„Mindenhol élnek magyarok” – Trianon történész szemmel

1. Mi volt a történelmi, politikai előzménye, oka a trianoni békediktátum ránk kényszerítésének, mi vezetett az ország megcsonkításához? Megelőzhető lett volna-e a tragédia, és ha igen, hogyan?

Raffay Ernő történészprofesszor, egykori országgyűlési képviselő, az Antall-kormány Honvédelmi Minisztériumának politikai államtitkára:

Trianonnak külső és belső okai voltak, amelyek 1920 előtt körülbelül fél évszázad alatt tették meg negatív hatásukat. A külső okcsoportba a nagyhatalmak érdekellentétei és szövetségei tartoztak. A Magyar Királyság a Monarchia részeként Németország szövetségese volt. 1918–1920 között Clemenceau azt akarta elérni, hogy Németország többé ne találjon nagyhatalmi szövetségest maga mellé.

A francia szabadkőműves kormány külügyminisztere, Pichon pedig azt mondta: „magyar nemzet voltaképpen nem létezik”, mindössze 15 ezer birtokos családból áll. A francia külügyminisztérium vezértitkára, Berthelot pedig így érvelt a londoni konferencián: „Nincs magyar nemzet, nincs dinasztia, mindössze egy korona van, valamint 15 ezer, osztrákból lett nemes…”

A francia érdek miatt zúzták szét a katolikus Monarchiát, és a protestáns-katolikus Németországot emiatt gyöngítették meg. Magyarország szétdarabolása a külső okcsoport másik részéhez kötődik: a szomszéd népek vezetői már a Trianon előtti évtizedekben kidolgozták, hogy adott esetben mekkora területeket vennének el Magyarországtól. Brătianu a Tiszát tette magyar–román határfolyónak, Kramař pedig Magyarországból csak Budapestet és közvetlen környékét hagyta volna meg (lásd Popély Gyula könyveit).

Ehhez képest a trianoni határok szinte csodásak! A belső okcsoportba tartozik az 1914 előtti Képviselőház működése: az ellenzék az obstrukcióval meggátolta, hogy a haderő megerősítését célzó, 1911-ben beterjesztett véderőtörvényt ne lehessen elfogadni. Ezt Tisza gróf csak 1912 nyarán, a háború kirobbantása előtt két évvel fogadtatta el, s kezdődhetett meg a közös és honvéd haderő fejlesztése.

Eközben az antanthadseregeket nagymértékben erősítették. (Még a szövetséges Románia is nagy összeget, évi 70 millió lejt fordított haderejére.) A belső okok közé tartozik a baloldali (liberális és szocia­lista) szabadkőművesség államellenes tevékenysége: ők ugyanis sajtójukkal meggyöngítették a nemzetet összetartó szálakat.

Ez vezetett a Károlyi-kormányhoz: 4 miniszter és 8 államtitkár volt radikális liberális és szociáldemokrata-marxista kormánytag, mindegyikük a keresztény magyar nemzetállam kipróbált gyűlölője. (E sikertelen kormányukat majd 1994-ben alkotják újra.) Amikor a leginkább lett volna szükség az összetartásra, megölték (Pogány-Schwarcz és társai) Tisza grófot, s nem védték meg az országot a román, szerb és cseh megszállóktól, pedig erre volt elegendő katona.

Szakály Sándor történészprofesszor, az MTA doktora, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára:

Néhai Szakály Ferenc (1942–1999) barátom, a kitűnő középkorász baráti beszélgetések során nemegyszer említette, amikor Trianon volt a téma: Trianon az oszmán-török hódoltság idejével kezdődött.

Magam úgy vélem, sok igazság van egykori mondataiban. A XVI–XVII. században a Magyar Királyság területének jelentős részét elfoglaló oszmán-török hódítást követően, a XVIII. században az ország területére nem kis számban települtek be – telepíttettek be – különböző nemzetiségű jobbágyok, iparosok; illetve korábban az oszmán-török hódítás elől menekülő sok, más nemzetiségű személyt fogadott be a Magyar Királyság.

Ezek a nemzetiségek az idők folyamán a Magyar Királyság lakóinak mintegy ötven százalékát tették ki. (Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a magukat magyarnak vallók 54 százalékát, míg a nem magyarok együttesen 46 százalékát tették ki az ország lakosságának. Ezen adatok a közjogi értelemben önálló Horvátország adatai nélkül értendők.) A XIX. század közepétől erős törekvések voltak a különböző nemzetiségek körében a magyar Szent Korona országai szomszédságában található, a XIX. század harmadik harmadára már egységesnek tekinthető szomszédos államokhoz – Szerbia és Románia – való csatlakozáshoz.

