Kő Pál szobrászművész emlékezete

Vannak, akiktől azért lehetetlen búcsúzni, mert annyira elevenen léteztek: minden porcikájukból mozgás és erő áradt. Ilyen alkotó volt a Kossuth-díjas Kő Pál szobrászmester, a Nemzet Művésze. Eddig mi nézegettük, figyeltük műveit, ismerkedtünk velük, most már ő néz bennünket, s talán néha összehunyorítja szemét és elmosolyodik, mert pontosan érti, hogyan működünk.

Őt idézik azonban majd azoknak szobrai, azoknak szellemi energiája, tartása, akiket megmutatott nekünk, Szent Istvántól Sinka Istvánig, Delilától a szeretett édesapa portréjáig.

Milyen érdekes sorsot élt, mondhatjuk, hiszen hány neve volt Kő Pálnak, s végül mégis maga választhatta meg, ami leginkább illett hozzá. Rövid, erős és olyan, akár egy kijelentés. „Ez vagyok én!” S a választott név eggyé vált az alkotóval. Pedig Pataki Lajos, majd Maczky Levente, végül Kő Pál még a barátaitól is számos becenevet kapott. Mindenki, aki ilyen mély barátságot ápolhatott vele, egy-egy villanásban őrzi őt.

Hogy indult el az útján? „Arról álmodtam, hogy világhírű festő leszek. Ebből mára annyi maradt, hogy néha kifestem a szobraimat” – mesélte a Szabad Földnek néhány évvel ezelőtt. Humora, érzékenysége, lelkesedése sosem változott. Szeretete, nyitottsága, s az a lendület, ami vitte őt, ugyanúgy megvolt minden munkájában, s abban is, ahogy az anyagot érintette, beszélt róla, végigsimogatta nemcsak a szemével, hanem a tenyerével is.

És valóban, úgy kezdődött, ahogyan mondta: festett a kezdetekkor, kicsi képeket készített gyermekként, s még Csebi Pogány István keze alatt is a festészettel próbálkozott, de amint a Kisképzőben (a Képző- és Iparművészeti Gimnázium) megtalálta mesterét, Somogyi Józsefet, az irány egyértelmű lett. A szobor, az anyag, a térben létező.

Kő Pál keze alatt engedelmesen alakultak a formák. S műveinek sora igen hosszú: kisplasztika, érem, dombormű és kisebb-nagyobb alakos szobrok minden mennyiségben. Dolgozott számtalan anyaggal, köztük többféle fával, agyaggal, mészkővel, bronzzal, sőt csirkecsonttal(!) is, játszott és ironizált Repülő boszorkányával, hagyományt őrzött és nemzedékeket kapcsolt össze királyszobraival, síremlékeivel, Mohá­cson a sírjelek sorával, s az általa készített várbéli bronzkapun számolatlanul sokan sétáltak már át.

Jó érzékkel hívta vissza tanítani 1978-ban az (akkor még) Képzőművészeti Főiskolára mestere, s ezt a vállalt feladatát Kő Pál egészen 2016-ig végezte, főiskolai, majd egyetemi tanárként, rektorhelyettesként is.

Akik ismerték, tudják: egész lénye közösségi emberré tette. Nemcsak népes családja közösségének kiemelkedő alakjává, hanem az egyetemes szépség képviselőinek, közösségének tagjává is. Tanított mindannyiunkat egész életével, kifogyhatatlan energiájával, a transzcendens iránti alázattal. Legyen neki könnyű a föld!