Nem lehet, nem, soha

A magyarság nemcsak területi, gazdasági és hatalmi pozíciókat veszített el a trianoni döntések következtében, hanem súlyos lelki sérüléseket is elszenvedett. Ezekről hozott hírt az irodalom, amikor költeményekben, elbeszélésekben és személyes vallomásokban mérte fel a történelmi ország feldarabolásának, nagy magyar közösségek és régi kulturális központok elcsatolásának lelki következményeit.

Pomogáts Béla irodalomtörténész egyik tanulmányában írja, a húszas évek magyar irodalma őszinte fájdalommal beszélt a trianoni Magyarország sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetéről és fájdalmairól.

És nemcsak az úgynevezett nemzeti konzervativizmus írói, tehát Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Sík Sándor, Bodor Aladár, és nem is csupán a nemzeti radikálisok, mint Szabó Dezső és Oláh Gábor, hanem a liberális polgári irodalom képviselői, mindenekelőtt a Nyugat táborának nagy egyéniségei, közöttük Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, és az akkor jelentkező fiatal írók, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János is.

Ezek az írók nemegyszer szülőföldjüket, szülővárosukat vagy ifjúságuk szeretett színhelyét veszítették el a trianoni döntéssel: Kosztolányi Dezső Szabadkát, Tóth Árpád Aradot, Márai Sándor Kassát, Szabó Dezső Kolozsvárt, Juhász Gyula Nagyváradot, Krúdy Gyula a szepességi városokat.

Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért címen megjelenő, Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához Horthy Miklós írt előszót.

A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói járultak hozzá műveikkel a kötethez: Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Tormay Cecile alkotásait is megtalálhatjuk benne.

A fájdalom feldolgozását is segítő művek a két világháború közti Magyarországon általánosan ismertek voltak, a második világháborút követő időkben viszont tiltott listára került szinte mindegyik. A trianoni irodalom a nagyközönség előtt jószerivel ma sem ismert, hiszen még Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila összegyűjtött művei is rendre csonkán jelentek meg egészen a rendszerváltásig.

A gyáva kiadói politika mindent kirostált belőlük, ami Trianonra s a trianoni fájdalomra emlékeztetett, mondván, azok sértik a szomszéd népek nemzeti érzékenységét. Bezzeg a magyarság érzékenységére nem volt tekintettel egyik szomszédunk sem!

*

József Attilát például évtizedeken át kizárólag a proletariátus költőjeként igyekezett bemutatni a hivatalos irodalompolitika, amely sikeresen el is hitette a szocia­lista kor olvasóival, hogy a költő érdeklődési körén kívül esett a trianoni trauma. Az 1922 első felében írt, Nem, nem, soha! című verse ékes cáfolata ennek.

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

*

Az Aradon született Tóth Árpád 1920-ban e sorokkal emlékezik szülővárosáról az Arad című versében:

Egyetlenegy uccáját ismerem,

De ott, emlékszem, arany a homok

S egy udvarát meg házát, istenem, –

De kis szobái mind-mind templomok.

Oh vén szoba, hol most is nagyanyó

Ravatalának virágszaga fáj!

Másikban most is anyus csillanó,

Ifjú szemétől bársony a homály.

S első barátom hű, vén karjait,

Tudom, a kertre védőn tárja még:

Tisztes diófánk. S ott pihen szelíd

Öreg lombvállain a régi ég.

Oh Sarló ucca ötvenegy: regék

Kacsalábán forgó királyi vár,

Emlékeim lágy fészkét rakni még

Jut vályogodból egy csipetnyi sár?

Bús lelkem árva fecske lelke lett,

Kettős hazájú…

*

A szigorú szavú, érzelmeit ritkán kimutató Babits Mihály évekig tanároskodott Fogarason. Az Olt menti városkában szerzett élményeit számtalan versben megörökítette, most az Erdély című költeményéből idézünk:

Rólad álmodtam, Erdély,

kamasz koromban, Erdély,

messzirül süvegeltek

hegyek és fejedelmek…

Három nagy évig, Erdély,

laktam földedet, Erdély,

ettem kürtös kalácsát

s a tordai pogácsát.

Ismertem színed, Erdély,

tündérszín őszöd, Erdély,

üveg eged metélő

csúcsaid gyémánt élét.

Most versbe szállok, Erdély,

az első hírre, Erdély,

hogy varázsod határát

sorompók el nem állják.

Öreg pilóta, Erdély,

ül így gépébe, Erdély,

mégegyszer ifjúsága

tájain szállni vágyva…

*

Sajó Sándort, a két világháború közti évek hazafias költészetének egyik legismertebb alakját a szocializmus éveiben szinte teljesen kiiktatták a magyar irodalomból. Talán az E rab föld mind az én hazám című verse is szerepet játszhatott ebben.

Északon, erdős, kies völgyben,

Ott, ott van az én szülőföldem,

Jaj, azt a földet nem adom!

Délen, kalászos rónaságon,

Ott, ott születtem, oda vágyom,

Nem, – azt a rónát nem adom!

Keleten ős föld kínja jajgat,

Erdély szült engem bús magyarnak,

Óh, Erdélyt soha, senkinek!

Északra, délre, napkeletre

Nézek búsultan, keseredve:

E rab föld mind az én hazám!

Születtem síkon, völgyben, halmon,

Egy kis rögért ha meg kell halnom,

Hát meghalok. – De nem adom!

*

Áprily Lajost, Erdély szülöttjeként személyesen is érintette a tragédia. Így ír A legyőzöttek strófája című tömör versében erről:

Múltunk gonosz volt, életünk pogány,

rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom:

jó, hogy nem ültem győztes-lakomán

s hogy egy legázolt néphez tartozom.

*

A Szegeden élő, de korábban az elszakított Máramarosszigeten is tanító Juhász Gyula a trianoni döbbenetre talán legdrámaibb, Trianon versében így próbál meg gyógyírt nyújtani a rászorulóknak.

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz…

(...)

Trianon gyászos napján, magyarok,

Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött

Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

Némán, csupán a szív veréseivel

S a jövendő hitével egy nagy esküt,

Mely az örök életre kötelez,

A munkát és a küzdést hirdeti,

És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?

De mindig, mindig gondoljunk reá.

*

Babits Mihályt is élete végéig foglalkoztatta Trianon. 1938 karácsonyán Gondolatok az ólomgömb alatt című írásában többek között ezt írja:

„rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonka ország formájára, holott milyen

tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét. […] Magyarország áll

előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi,

a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, amely gyermekkorom óta belém idegződött […] Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt

az én első szerelmem […] S amint elképzelem

ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet,

megint elfog a kínzókamrák hangulata…”

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.