A politikai, gazdasági, kulturális, vallási viták és ellentétek azonban még nem vezettek volna a Magyar Királyság szétszakításához, az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződéshez (a mi szóhasználatunkban békediktátum), ha nincs a világháborús vereség 1918-ban, és a nagyhatalmaknak érdekében állt volna az Osztrák–Magyar Monarchia fennmaradása. De nem állt érdekükben.

Ez gyakorlatilag el is döntötte az Osztrák–Magyar Monarchia – és benne az Ausztriával társország Magyarország – sorsát. A győztes nagyhatalmak vezetői úgy látták, hogy a korábbi ígéreteik – főleg területi kérdésekről volt szó – beváltása a vesztesek rovására gond nélkül megoldható. Ahogy a történelemben már oly sokszor – szinte mindig –, a győztesek írták a feltételeket, a legyőzöttek pedig azokat tudomásul vehették. A korábban remélt „igazságos béke” – szép szó, de nem létezik a gyakorlatban – illúzió maradt.

S ez már akkor magában rejtette egy újabb világ­égés lehetőségét, mert az aláírt békeszerződések mindig addig vannak érvényben, amíg az aláírók közötti erőviszonyok meg nem változnak, és a „nagy döntéshozók” különböző érdekei nem írják felül az egykoron aláírtakat. A magyarság számára tragikus béke-diktátumot elkerülni nem lehetett, de talán a Magyarországot ért területi csonkításokat lehetett volna némileg enyhíteni.

Hiába hangoztatta egyetlen megszólalási lehetősége alkalmával a magyar békedelegáció vezetője, Apponyi Albert gróf a sokat emlegetett, híres beszédében, hogy Magyarország a népszavazást tartaná megfelelő eljárásnak a vitatott területek esetében, és annak eredményét előre elfogadja, nem győzte meg a döntéshozókat.

Egry Gábor történész, az MTA doktora, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója:

Az Osztrák–Magyar Monarchia elveszített egy általa kirobbantott háborút. Az előző két évtizedben a Monarchia mindkét fele kereste a módját a nemzeti és a demokratikus igények kielégítésének. Ausztriában ezt rugalmasan tették, de a háborús hisztéria nyomán félretették az addig kiharcolt nemzeti és demokratikus jogokat, ami aláásta a rendszer támogatottságát.

Magyarországon a fő cél a magyar uralom fenntartása volt, az elit még a demokratikus jogok (választójog, földreform, szabadságjogok stb.) kiterjesztésétől is vonakodott, nemzeti autonómiákról – ellentétben Ausztriával – hallani sem akart. Reformokat csak azt követően tartott lehetségesnek, hogy a nemzetiségek jelentős részét sikerül asszimilálni, illetve a parasztság és a városi munkások, kisiparosok politikai, szociális és újraelosztási igényei mérséklődnek, kielégítésük már nem veszélyezteti az elit pozícióját.

Az évtizedes feszültségek mellett a háborús kimerültség vezetett el az összeomláshoz, amikor a társadalom szemében a rendszer elvesztette jogcímét az uralomra. Közös demokratikus tapasztalat és szocializáció híján, nem lévén demokratikus alternatíva, az újat akaró mozgalmak és a tömegek számára kívánatosabb lehetőségnek tűnt az önálló nemzetállam.

Egy demokratikusabb Magyarországon talán erősebbek lettek volna a magyarbarát nemzetiségi csoportok, és létrejöhetett volna az egymást elfogadó elit csoportok koalíciója is. Ezzel együtt is 1918. október végén legfeljebb a határok lehettek volna kérdésesek, a szétesés nem.

2. Mik voltak Trianon legsúlyosabb következményei a XX. században?

Raffay Ernő:

Trianon által 90 százalék fölötti magyar lakossággal létrejött a független Magyarország. Ez tény, ugyanakkor minden következménye negatív: elvették, s azóta is megszállás alatt tartják a magyar országterület több mint kétharmadát; szétdarabolták a magyarság etnikai testét, amely kezdte betölteni a Kárpát-medencét (1867: 44,4 százalék magyar, 1910: 54,5).

