Sorsok és kultúrák találkozása

– Görögországban született, négyéves korában érkezett Magyarországra. Hogyan tudja mindkét identitását megőrizni, megélni?

– Amikor Észak-Görögországban, a hegyek övezte vidéken megszülettem 1944-ben, még javában dúlt a világháború. Szüleim akkor már több mint másfél évtizede görögországi lakosok voltak. Ők azokhoz a pontuszi menekültekhez tartoztak – mintegy másfél millióan –, akik 1922-ben kénytelenek voltak otthonai­kat elhagyni, és Görögországban kezdeni új életet.

Az 1940-es évek közepén, a háború folytatásaként kitört a polgárháború. Édesapámra nem is emlékszem, ő az utolsó harcokban vesztette életét. 1948 decemberében édesanyám és mi, az öt gyerek mindent odahagyva ismét menekülni kényszerültünk. Magyarország körülbelül 7300 főt fogadott be, ebből 3400 gyermeket. Emlékszem, az első magyar szó, amit megtanultam, a Bethesda volt, mert a gyerekek többségét ebbe a zuglói kórházba vitték, ugyanis sokan megfertőződtünk a trachoma nevű szembetegséggel. Ez­után az ország különböző gyerekotthonaiba osztottak szét minket.

Sok minden segített megőrizni és megélni a görögségemet – éppúgy, mint a magyarságomat. A tanulmányaim során elsősorban a szociológia járult hozzá ehhez. Gyakorlatilag 1962-től a '80-as évek végéig az egyetemi közegtől sem szakadtam el, s ez sok tekintetben szellemi muníciót is adott. Még gimnazista koromban kezdtem megismerkedni a magyar néptáncokkal, az egyetemen pedig már az ELTE-néptáncegyüttes szólistája lettem.

Igazi szellemi közösségben, két évtizeden át hetente tucatnyi órát töltöttem az együttes tagjaival, a barátaimmal, akikkel a próbák után beszéltük meg a Kádár-rendszer nekünk nem tetsző jelenségeit. Határozott irányt szabott további érdeklődésemnek és motiváló tényezőként hatott rám a feleségem családja is.

– Ön történész–szociológus végzettséggel indult, s mind a magyar, mind a görög kisebbségi lét érdekelte. Ennek egyik bizonyítéka az 1990-ben megjelenő, Ithaka partjai című könyve, amely az utóbbit elemzi. Mi terelte önt éppen a trianoni döntés kutatása felé?

– Erre a legegyszerűbb válasz könyvem mottója, amelyet Gyökössy Endre pasztorálpszichológustól kölcsönöztem: „Azt tudtam, hogy van hazakényszerítő honvágy. Azóta tudom, van ennél is erősebb: amelyik már haza sem engedi azt, akire védve ráfonódik, mert ha elindulna, se itthonra, se otthonra nem találna többé.”

Kutatói pályám során elsőként a görög emigráció kérdéseivel kezdtem foglalkozni. Két könyvem is megjelent e témakörben, az ön által is említetten kívül az 1956 – Görögök a forradalomban című. Ez utóbbi aztán akkora vihart kavart, főleg a magyarországi görögök körében, hogy beláttam, más irányba kell fordítani kutatási ambícióimat.

Ekkor, 1999-ben alakult meg a XX. Század Intézet, amely pályázatot írt ki 20. századi témákra, én pedig akkor már bizonyos voltam abban, hogy belevágok a Trianon-kutatásba. Nagyon elcsodálkoztam azon, hogy magyar kortársaim nem foglalkoznak ezzel a témával, sőt ódzkodtak tőle, amikor szóba hoztam. Nekem a 20. század Trianont jelenti.

Lelkem legmélyén elsősorban a görögségem motivált, a saját otthonkeresésem, a családom sorsa vitt ebbe az irányba. Ugyanakkor a görögök XX. századi történelmében is vannak végzetes mélységű drámák. A „gö­rög Trianonról” beszélek, így neveztem el a törökök által elkövetett népirtást (1915–23), amely során mintegy egymillió őshonos kis-ázsiai görögöt likvidáltak, előre eltervezett program szerint. Ezt a Trianoni Szemle második évfolyamának (2010) első három számában dolgoztuk fel részletesen.

– Tisza István tevékenysége, politikai szerepe is kutatásai középpontjába került. Megtudott-e olyan új információt, amely megváltoztathatja az eddigi szemléletet?

– Tisza István személyiségével, politikai szerepével, emberi és közéleti magatartásával sokan, sokféleképpen foglalkoztak. Teljességgel újat mondani nehéz róla, talán a tárgy megközelítési módja ad újszerűséget a Küzdelem utolsó vérig című könyvemnek, melyet az idei könyvhétre terveztünk megjelentetni. A gróf személyiségét, politikai pályafutását és államférfiúi kvalitásait én elsősorban abból a szempontból vizsgáltam, hogy mik voltak tevékenységének, döntéseinek mozgatórugói, akár egyszerű képviselőként, akár házelnökként, akár miniszterelnökként.

