Sajtószemle a trianoni döntés idejéből

Hogy 1920. június 4-én a reggel valóban borús és szomorú volt, nem tudhatjuk, de azt igen, hogy az újságok egészen biztosan nem jelentek meg gyászkeretben. Éspedig azért nem, mert szinte önszuggesztióval az eseményt nem halálként, nem változtathatatlan sorscsapásként fogták fel.

Íme, a Területvédő Liga felhívása:

„Ne tűzzön senki fekete lobogót, ne viseljen gyászjelvényt, mert mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy a történelmi Magyarország nem halhat meg. Házunkon nemzeti lobogó legyen, jelvényül pedig jövőbe vetett reményünk és törhetetlen bizalmunk jeléül zöld lombot viseljünk.”

Így már érthető, hogy miért hivatkoztak annyiszor szónoklatokban és újságcikkekben a zöld lombra, egyesítve a virágvasárnap szimbólumát és a magyar reményeket. Ugyan némi erőfeszítés kellett a virágvasárnapot éppen a trianoni békeszerződéssel összehozni, hiszen az előbbi Jézus jeruzsálemi bevonulásáról – „Íme, királyod jön hozzád” (Máté evangéliuma) –, míg az utóbbi az ország nagyobb részének „kivonulásáról” szól, de hát, ahogyan említettük, működött az a romantikus hevület…

Hogy ezenkívül miért is nem volt szükség a gyászkeretre, annak legfőbb oka, hogy a győztes hatalmak területi és gazdasági igényeiről a tárgyalások már 1919 januárjában megkezdődtek. Az újságok pedig tették a dolgukat, és másfél éven át folyamatosan tájékoztatták, felkészítették a magyar közvéleményt a várható tragédiára.

Mielőtt megismernénk a júniusi lapok címeit, vezető anyagait, lapozzunk bele a korábbi hónapok sajtójába, Buzinkay Géza sajtótörténész kitűnő tanulmánya segítségével.

Hogy a készülő szerződésbe végül is belenyugvó kormány mennyire félt a sajtó esetleges ellenállásától, arra bizonyíték, hogy 1919. november 29-én Huszár Károly miniszterelnök három dolgot kért az összehívott újságíróktól.

Először, hogy a kormányt és a békedelegációt ne hozzák olyan helyzetbe közléseikkel, amelyek a munkájukat megnehezítik. Másodszor, hogy a sajtó támogassa a nemzeti hadsereget.

Harmadszor pedig, hogy „a lapok a béketárgyalások idején mondjanak le arról, hogy bizonyos felmerülő incidenseket olyan mederben tárgyaljanak, hogy további izgalmakat kelthessenek idehaza”. Ezeknek a kéréseknek az újságok – ízlésüknek, ideológiájuknak megfelelően – többé-kevésbé eleget is tettek. Illetve nem. 1920. május 5., Budapesti Hírlap: „Nem írjuk alá a békét!”

Május 7-én minden napilap vezető tudósításként közölte, hogy átvette a magyar delegáció a békeszerződést, és mindegyik kiemelte, hogy elutasították minden követelésünket.

Május 8-a után a tiltakozás árasztotta el az újságok címlapjait.

Május 12., Budapesti Hírlap: „Mi ebbe a békébe bele nem fogunk nyugodni, s ha bilincseit nem fogjuk tudni lerázni, akkor jaj Európának is. Mert ha zuhannunk kell, nem egyedül fogunk a mélybe zuhanni. A hős Dugonics példáját fogjuk követni. Ha mi zuhanunk: Európa velünk fog zuhanni.” (Dugovics nevét ugyan rosszul írták, ez a kisebbik baj. A nagyobb, hogy a hőstette egyfajta népmese: vélhetően Dugovics Imre Vas vármegyei szolgabíró találta ki az 1820-as évek elején, hősi származása bizonyításául…)

Május 13-tól kezdenek többségbe kerülni az egyre kilátástalanabb, ugyanakkor mindinkább ellenálló hangvételű cikkek. Megfeszítették az ezeréves Magyarországot (Az Est), A legkegyetlenebb béke (Pesti Hírlap), Árpád vezér megszerezte – mi megtartjuk (Pesti Napló). Május 18-án a Budapesti Hírlapban jelenik meg először a Területvédő Liga szállóigévé lett felhívása: „Nem, nem, soha!”

A szerződés aláírására 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában került sor. Miután a békeszerződést délután fél ötkor írták alá, a délutáni újságokat leszámítva, a lapok többsége csak másnap tudott beszámolni az eseményekről.

Június 4., Az Est: „A gyilkos békeszerződés ellen csendes némaságával megható tüntető felvonulást rendeztek ma az elszakított magyar területek Budapesten élő menekültjei. Honfoglaló Árpád vezér szobra előtt már a kora reggeli órákban gyülekeztek Erdély, Kelet-, Észak- és Dél-Magyarország hontalanná lett lakosai, akiket otthonuktól, szülőföldjüktől foszt meg a kegyetlen béke.”

Pesti Napló: „A vérszerződés azt a kötelezettséget rótta ránk, hogy hazánkat, ha másképp nem lehet, vérrel is, vassal is megtartsuk utódaink számára.”

Június 5., Pesti Napló: „Tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, iparkodó Temesvárt, vértanúk városát, Aradot, és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert, s béklyókat raktak dolgos két kezünkre.”

Az Újság: „Magyarországnak nincs mit megbánnia és nincs miért bűnhődnie. Igaz hittel és szent joggal védte országát, becsületes lélekkel és Istennek tetsző férfiassággal állta szavát. Nem pártolt el szövetségesétől a balsors órájában, s nem szomjazta ellenségei vérét a kábító diadalok napjaiban sem. (…) Érdemes volt a görög királynak is odafáradni és gukkerrel nézni, milyen is a magyar ember, mikor váltót ír alá. Majdnem olyan, mint az oroszlán, amikor apportíroz.”

Magyarország: „A régi Magyarországot temetjük, a régi Magyarországnak szól a harangzúgás, a koporsó fölé ráfordítjuk a kripta ajtaját. De a kardot és a buzogányt visszahozzuk!”

Kis Újság: „Ilyen szomorú napja csak kettő volt ezelőtt az országnak. Az első a mohipusztai szörnyű vereség a tatárokkal szemben, akik egész Trau váráig kergették Béla királyt, aztán teljesen földúlták és kifosztották hazánkat, a másik pedig a mohácsi vész, amely sírba döntötte az ország függetlenségét. De amint ez a két gyászos nap is a múlt sűrű ködén csillámlik keresztül, úgy fog ez a mai nap is a múlt ködébe veszni.”

*

A következő majd’ húsz év a kormányzat által is folyamatosan hangoztatott revízió hitében telt, ám a várva várt jóvátételből semmi sem valósult meg. Egészen 1938–40-ig, amikor a bécsi döntésekkel az elvesztett területeink egyes részeit visszakaptuk Csehszlovákiától és Romániától. Ennek viszont nagy ára volt: beléptünk a második világháborúba. De ez már egy másik történet…

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el