Sok ezermilliárd értékű, mindenféle anyagi javakat is elvettek, s azóta is kiaknázzák ezeket. 1918 ősze óta minden, ideiglenesen megszállt magyar területen zajlik (s ebben az évben fölerősödni látszik!) a magyarság tönkretétele, vagyonától, iskoláitól, kulturális és egyházi javaitól való megfosztása. S még egy demográfiai adat: egy tanulmány szerint az 1980-as évek végén, ha az 1910-ben érvényes születési, halálozási és magyarosodási ráta megmarad, hazánknak körülbelül 36 millió lakosa lenne, ebből 32 millió magyar.

Ha e sort 2020-ig kibővítem, az ország lakossága legalább 40 millió lenne, alig néhány millió nemzetiségivel. Íme, a tragédia.

Szakály Sándor:

A trianoni békediktátum eredményeként Magyarország – nevében a Magyar Királyság – önálló, független állam lett, de napjainkig feldolgozhatatlan következményekkel. Az ország területének kétharmada került más országokhoz – Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam, Csehszlovákia, Ausztria, Olaszország, Lengyelország –, és a magyar lakosság egyharmada idegen uralom alá.

Egy európai nagyhatalom, az Osztrák–Magyar Monarchia társ­országa közép-európai kis országgá vált, amelyet a területének jelentős részét megszálló román, szerb és cseh-szlovák csapatok 1918–1920-ban – addig szinte soha nem látott módon – kifosztottak. Egyértelművé vált, hogy a későbbiek során Magyarország azon országok felé keresi majd az együttműködés lehetőségét és azokhoz fordul segítségért, amelyek maguk is a versailles-i békerendszer vesztesei, és annak megváltoztatásáért kívánnak megtenni mindent.

Az 1930-as évek második felére ez a két ország a világháború másik nagy vesztese, Németország és a világháború győzteseinek nagy vesztese, Olaszország volt. Az ő támogatásukkal – Franciaország és Nagy-Britannia hallgatólagos hozzájárulásával (1938–1939) – sikerült 1938 és 1941 között elérni a trianoni békeszerződés előírásainak módosítását, az ennek eredményeként visszatért területekkel megnövekedett Magyar Királyság pedig Közép-Európában meghatározó tényezővé vált.

Ezek az eredmények azonban az újabb világháborús vereség következtében semmivé váltak, és az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés felért egy új Trianonnal.

Egry Gábor:

A Monarchia utódállamai gazdasági téren, a közös piac és gazdasági együttműködés híján kiszolgáltatottabbak és Csehszlovákia kivételével szegényebbek lettek, belpolitikájukat pedig egyre mélyülő nemzeti és politikai törésvonalak határozták meg. Ezen egyikük sem tudott úrrá lenni, és a harmincas években világszerte teret nyert ultranacionalizmus a kisebbségek helyzetét is egyre lehetetlenebbé tette.

Végül mindez a náci Németországot hozta kedvező helyzetbe, ami a nemzetállami szuverenitás elvesztéséhez vagy korlátozásához és népirtáshoz, etnikai tisztogatáshoz vezetett. Ami a magyarokat illeti, százezres migrációs hullám következett, és a revíziós propaganda ellenére a magyarországiak körében a kisebbségi magyarokkal szemben már 1945 előtt jelentősen felerősödő ellenérzések. A kisebbségi magyar középosztály komoly pozícióvesztést szenvedett el, más rétegek nem részesültek az utódállamok újraelosztási politikájának (elsősorban földreform) áldásaiból.

A nemzeti kultúra fenntartásához szükséges intézmények és jogok teljességét nem élvezhették, a bújtatott, majd később nyílt diszkrimináció egyre több területre terjedt ki. A második világháború alatt gyakorlatilag teljes jogfosztással kellett szembenézniük. A kisebbségi jogok szűkkeblűségén a rákövetkező szocialista korszak sem változtatott, az egyéni jogegyenlőséget is csak a rendszerváltás hozta el.

3. Milyen hatása van Trianonnak mára nézve? Miért élő trauma ez száz évvel az események után is, hogyan lehetne orvosolni Trianon súlyos következményeit? Mire kell, hogy emlékeztessen bennünket a 100. évforduló?

Raffay Ernő:

Az idegen megszállás alatti magyarság tönkretétele a NATO és a V4-es szerződés paravánja mögött, a magyar­ellenes EU kötelékében folyamatosan, mindennap zajlik. A NATO életveszélyes, az EU megakadályozza a nemzeti és keresztény politizálást: e két szervezetből azonnal távoznunk kell. E súlyos következményeket a totálisan irreális területi autonómiával csak kicsiny, bár fontos területen lehet mérsékelni. Ezt fontos lenne elérni, ha volna realitása – de nincs.

