Méder Áron: Erre csak a megszállottaknak szabad vállalkozni

– Gondolom, nem így képzelte el a premiert…

– Szakmai rendezvényeken sokszor szóba került már a film. Budapesten kívül Szegeden is lett volna bemutató, merthogy a rendező, Koczkás Alex és a technikai stáb odavalósi. A koronavírus-járvány azonban felülírta a terveinket, de nem akartunk tovább várni, ezért tettük fel a filmet a YouTube csatornára. Ha már a mi célközönségünk, vagyis a magyar vitorlázók és világutazók is négy fal közé kényszerültek – nincsenek versenyek, hajózni sem nagyon lehet –, legalább így jussanak élményekhez.

– Élőben több mint kétszázan követtük a vetítést, azóta pedig 26 ezernél tart a megtekintések száma. Elégedett?

– Mivel nincs médiafelhajtás a film körül, elégedett vagyok. És ami különösen boldoggá tesz, hogy a hozzászólások között nincsenek negatív vélemények.

– Miért kellett tizenegy évet várni erre a kamerával írott „hajónaplóra”?

– Nem könnyű ezerszáz nap hajózást egy filmbe sűríteni. Tizenhét órányi anyagot rögzítettem mini­ka­me­rával. Akkor erre volt lehetőségem, azóta óriásit fejlődött a videotechnika. Egyébként az évek során három rendezői próbálkozás is volt. Az egyik koncepció Carinát, a hat méter hosszú, harminchét éves tavi hajómat helyezte középpontba, hiszen világviszonylatban is egyfajta rekordnak számít, hogy egy ilyen kicsi lélekvesztővel kerüli meg valaki a Földet.

Végül a szegedi csapat csinálta meg a dokumentumfilmet két év alatt. Sokszor nehéz volt eldönteni, mi maradjon ki a felvételek közül. Többen jelezték is, hogy a Panama-csatornán való átkelésről vagy a Fidzsi-szigeteken töltött fél évemről hosszabban is nézték volna a beszámolót. Már így is másfél óra a vetítési idő! Ezúttal a természet, a víz, a hajó került fókuszba. De nem kizárt, hogy lesz második rész.

– Azt most, a járvány idején megtapasztaljuk, milyen a bezártság. Ahogy elnézem, az óceánon egyedül hajózni is elég unalmas…

– Én ezt választottam, ezt szeretem. Az életterem valóban szűkös, de a környezet folyton más és más arcát mutatja. Az időjárás változása, a tenger sokszínűsége mindenért kárpótol. Jönnek a delfinek, néha bálnák, a madarak, a halak. Persze hiányoznak az emberek, így hosszabb hajózás után – ez a Föld-kerüléskor az Atlanti-óceánon 39, a Csendes-óceánon 51 nap volt – mindig örülök annak, ha megpillantom a partokat. A filmben lehet látni, hogy vidám vagyok, különben sem szoktam soha letargiába esni.

Azt is megmutatom, milyen egyszerűek a körülmények a hajón, a navigálástól a vitorlafoltozáson át az ebédfőzésig követhető nyomon az életem. Extrém jelenetek azért hiányoznak, mert például egy éjszakai vihart elég nehéz lett volna tökéletes minőségben felvennem, miközben a túlélésért küzdök. Cápás jelenetek sincsenek, mert mire elővettem a kamerát, eltűntek a szemem elől.

– Nem is voltak ennél nagyobb nehézségei?

– Dehogynem! Mivel egyedül voltam, csak magamra számíthattam. Műszaki problémák garmadáját kellett orvosolnom. A szigorú napi rutinhoz a navigáláson kívül sok minden más is hozzátartozott, s ha elérkezett az alvás ideje, ha álmos voltam, ha nem, azon is túl kellett esnem. Sajnos különféle nyavalyák is elértek: egyszer meghúzódott a hátam, másszor megfáztam. Huszonhat évesen indultam el, hajtott, hogy felfedezzem a világot. A szólóvitorlázás sokat adhat az embernek, ha csak annak szépségeit éli meg. Azt azért tegyük hozzá: 2006-ban még nem volt okostelefon, így navigációs applikációk sem, a tájékozódáshoz GPS-készüléket használtam.

– Láttam a hajón egy félredobott szájharmonikát is.

– Sajnos nem sokáig tudtam rajta játszani, mert berozsdásodott. A sós tengervizes közeg sok mindent tönkretett, még a svájci bicskámat is. Azért nem maradtam zene nélkül, ha az akkumulátor bírta, sikerült befognom a BBC hangverseny-közvetítéseit.

– Vihar vihar után, állandó hullámzás, ringatózó hajó. Elviselhetők ezek? Vagy szükségszerű a tengeribetegség?