– 2008-ban alapították meg barátaival közösen – köztük nagyapámmal, Fábián Gyulával, a Szabad Föld egykori főszerkesztőjével – az említett Trianoni Szemlét. A lap azóta is él, bár támogatás híján nemegyszer került krí­zis­helyzetbe, a nehézségek folyamatosak. Ha visszatekint az elmúlt évekre, a Trianoni Szemle főszerkesztőjeként hogyan látja: megérte elindítani a lapot?

– A válasz egyértelmű: igen. Ha nem is egyenletes megjelenésben, de folyóiratunk már a 12. évfolyamába lépett. Engedje meg, hogy egy kis nosztalgiával emlékezzek a kezdetekre. Fábián Gyula újságíró, Raffay Ernő történész, id. Zeke Gyula tanár-újságíró, Sipos Endre művészetfilozófus és nem utolsósorban a feleségem, Kolczonay Katalin tanár, a lap olvasószerkesztője és magam egy budapesti belvárosi „kocsmában” találkoztunk és döntöttük el: lapot alapítunk.

Miért kapta a Trianoni Szemle címet? Végigtekintettük a két háború közötti magyar folyóirattermést, és a Magyar Szemle volt az, amelyik szemléletében, szerkesztőgárdáját tekintve is a legjobban megfelelt az elképzeléseinknek. Tény, hogy az egésznek Fábián Gyula volt a szellemi atyja. Bölcs volt és jó kedélyű, mindenki nagyon szerette és tisztelte; ő mindenkit végighallgatott, de a döntéseiben nagyon határozott és tiszta beszédű volt.

Mielőtt megjelent volna a legelső lapszámunk 2009 januárjában, szűk körű közvélemény-kutatást is végeztünk, vajon szükség van-e egy igényes tartalmú, ilyen típusú összefoglaló folyóiratra. A fogadtatás – értelmiségi és ifjúsági megkérdezettek állásfoglalása alapján – kedvező lett. Persze arra is gondoltunk, hogyha működik hazánkban Habsburg Kutatóintézet állami támogatással, miért maradna el „a legmegrázóbb történelmi tragé­diánk őszinte, tisztességes, harag és részrehajlás nélküli felidézése?” – írta beköszöntőjében Fábián Gyula, aki a kezdetektől a szerkesztőbizottság elnökeként tevékenykedett.

– Hogyan emlékezik meg a trianoni döntés 100. évfordulójáról a Trianoni Szemle?

– Nagyszabású tervekkel vágtunk neki a 2020-as centenáriumi évnek. Egy összevont folyóiratszámot, azaz egy könyvet fogunk kiadni Trianon 100 Emlékkönyv címmel, megjelenése őszre várható. Az emlékkönyv tartalmának fő vonulata a „Mire épült létezésünk, megmaradásunk Trianon után?” kérdésre adott válasz. Azaz: hogyan reagáljunk méltóképpen az 1920. június 4-i durva és gyalázatos – Márai kifejezésével „pimasz” – döntésre.

A bevezető írásokat többek között Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, Batta György író, Döbrentei Kornél költő, Kásler Miklós orvosprofesszor, Raffay Ernő történész, Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus jegyzik.

Kérdésekkel fordultunk neves személyiségekhez, többek között arra is keresve a választ: mit tegyünk, hogyan viszonyuljunk a továbbiakban Trianonhoz? Emellett lesznek benne szaktanulmányok, dokumentumfeldolgozások, művészeti elemzések, szépirodalmi írások, publicisztikák is. Csak néhány témát említek a sok közül: a trianoni békeszerződés hiteles jegyzőkönyve főbb szakaszainak elemzése, a revízió és a hadseregszervezés, továbbá két tanulmány foglalkozik Horthy Miklós kormányzóval.

Kiemelkedik az anyagok közül A magyar katona áldozatvállalása a Nagy Háborúban című tanulmány dr. Kovács Vilmostól, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokától: összefoglalja a mintegy másfél millió katonáról szóló óriási dokumentum­anyagot, amelyet a bécsi és budapesti levéltárakban dolgoztak fel.

Ezenfelül önálló kötetként szeretnénk kiadni a Trianoni Kiskáté (100 kérdés, 100 felelet) című füzetet, könnyen érthető stílusban és formában megszólítva ezzel elsősorban a fiatal nemzedékeket és a külföldieket. Ez utóbbinak dr. Gulyás László professzor a gazdája, aki Trianon-kurzusokat vezet a Szegedi Tudományegyetemen.

És a legfontosabb, amiről nyilvánosan most beszélek először: jövőre mindenképp szeretnénk egy Fábián Gyula-mellszobrot avatni Nagyszalontán, a református templom melletti parkban. Ott, ahol a város jeles szülöttei, Arany János, Sinka István, Kulin György, Zilahy Lajos és mások emlékszobrai várják Gyula bácsi hazatértét. És nem csak a szobrok!

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.