A helyes megoldás a magyar kormány részéről az 1947. évi párizsi békediktátum kapcsán a határmódosítás fölvetése Magyarország javára. A kimondott tények szerint van Európában olyan nagyhatalom, amely támogatná Magyarországot e szándékában. Ha nem ezt tesszük, „Trianon 200” idején a soviniszta, magyar területeket megszállva tartó „szövetségeseink és ellenségeink” országaiban a magyarok indián típusú rezervátumokban élnek majd.

Valóban ez a helyzet: több szomszédos ország részben a megszállónk, részben a katonai szövetségesünk – miközben például Európa legsovinisztább országában, Szlovákiában a magyarság lassan végveszélybe jut, s nem elsősorban az állampolgársági ügy miatt. Román NATO-szövetségesünk pedig folyamatos belpolitikai-erkölcsi és gazdasági válságban lévén, lelki sérülései kezelésére egyetlen összetartó erőként alkalmazza a szervezett, legmagasabb szinteken jelentkező magyarellenességet.

A magyarság az idő szorításában él. Az utolsó lehetőségeket kell kialakítani egy nemzet eltűnésének megállítására. Erős gazdaság, erős hadsereg, s ami a legfontosabb: összetartás és erős magyar lélek kell a helyzet megfordítására.

Szakály Sándor:

A történelem kereke – szokták mondani – nem visszaforgatható. Trianon napjainkban is bennünk és velünk él. Az egykori döntés gyakorlatilag a XX. század elejétől rányomja a bélyegét a magyar közgondolkodásra, de a mindennapjainkra is. Azok a nemzettestvéreink, akik a mai országhatárainkon kívül élnek, mindennap szembesülnek a döntés számukra/számunkra szomorú kihatásaival.

Nyelvhasználat, kulturális lehetőségek, politikai és emberi jogok… Gondoljunk csak a Benes-dekrétumokra! Mindezekkel kell együtt élnünk ma, de ezzel együtt és ennek ellenére tartsuk magunkat ahhoz, hogy egy nemzet vagyunk a fennálló földrajzi és politikai országhatárok ellenére is! Trianon pedig soha ne kopjon ki az emlékezetünkből!

Segítsék abban megtartani Juhász Gyula szomorúan szép sorai: „És nem lehet feledni, nem, soha / A bölcsőket és sírokat nekünk, / Magyar bölcsőket, magyar sírokat, / Dicsőség és gyász örök fészkeit.” (Trianon)

Egry Gábor:

Trianon szentesítette azt az állami szerkezetet, ami ma is meghatározza a térséget. Átalakult a magyar nemzettudat, regionális magyarságváltozatokat teremtett ott, ahol csak kisrégiós vagy helyi változatok voltak (felvidékiség, vajdaságiság), felerősítette ott, ahol már volt ilyen (erdélyiség). Ez a sokszínűség már meg is marad, ahogy a magyarorszá­giak és kisebbségiek közti finom feszültség is.

A magyarok mai viszonya a kisebbségi magyarokhoz és Trianon emlékezetéhez sokszínűbb annál, hogy egységesen traumaként írjuk le. Tragédia, elkeseredettség, beletörődés, közömbösség, irigységgel vegyes ellenszenv, naiv és lelkes rácsodálkozás a kisebbségi magyarokra, egymás lenézése, elmaradottként kezelése 1918 óta folyamatosan és egyidejűleg van jelen. Nincs és nem is lesz egység abban sem, hogy a magyar nemzet kulturális vagy politikai közösség.

Ezek elfogadása, helyükön kezelése, a magyarság sokszínűségének értékelése, vagyis egymás iránti megértés és empátia segíthet meghaladni ezt, megerősíteni a kölcsönös nemzeti szolidaritást. A kisebbségi magyarok nemzeti-kulturális hátrányait pedig kisebbségi jogok, ideértve a nemzeti autonómiát, tüntethetik el. Trianon tanulsága, hogy volt egykor egy világ, amelyben teljesen természetes volt az, ha a szomszéd mást gondolt a világról, más nyelven beszélt, és ez a világ nem volt rosszabb annál, amikor mindenkit egyformává akartak tenni.

Ehhez azonban szabadságra és autonómiára van szüksége mindannyiunknak, legyen az nemzeti, helyi, kisebbségi, vallási. A centralizálás és homogenizálás végül senkinek sem jó, és nem is feltétlenül sikeres – lám, száz év múltán is mindenhol élnek magyarok.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.