Nyugalmat és erőt a léleknek

Dr. Gábor Bertalan esperes, plébános, pápai káplán – Szepsi, Szlovákia

Minden nép nemzedéke a nyelvében él, dalában érez és kultúrájával tanúskodik. A tanúskodás – mártírium. Nemegyszer – könny és vértanúság. Helye és módja változó. Manapság kihívásnak és helytállásnak is szoktuk nevezni, amelynek – ha őszinték vagyunk – saját erőnkből szinte lehetetlen eleget tenni.

A napokban szerte a nagyvilágban remélhetően ezért is imádkozunk és emlékezünk.

Az élet élni akar. Élni akarunk. Megmaradni. Kapaszkodni: gyökereinkkel a múlt értékeibe, vágyainkkal fel a magasba, de nem a nagy messzeségbe, mert ahogyan

Márai Sándor írja: „Istent nem a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között kell keresni. Nem. Őt legbiztosabban az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségekben lehet megtalálni. Önmagunkban. Azokban a pillanatokban, amikor csodálkozva felnézünk, hogy valamit megértettünk, amit az előbb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, még nem értettünk. Ez az a pillanat, amikor hirtelenül egyszerű és világos lesz az, ami az előbb még homályos és érthetetlen volt. Ez az a pillanat, amikor fölénk hajol az Isten.”

Ez az a pillanat, amikor erőteljesen rádöbbenünk arra, hogy a múlton nem érdemes keseregni. Pontosabban – nem szabad. Éppen úgy, mint a jövendőn, amelyen ábrándozni nem szabad. Élni és éltetni kell! Úgy, ahogy lehet. Kicsi és nagy történelmünkben ritkán adatott meg nekünk, hogy azt tehettük, amit szerettünk volna. Mindig éreztük, hogy sok mindent kellene tenni, de csak azt tehettük, amit lehetett, s ahogyan lehetett.

Mindenkori helytállásunkat azonban nem kívülről és nem is másoknak kell megítélni. Az ítélet az Istené. Ő fogja igazolni vagy cáfolni: nem tettünk lehetetlent, amit lehetett, azt igyekeztünk megtenni…

A koronavírus-járvány miatt Budapesten elmarad az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelyet jövő év szeptember 5. és 12. között fognak megrendezni. A felkészülés meghosszabbított ideje a Szentírás tanításának fényében szolgáljon vallási életünk további elmélyítésére. Adja Isten, hogy a Kárpát-medence népei a történelem sebeire együtt keressék és találják meg Budapesten, az Eucharisztia szent jegyeiben a kölcsönös kiengesztelődés és megbocsátás forrását.

Köszönet és hála mindenkinek, aki e történelmi évfordulón a régi hűség, az ősi ragaszkodás és az évszázados felelősségteljesség vágyával lélekben jelen lesz, és továbbra is lelkiismeretesen kívánja végezni életfeladatát. Kész élni és éltetni, imádkozni és engesztelni népeink lelki megújulásáért, határon innen és határon túl.

Hisszük és valljuk – ugyancsak Máraival –, néha úgy tűnik, csaknem frivolitás, könnyelműség, tiszteletlenség, kegyeletsértés, elvetemültség és túlbuzgóság hinni Istenben és az evangéliumi értékrendben.

Igen, de Isten sokkal több és másabb annál, semhogy léte hitünktől vagy tagadásunktól függne. Ezért fontos a megkapaszkodás: Istenbe és egymásba, mert minden nép nemzedéke a nyelvében él, dalában érez és kultúrájával tanúskodik. De csak ott és akkor, ha tudja és éli, hogy nincs egyedül.

-

Dr. Székely János megyés püspök – Szombathely, Magyarország

A megbocsátás nem a gonoszság letagadása. A trianoni békediktátum fájt száz évvel ezelőtt is, és fáj ma is. Igazságtalan volt száz évvel ezelőtt is, és igazságtalan ma is. Nagyon szeretnénk, ha a szomszédos testvérnépek megértenék a mi fájdalmunkat. Ahogy mi is megértjük ezeknek a népeknek az örömét; például tudjuk, hogy a szlovák népnek ősi vágya volt a nemzeti függetlenség, és ezen az úton számukra fontos lépést jelentett Trianon.

Legnagyobb fájdalmunk természetesen az, hogy a magyarság jelentős része a határokon kívül rekedt. Holott egy kis jóakarattal lehetett volna sokkal igazságosabb vonalakat húzni. A legfőbb felelősök az akkori győztes nagyhatalmak, merthogy a döntés az ő kezükben volt – az ő cinizmusukat és érdektelenségüket nehéz elfogadni.

De hadd tegyem hozzá: az egész történésben a magyarság sem ártatlan. A magyar társadalom talán egyik legnagyobb hiányossága, bűne az ezer év alatt, hogy lassan és alig értette meg a nemzetiségek jogos vágyát valamiféle függetlenségre, kulturális, területi autonómiára.

Emberek vagyunk, a mennyei Atyának gyermekei, egymásnak testvére az indiai, a szlovák, a román és a magyar. Egyetlen nagy családnak vagyunk a tagjai, s emellett nemzeteknek is. A teremtő Istennek és az emberi természetnek az ajándéka, értéke a történelmünk, a kultúránk, az anyanyelvünk. A kettő nincs egymás ellen.

Trianon egyik fontos tanulsága kellene, hogy legyen: ismerjük fel végre, a Kárpát-medence népei testvérnépek, együtt jobban tudnánk boldogulni. A ferences gimnáziumban a magyartanárunk a szomszéd népek irodalmából is tanított nekünk; döbbenetes élményként emlékszem arra, ahogyan rácsodálkoztunk az ő kincseikre, szemléletmódjukra, arra, ők hogyan látnak minket. A felismerés nyitogatta a szívünket – ezt kívánom sok magyarnak.

Bár Trianon fájó terhe még mindig a vállunkat nyomja, ennek ellenére valahogyan talpra kellene állnunk lelkileg. Kezet nyújtani a szomszédos népeknek, és rádöbbenni, a sorsunk összeköt bennünket, együtt alkothatnánk itt, a Kárpát-medencében. Egy kis tündérkertről álmodunk, ahol testvérként, egymást megbecsülve, jogait tiszteletben tartva ülünk egy közös asztalnál.

Még mindig nagy a tudatlanság, sok a tévinformáció, ezért jó lenne tiszta forrásból, sokat tanulni a szomszédos népek kultúrájából és történelméből. Fontos lenne menni is, túl a határokon, és ott nemcsak a magyar közösségeket meglátogatni, hanem a szomszédos népeket is megismerni. Egyszer gyalogoltunk Erdélyben, és bementünk egy ortodox román kolostorba Füzesmikolán. Látszott, hogy a kolostor vezetője ideges; ugyanis ortodox templomban nem szokták engedni, hogy katolikusok imádkozzanak, ráadásul magyar nyelven. Látszott, küzd magával. Végül rábólintott: imádkozhatunk.

Elmondtuk románul a miatyánkat, majd románul énekeltünk egyet, aztán magyarul folytattuk. Mindezek láttán az ortodox atya magyarul szólt hozzánk: megköszönte a látogatásunkat és megajándékozott bennünket. Akik közülünk ismerték őt, azt mondták, sohasem hallották még magyarul megszólalni. Mindenki életében kellenének hasonló szimbolikus találkozások, ahol átélhetné: egymás testvérei vagyunk.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.