Kipihenni a sok szenvedést

Szomorú vonatok hozzák, napról-napra hozzák menekült véreinket. A sötét gond és a bizonytalan jövő az útitársuk” – írta az Egri Népújság azokról az erdélyi, felvidéki vagy délvidéki menekültekről, akiknek hosszú hónapokig, akár évekig az a vagon volt a szállásuk, amelyben elhagyni kényszerültek a szülőhelyüket.

Sok új fogalommal ismertette meg a háború az anyaországiakat, ezek egyike volt a „vagonlakó”. A korabeli újságíró szerint: „Elhagyott otthon, éhség, hideg, nélkülözés, hajléktalanság, részvétlenség: mind benne vannak ebben a szóban.”

E szó azért vetődött fel vidéken is, mert a fővárosiakon kívül több vasútállomáson, így például Egerben, Szolnokon, Székesfehérvárott – azaz szerte az országban – vesztegelt összesen több ezer ilyen vasúti kocsi. Otthontalan családok húzták meg benne magukat, köztük gyermekek, öregek, és sok-sok beteg, minden orvosi ellátás nélkül. Hírük a pápához is eljutott, aki pénzadományt küldött a megsegítésükre.

Csonka vágányon – ez a címe Dévényi Istvánnak a vagonok népéről forgatott dokumentumfilmjének, s e témából könyv is készült. A filmből megismerjük például a későbbi neves régész, történész László Gyula professzor históriáját is, aki gyermekként a szolnoki vasútállomáson veszteglő egyik vagonból járt iskolába.

Székely származású édesapja kalandos körülmények között kijárta, hogy kiutaljanak nekik egy budapesti bérlakást. Másoknak viszont már az is megváltás volt, ha a télen dermesztően hideg, nyáron pedig tűzforró vasúti kocsiból a sebtében felhúzott barakkházak egyikébe hurcolkodhattak.

Jó hírként közölték 1920 novemberében, amikor különösen korán köszöntött be a fagy, hogy hetvenöt család beköltözhet a budapesti barakkvárosba. Akadtak azonban, akik még évekig a vágányokon vesztegeltek…

Elveszem, aki kisegít

A száz évvel ezelőtti apróhirdetések is arról árulkodnak, hogy az elszakított területekről ideözönlő tisztviselők, tanárok és a vesztes háborúból hazavergődött katonák megpróbáltak gyökeret ereszteni. Ki így, ki úgy. „Huszonhat éves, a fogságból hazatért, iskolázott gazdászember benősülne gazdálkodó, kereskedő vagy egyéb vagyonos családba. Fiatal özvegyek is írhatnak a kiadóba. Komoly jeligére” – így próbált révbe érni az egri lap hirdetője. A Kis Újságban ezt a kishirdetést adta fel egy gödöllői úr: „Megszállott területről menekült, jólelkű, idősebb szőlész-gazdász házasságot kötne oly független, megértő, nemes lelkű nővel, akinek oldalán lelkileg kipihenhetné átélt szenvedéseit, s kinek jóságáért nagyon hálás tudna lenni.” Egyúttal állást is keresett: „Menekült gazdász csodaszerű terméseredményt produkál, holdanként 5 kg vetőmag búza után 25-50 métermázsáig, amit hivatalos okmánnyal is bizonyít. Bővebbet válaszbélyeg ellenében.” Egy szegény tanító nem titkolta, hogy érdekházasságra vágyik: „Válóperem után feleségül veszem azt a nőt, aki engem 10 ezer koronával kisegít. Levelek Vidéki 32 jeligére a kiadóhivatalba kéretnek.” Ez sem számított reménytelen vállalkozásnak. Egy házasságközvetítő a hirdetése szerint éppen ilyen frigyekre specializálta magát: „Földbirtokos leánya nagyobb vagyonnal férjhez menne. Azonnali ismerkedést létrehozhat: Faragó, Népszínház utca.”

Divat a nyomorban

A nincstelenség és az áruhiány a divatra is rányomja a bélyegét. Cikk születik például arról, hogy a foltozott ruhára büszkének kell lennie a takarékos gazdasszonynak. A lapok karikatúrát közölnek, hogy az amerikai nők facipőben tüntetnek, mert nem telik nekik bőr lábbelire. A fiatalok feltalálják magukat, elvannak akár zokni nélkül is.

„Szemünkbe tűnt egy újabb jelenség is, amely azonban még nem mondható divatnak, de kívánatos, hogy az legyen. Ez a jelenség a szandál diadalútjának, s a fuszekli alkonyának a kezdetét jelenti. Végtére mikor egy pár fuszekli 100 korona, megérdemli, hogy a megvetés és feledés mohája borítsa be” – írja az Egri Népújság.

„Mi, akik az idegen divat hódításában a magyar nemzeti öntudat vereségét láttuk, a legnagyobb örömmel üdvözöljük az egri lányok nemes törekvését, mely a magyar ruha kultuszát hivatott szolgálni” – cikkeznek máskor. A hölgyek a viselettel is megmutatják, hogy a békediktátum sem törte meg őket.

Más városokban is azon buzgólkodnak, hogy felélesszék a háziipart és kisöpörjék a konyhájukból az importcikkeket. A hódmezővásárhelyi Gazdasszonyok Egyesülete például elhatározza, hogy megkezdi a kender és a gyapjú feldolgozását, s kosárfonó tanfolyamot indít.

Átírják a recepteket, hadat üzennek az idegenből hozott élelmiszereknek, azokat hazai termékekkel pótolják. „Nem használnak kávét, mazsolát, mandulát, citromot, narancsot, rizskását, hanem helyettük malátát, diót, köleskását” – írja a korabeli újság.

A honleányokat felszólítják, hogy a magyar zenét kultiválják, és vegyenek például cimbalmot, segítve a nemzeti megújhodást.

Ajándékba sem cifraságokat illik vásárolni 1920 karácsonyán, hanem praktikus holmikat. A tollforgatók azt javasolják, a gondos férj konyharuhát vagy főzőkanalat vegyen a nejének, a feleség pedig hálóinggel vagy zsebkendővel lepje meg az urát. A gyerekek meleg harisnyát kapnak, ami nagy kincsnek számít akkoriban.

Kutyabőr és öngyilkosság

Az 1920-as bulvárhírek között vérfagyasztóakat is találunk. Birstinger Hermanné 54 éves hímzőnő például azzal került be a lapokba, hogy a pesti lakásában holtan találták, és a mentőorvos vizsgálata kiderítette: éhen halt. Borbély István pesti kocsis pedig azzal a dicstelen tettével verekedte be magát a hírrovatba, hogy az ínséges időkben kutyahúst árult, miközben borjúnak mondta. Az istállójában azonban megtalálták a kutyabőrt, ami ezúttal nem a nemesi származásra utalt… A Kis Újság így írt Trianon tragikus hatásáról: „Egy orvos felesége öngyilkos akart lenni a békeszerződés miatt. Scheidl Sándor kaposvári orvos felesége, aki a helyi lapokba több hazafias cikket írt, a békeszerződés aláírásának napján, mikor a harangok megszólaltak, hazafias fájdalmában mellbe lőtte magát. Állapota nem súlyos.”

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.