– Annyira kicsi hajó a Carina, hogy csak guggolva lehetett benne járni, s ha vízszintesbe helyeztem magam, az egész egy ágynak is megfelelt. Sokkal intenzívebben érződtek a természeti viszontagságok, de ehhez hamar hozzá lehetett szokni, úgyhogy nem lett úrrá rajtam a tengeribetegség. Amikor utam során pár hónapra leálltam, pénzkeresés céljából nagyobb hajókon dolgoztam. Csak néztem, hogy szinte mindenki rosszul volt, én pedig meg sem éreztem a hullámokat. Ha az ember kipihent, rendesen eszik-iszik, nem fázik, akkor nagy baj nem érheti. Amennyiben imbolyogna, menjen ki a fedélzetre és merev tekintettel nézze a horizontot – az jót tesz.

– Segítheti a lelki egyensúly helyrebillenését egy napfelkelte, az árbocon feszülő magyar zászló látványa vagy az óceán közepén véletlenül arra hajózó honfitársakkal való találkozás?

– Minden viharnak vége van egyszer, minden reggel felkel a nap. Szerencsére felemelő pillanatokban bőven volt részem. Egyszer a Csendes-óceánon találkoztam egy magyar házaspárral, akikkel már rádióamatőrként és hajósként kapcsolatban voltam korábban is. Amikor összefutottunk, éppen nem működött a motorom, úgyhogy ők húztak be a Galápagos-szigetek egyik kikötőjébe. Ez a jelenet bekerült a filmbe is, tökéletesen látszik, milyen kicsi az én hajóm az övéké mellett.

– Mi volt a legkritikusabb esemény?

– Három helyen van a világon kalózveszély: Venezuela, Indonézia és Jemen partjainál. Főleg nagy hajókra vadásznak, de váltságdíj reményében kisebbekre is rátámadnak. A jemeni öbölben pár nappal érkezésem előtt raboltak ki egy német családot, a tűzpárbajban a férjet le is lőtték. Én megúsztam; különben is elhatároztam, nem fogok ellenállni, ha levadásznának.

– Már azzal a teljesítménnyel is hősnek számít, amit anno véghez vitt, Kopár István és Fa Nándor után harmadik magyarként hajózta körbe a Földet. Csak én érzem úgy, hogy mindezért több elismerést érdemelne?

– Nehéz kérdés... Nekem nincs hiányérzetem. A Magyar Vitorlás Szövetség egy kupával ismerte el a teljesítményemet, és Újbuda polgármestere dicséretét is megkaptam. Ahogy hazajöttem, néhány évig még indultam Mini 650-es óceáni-tengeri versenyeken, közben vitorlástúrákat szerveztem, nyolc éve pedig az Ocean Sailing SE berkein belül vitorlásoktatással foglalkozom. Szép siker lett a Békét és szelet! című könyvem.

Nagyon sok szeretetet kapok az emberektől, úgy érzem, hitelesnek tartanak. Az is lehet, a túl sok elismerés gyanakvást keltene. Sosem akartam többnek látszani, mint amire képes vagyok.

– Szimpatikus, hogy nem hőstettre készült, nem a vállveregetésért, a népszerűségért csinálta végig.

– Persze hogy nem. Ennyi megpróbáltatással, anyagi, logisztikai nehézséggel járó utazásra csak a megszállottaknak szabad vállalkozniuk. Én szenvedélyesen szeretek hajózni. De belső indíttatás nélkül nem menne.

– Most hol van a bázisa?

– Újpesten élek a családommal, viszont az oktatói munkámat az Adriai- és a Földközi-tengeren végzem. Az áprilistól novemberig tartó szezonban ingázom, télen pedig a Karib-térségben vezetek túrákat. Egyesületünk balatoni versenyeztetéssel és gyakorlóvitorlázással is foglalkozik. A Carinát Fonyódon állítottuk ki, néha meglátogatom, és rászánok egy kis időt a csinosítgatására. Hátha még egyszer szükségünk lesz egymásra.

– Újból nekivágna?

– Egyelőre a család a legfontosabb. De ahogy nőnek majd a gyerekek, nyilván felmerül egy újabb óceánátkelés vagy Föld-kerülés, akár együtt. Annak dacára, hogy Regő még csak három-, Ella pedig kétéves, már voltak velünk tengeri és balatoni vitorlázáson is. Feleségem környezetgazdálkodási agrármérnök, szakterülete a biogazdálkodás, s természetesen ő is kedveli a vitorlázást. Tanfolyam vagy gyakorlótúra idején persze nem jönnek velem. Kertes házban lakunk, szeretünk kertészkedni, tyúkot is nevelünk. Lejárunk az újpesti Duna-partra, sokat biciklizünk a környéken.

– Békét és szelet! Jó, ha így köszönök el?

– Abszolút, én is így szoktam. Igazából a hajósok „Jó szelet!” vagy „Jó szelet, nyugodt tengert!” mondanak. A „Békét és szelet!” kívánságot egy amerikai ismerősöm írta a levele végére, és mivel nagyon megtetszett, a hozzájárulásával én is elkezdtem használni, most már dokumentumfilm- és könyvcímként is tovább él.