Ragadozók

Pörgött a nyúl, a feje körül forgott, mintha egy láthatatlan erő a homlokánál szögezte volna a semmi közepébe. Hátsó lábával hol a földbe markolt, hol a levegőbe kapaszkodott, Figura pedig azért fohászkodott, hogy gyorsan érjen véget ez a halálos körhinta.

A férfiak teli szájjal röhögtek, sárgás foggal harapták a torkuk mélyéről feltörő szavakat, hogy nézd má’, a kölyök nyulat ütött, meg hogy ki sem nézték volna belőle a vadászt, de lám, még a vékonyka emberfélékben is ott lakik a ragadozó. Az egyik alak, busa fejű, fül felé futó bajusszal, megmarkolta az ásó nyelét, és széles léptekkel megindult az állat felé.

Úgy haladt, mintha a szél tolná, ingének szára szárnyként csapkodott oldalán, és ha az egyik asszony nem ugrik elé, hogy ugyan már, minek megölni azt, ami már úgy is halott, az óriás egyetlen suhintással kettévágta volna a nyulat. A férfi megállt, baljával arrébb tolta az asszonyt, hogy rálásson áldozatára. Mondott valamit, de a szél a másik irányba vitte szavait, aztán legyintett asszonyra, nyúlra, zöldesbarnán nyújtózó határra.

Az ásót a földbe szúrta, és visszafelé ballagva arról magyarázott, hogy a munkát fejezze be az, aki elkezdte.

Figura egész testében remegett. Fogalma sem volt arról, mit tegyen. Nem akart ő bántani senkit, legkevésbé a nyulat. Ő csak pénzt akart keresni. Ezért kelt rendre a nappal, melynek első sugarai a földeken találták. A férfiaktól még a pálinkát is elfogadta, mert azt remélte, hogy a magafajta visszahúzódó srácot így hamarabb befogadják.

A nők előtt kihúzta magát, nem mintha nagy eséllyel tetszelgett volna nekik, de a pálinka már csak olyan ital, hogy a leggyöngébb vénába is betolja a vért, amitől a férfiember Isten legerősebb teremtményének érzi magát, majd beállt irányba, szemben a horizonttal.

A nyúl a semmiből érkezett. Figurának fogalma sem volt arról, miféle fajta, üregi vagy mezei. Gyorsan, cikázva futott, olykor oldalra ugrott, máskor előre, néha megállt szaglászni. A férfiak közül az egyik azt kiáltotta, hogy aki leüti a nyulat, az este ingyen iszik, bármit, s főként kedvére, mire tucatjával, otromba nyílként, dárdaként repültek a levegőben a parcellázáshoz kikészített karók.

Figura, mert vitte a hangulat, egy rövidebbet kapott fel, és csak úgy érzésből, kicsit laposan, ahogyan a kacsázó kavicsot is dobják, megküldte a fadarabot a nyúl felé. Ennél tökéletesebben célozni sem lehetett volna. Ennél sorsszerűbb nem is lehetett volna.

A karó éppen az állat fején koppant, és a nyúl azonnal pörögni kezdett. A férfiak ujjongtak, az asszonyok a szájuk elé kapták kezüket. Figura pedig elsápadt. Nem akart ő bántani senkit, legkevésbé ölni. Ő csak arra vágyott, hogy az emberek befogadják maguk közé, hogy tartsák valakinek, de mindez már nem volt fontos. Távolinak tűnt minden ál­ma, sejtjeibe remegés költözött, és azt kívánta, bárcsak senki se láthatná félelmét.

Elindult a nyúl felé. A tájból nem érzékelt semmit, a férfiak és nők alakja homályos, elmosódó csíkká nyúlt. Figura csak a homlokánál földre tapadó, pörgő állatot látta tisztán. A nyúl szemét, amivel ránézett, s amiben végtelen szomorúság lakozott.

Figura letérdelt a nyúl mellé. Bocsáss meg, suttogta, bocsáss meg, kérlek, majd megfogta az állatot. Egy ideig úgy érezte, együtt pörög vele, idővel aztán megállt az őrült forgás.

Tenyerében a bundán át érezte az állat szívdobogását, együtt lélegzett vele, majd a nyúl pislogott néhányat, kifordult a fiú keze közül, és nyílirányba elfutott. Figura szeméből potyogtak a könnyek, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, de már nem is érdekelte, amint azt kiáltják felé, hogy ezért bizony este nem jár ital, és különben is, a férfiak márpedig nem sírnak.