Mutatjuk hol nem járnak a vonatok a havazás miatt
origo.hu
Ott, a Savina temető sírjaiban nemcsak magyarok nyugszanak, hanem több mint hatszáz osztrák, cseh, horvát, bosnyák és olasz fiatal katona is.
Apai nagyapámat nem ismerhettem, mert a halálát követően 23 évvel jöttem a világra. Karácsonykor született, 1894. december 24-én. Életének dokumentumai apai nagynéném debreceni házában, katonaládájában pihentek. A múlt titkos szelencéjét pedig sokáig nem nyitja ki megfelelő érdeklődéssel az ember.
Nagyapám egy zsellér-paraszt család gyermeke, az első világháború kitörésekor még diák volt.
A hajdúböszörményi gimnáziumi utolsó évesként a padból került a háború borzalmába, első katonaruhás fényképén jobban mutatna diákokra jellemző öltözékben.
Német nyelvű katonakönyvét sokáig tétlenül és értelmetlenül forgattam. Azt gondoltam, hogy a castelnuovói pecsét, amelyet 1918. június 9-én ütöttek bele, valami olasz név lehet a frontvonalról. Egy német nyelvű „nyílt parancs” szerint 1918 novemberében pedig Fiume érintésével hazautazhatott Magyarországra, Debrecenbe. Néhány éve a Hadtörténeti Intézet egyik munkatársának megmutattam az iratokat, s kiderült, hogy Castelnuovo szép dalmát név, a mai Montenegróban található Herceg Novi város nevét jelenti.
Ugyanis a 39. honvéd gyaloghadosztály 1918. március 13. után Horvátországban karhatalmi feladatokat látott el, s annak egyik egysége állomásozott a városban – a katonák egyike volt nagyapám is. Ez a hátországbeli ténykedés és a mocsaras, maláriás „albán front” egy igen feltáratlan területe a háborúnak – tudtam meg a neves szakembertől.
Egyébként az I. világháborúban Herceg Noviban állomásozott az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottájának egy része is. Tizenvalahány éve a Külügyminisztérium és a Hadtörténeti Intézet egy jelképes sírt, emlékhelyet állíttatott a temetőben nyugvó több száz katonának, köztük 127 magyarnak.
Az emléktábla az „Az első világháború éveiben, 1914–1918 között ebben a temetőben eltemetett 791 magyar és osztrák katona emlékére” feliratot hordozza három nyelven. A világháború után, a Monarchia bukását követően a szerb királyság, majd a titói Jugoszlávia fennhatósága alá került Montenegró, amely ma már független állam.
Ott, a Savina temető sírjaiban nemcsak magyarok nyugszanak, hanem több mint hatszáz osztrák, cseh, horvát, bosnyák és olasz fiatal katona is. Hadisírjaik sajátos üzenete összecseng a valamikori osztrák–magyar haditengerészet jelmondatával: „A kötelesség előbbre való, mint az élet.”
De idekívánkozik Albert Schweitzer híres orvos-teológus gondolata is, miszerint a hadisírok fontos emlékkövei a múltnak, mert figyelmeztetnek rá, mely úton nem szabad többé járnunk. De jártunk!
A nagyapa, S. Varga Lajos gyalogsági zászlósként, Károly-csapatkereszt kitüntetést kapva visszatért a Nagy Háborúból (ahogy az I. világháborút a II. előtt hívták). Erdőkitermelést vállalt. Debreceni háza udvarán másfél hold földben gyümölcsfákat ültetett, s háromholdas zeleméri földjén gabonát termesztett. Komolyan gondolta, erről tanúskodnak „A jó vetőágy”, „Az ültetendő fák előkészítése”, „A katlan alakú korona nevelése” című, kézzel írt jegyzetei.
Kiváló és tehetséges sakkozó volt, hallás után kottázott zeneszámokat. Később a debreceni tűzoltóságon tűzoltó, főcsővezető lett. Tűzoltótiszti iskolába járt, majd elvégezte a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemet, ahol jogi diplomát szerzett. (Tűzoltó-bizonyítványát és latin nyelvű jogi diplomáját a balatoni nyaraló falán bekeretezve őrzöm.)
Soha nem dolgozott jogászként, mindvégig tűzoltó maradt, ahonnét 1938-ban betegsége miatt a nyugdíjazását kérte.
Nagyapámnak, aki szinte gyermekként vonult az I. világháborúba, s a Trianon miatti revizionista mozgalmaknak is tagja volt, a II. világháborúból is kijutott. Igaz, nem az öldöklésben kellett részt vennie, hanem tartalékos katonatisztként, főhadnagyként, majd századosként a karcagi katonakórház (Vöröskeresztes Üdülő) egyik parancsnoka volt.
Józanul vette tudomásul, hogy az élet falevélként mozgat emberi sorsokat. Gyermekeit szeretettel nevelte, iskoláztatta. A hétgenerációs zselléri, vákáncsosi, erdőkerülői vonalat megváltoztatta, míg ő doktorátust szerzett, s apámból tanár, nagynénémből könyvtáros lett. A háborúról csak ritkán és keveset beszélt – tudtam meg tőlük.
Mamát még ismertem, de őt nem. A nagyapa, dr. S. Varga Lajos 1946-ban halt meg. Sajnos neki ez a háborúkkal keretezett rövid élet jutott. És sok szomorú bajtársa kezdett így vagy úgy új életet az elszakított területeken vagy egy csonka Magyarországon.
A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.
origo.hu
ripost.hu
life.hu
hirtv.hu
boon.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu