Trianonért szelték át az óceánt

A dátum 1929, amikor is hirtelen sokaknak jutott eszébe, hogy hamarosan, 1930-ban lesz éppen tízesztendős a trianoni döntés. Márpedig az 1920. június 4-i aláírásba csak úgy nyugodott bele a nemzet, hogy az nem lesz végleges, vissza fogják vonni, s mint egy rossz álom, meg sem érinti ezeréves történetünket. De az álom tíz év elteltével sem akart véget érni, s mintha a világ is megfeledkezett volna rólunk – valamit tenni kellett hát, hogy ismét emlékeztessük a népeket erre az igaztalan döntésre.

Két évvel azelőtt ünnepelte a világ Charles Lindberghet, aki 1927-ben elsőként egyedül repülte át az óceánt. Ugyan előtte is, utána is voltak, akik nekivágtak a nagy útnak, de az amerikai hatóságok egyre kevésbé lelkesedtek a vakmerő kalandokért, mert az 1920-as évek végén megszaporodó kísérletek közül egyre több végződött tragédiával.

Nos: tizedik éve a magyar olyan válságon megy át, mint soha Szent István óta. Soha a magyar ekkora lélekszám nem volt, de soha rémítőbb sebből nem vérzett, s ami problémája ezer év rendjén lehetett, ma mind egyszerre sűrül eléje. Nincs az a legnagyobbja s legkisebbje, hogy személyes bőrén ne érezné az időket, nincs az a rejtett magánélet, hová az uj sors be ne hatolna. Minden egyes magyar ember úgyis mint ember, úgyis mint magyar ma regényhős vagy drámahős, vagy komédiának aktora aktivan avagy passzivan. Ki is futja formáját, de meg is változik, uraságában kevély vagy megcsalatott, próbálkozásokban megáll vagy elbukik, értékese küszködik, selejtese élősködik – mindezt nézni lehet rossz, lehet jó, de meg nem látni nem lehet. Nem lehet a vaknak sem, hát még a leglátóbb szemnek, mely ezenfelül külön szerkezet, mert külön megszállottság magyarlátásra. (Ignotus: Regénytárgy, részlet, 1929)

Akadt egy magyar pilóta, aki nemcsak szívében, de nevében is magyar volt: az akkor 31 éves Magyar Sándor, aki azt gondolta, hogy egy ilyen fantasztikus úttal ismét a világ közvéleménye elé viheti a magyarság és Trianon ügyét. Ő akkor már négy éve az amerikai kontinensen lakott, postagéppilótaként ott élte ki a repülés iránti szenvedélyét, amelynek itthon, a trianoni békediktátummal az országra kényszerített korlátozások miatt nem hódolhatott.

Elsőként természetesen magyar segítőket próbált találni, de a légügyi minisztérium illetékesétől a következő választ kapta (úgy tűnik, nem csak az újságírók írtak akkoriban érzelmesen...): „Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá: Justice for Hun­gary, és ugorjon le. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lapok megírják a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb. Ez a véleményem az ügy propagandarészéről. Ami pedig a továbbiakat illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, nekünk nem az a hivatásunk, hogy tengerbe pottyant óceánrepülőket kihorgásszunk. Ez miniszté­rium, nem pedig halászati vállalat. Ajánlom magam!”

Magyar nem csüggedt el, visszautazott Amerikába, s az ottani magyarok segítségével megkezdődött a gyűjtés. Repülős képeslapokat nyomtattak, amiket egy dollárért árultak, ebből szándékozták összegyűjteni a szükséges harmincezer dollárt. Ám a lapok csak lassan fogytak, Amerikában alig ötezer, Magyarországon összesen negyvenöt darab.

A szervezés azért nem állt le, hiszen közelgett a tízéves évforduló. Jelentkezett egy Endresz György nevű, akkor már nagy ismertségnek örvendő pilóta, aki társnak ajánlkozott az óceánrepüléshez. Igazi lendületet a brit sajtómágnás, Lord Rothermere jelentkezése hozott. Ő úgy került a képbe, hogy az angol bulvárlap, a Daily Mail tulajdonosaként 1927. június 21-én „Magyarország helye a nap alatt” címmel egy nagyon erős írást jelentetett meg, amelyben a békeszerződés igazságtalanságát és a revízió szükségességét tárgyalta.

„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni.” A cikk nyomán a brit sajtómágnás hatalmas népszerűségre tett szert hazánkban, hát még, amikor tízezer dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki elsőként repüli át az óceánt. Sőt, a leendő repülőgépet is ő keresztelte el Justice for Hungaryre: Igazságot Magyarországnak. (Csak zárójelben: déd­unokája, Jonathan Harmsworth is sajtóbirodalmat épített a közelmúltban Magyarországon.)

A tízezer dollárral az volt a baj, hogy majd csak utólag érkezik, de Magyaréknak előre kellett a pénz. Végül egy Szalay Imre Emil nevű, a Michigan állambeli Flintben élő húsiparos vállalkozó – virsligyáros – húzta ki őket a csávából: 1930. július 11-én 25 ezer dollárral járult hozzá a repülőgép építéséhez.

Ekkor már sajnos túl voltak a tízéves évfordulón.

Mindenesetre így már meg tudtak venni egy Lock­heed­ Sirius 8A típusú egymotoros, kétüléses gépet, amit maga Charles Lindbergh ajánlott nekik, sőt a Lockheed korábban kifejezetten Lindberghnek tervezte ezt a típust. Az óceánrepüléshez egy magyar mérnök alakította át: hogy minél több üzemanyagot tudjon magával vinni, nyolc benzintankot építettek bele.

Az indulás előtt hónapokig tartó vita következett a gyártóval, a próbarepülések során újabb és újabb hibák bukkantak elő. Az eddig mellettük álló közvélemény is elpártolni látszott, voltak, akik csalást kiáltottak. (Tegyük hozzá, ebben nagy szerepet vittek a mindig szenzációt hajszoló újságok.)

Eredetileg Detroitból akartak felszállni, azt tervezték, hogy majd a levegőben tankolnak, de végül mégis az óceánrepülők kedvenc repteréről, az Európához legközelebbi, új-fundlandi Harbour Grace-ről indultak. Kis magyar életkép: ekkorra a két magyar teljesen legatyásodott. Endresznél alig öt dollár, Magyarnál mindössze egy tízcentes volt. Szállodaszobájukat is csak egy utolsó pillanatban kapott segítséggel tudták kifizetni.

A két pilóta végül 1931. július 15-én, helyi idő szerint 13.40 körül hagyta el a kanadai Harbour ­Grace-t, az ottani lakosok tömege és a média nagy érdeklődése közepette.

Él Bánságban egy földbirtokos, régi parlamenti ember, volt főispán. Egy ismerősöm minapában odaát volt, túl a határon… (Oh, a határon, az országhatáron túl! Már úgy megkeményedett az emberek nyelvén a szó, hogy a Bánságot tőlünk országhatár választja el, mint a behegedt seb, régi égés után. Bennem még mindig új és eleven fájdalommal szakad fel, ahányszor hallom: én még nem léptem át e határt, nem idegződött belém a trianoni térkép s mint a horog, véresre tépi fel szívem, ha az integer Magyarország szív határait tépik.)… Tehát, él a Bánságban valaki, akit a román kormány figyelmeztetett, hogy ha meg akar maradni Nagy-Romániában, akkor tartózkodjék attól, hogy Temesváron vagy más városban megjelenjen, hogy vendégeket fogadjon, s hogy egyáltalán magyarokkal érintkezzék. Az illető úr sem birtokát eladni, sem a magyarság birtokló elvét feladni nem akarva, remeteségre ítélte magát s hagymatermesztéssel foglalkozik... (Móricz Zsigmond: Egy akol, egy pásztor, részlet, 1923)

Hogy azért ne teljen kellemesen a repülőút, arról gondoskodott az időjárás: az óceán fölött sűrű ködben és felhőtakaróban voltak kénytelen megtenni az út felét. A rádió sem adott sok támpontot, mert éppen egyetlen kereskedelmi hajó sem haladt alattuk, a Föld-indukciós iránytűjük pedig néhány óra után felmondta a szolgálatot, csak Magyar navigációs képességeire támaszkodhattak.

Írországból és Angliából az újabb sűrű felhőréteg miatt semmit sem láttak, a La Manche csatorna fölé is csak egy kereskedelmi hajó rádiójelzéseit követve jutottak el. Először Franciaország fölött láttak újra szárazföldet. Regensburg magasságában felvették a kapcsolatot az asperni repülőtérrel, amellyel egészen Győrig „vonalban” maradtak.

Magyar Sándor beszámolójában megjegyzi, hogy a 25 órányi repülés után nagyon nehéz volt akár rádión, akár Endresszel kommunikálnia, mivel már mindketten szinte teljesen süketek voltak a repülőgép zajától és a légnyomásváltozásoktól.

Endresz: „A Duna fölött haladva átadtam a gép vezetését egy időre Sándornak, hogy a benzinmennyiséget kiszámítsam. Valahogy nem egyezett a pontosan táblázatra felírt mennyiség; akármennyit is pumpálok a szivattyúval, csak épp hogy meg tudtam tölteni a motor mögötti tankot.”

Magyar: „Jegyzeteimet tanulmányozom, hogy melyik tankra kapcsoljunk. Feljegyzéseim szerint a jobb középső szárnytank még érintetlen. – A jobb középső tankra kapcsolj! – ordítom a mikrofonba.

Endresz csak int a jobb kezével, hogy nem hallja, amit mondok. Gyorsan papírra vetem az üzenetet. Késő, a légcsavar megállt.”

A tankban valójában még volt legalább 50 liter, ami simán kitartott volna Mátyásföldig. Vagy a benzincsap hibásodott meg, vagy ők hibáztak, és túl korán kapcsoltak át egy másik tartályra.

Endresz: „Láttam Budapestet, de már tudtam, hogy nem érem el. Siklottunk lefelé, megfelelő leszállóhelyet keresve. A Bicskétől délre levő nagy legelőre akartam kijutni. A motor már megállt, nem kis dolog egy ilyen gépmadárral kényszerleszállást csinálni álló motorral. Kissé előrenyomtam a gépet, azután kilebegtetve, a rét melletti kukoricás szélén értem talajt.”

Magyar: „Az előttünk sárgálló rét boglyái közül hirtelen kikanyarodik egy szénásszekér. Endresz nagy lélekjelenléttel balra tér ki. Már fordulóban földet ér kerekeivel a gép. Erősen felütődve nagyot ugrik, majd egy zökkenéssel megáll a kukoricás szélén, és lassan a fejére billen. Elsőnek én ugrom ki, utánam Endresz. Szótlanul bámuljuk egymást. Aztán Endresz a gépre néz és bánatosan mondja: No, ezt megcsináltuk.

Elfordul és olajos kezével könnyeit törölgeti. Elmosolyodom, már ő is nevet. Közben a szénásszekérről leugrik az atyafi, aki nem is sejti, hogy most menekült meg a halál torkából. Odajön hozzánk: Honnan gyüttek kendtek? – kérdi. Amerikábúl – mondjuk. Végignéz rajtunk, látom, meg van sértve. Azt hiszi, tréfálunk vele.”

A kényszerleszállás közben a repülőgép jobb kereke, illetve a propeller letört, de ennél nagyobb baj nem történt. Mindkét pilóta baj nélkül megúszta a kalandot.

A mérleg. Ők voltak a tizenötödikek, akik sikerrel átrepülték az óceánt. Összesen 5182 kilométert tettek meg 25 óra alatt, amivel minden addigi óceánátrepülési rekordot megdöntöttek.

Az ítélethirdetés megtörtént és halálra szól. Kínos és gyalázatos halálra, amely kimondhatatlanul embertelenebb, mint amilyennel a középkor hordáit letörölték a népek táblájáról. Az avarokat kardélre hányták, a keleti gótokat egy lábig levágták, a vandálokat az utolsó csecsszopóig kiirtották. Vad idők emberséges törvénye volt a gyors kivégzés. Magyarország halálos ítéletén rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a gerincét roppantották szét, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át és a szívét nem szúrták keresztül... (Móra Ferenc: A sír, hol nemzet sűlyed el, részlet, 1920)

További három világrekordot is felállítottak: az óceán fölötti utat 13 óra 50 perc alatt tették meg, csaknem két órát verve az addigi csúcstartókra; átlagsebességük 230 km/óra volt, amit addig senkinek sem sikerült elérni; a korábbi óceánrepülők közül pedig senki sem hatolt ilyen mélyen az európai kontinens belsejébe.

Miközben Mátyásföldön több ezren vártak rájuk virágcsokrokkal, lelkesedéssel és jól végigpróbált patetikus köszöntőkkel, ők egy szénásszekéren zötykölődtek. A hiába váró mátyásföldi tömegről Karinthy Frigyes tudósított a Pesti Naplóban: „Három liter benzinen múlt, hogy a magyar sasok remekműve, az óceánrepülés nem fejeződött be azzal a formatökéllyel, aminek esztétikai külsőségei méltó keretet adhattak volna a csodálatos teljesítménynek.”

A nagy ünnepség aztán pár nap múlva, július 20-án mégiscsak meglett; a Hősök terén tízezrek fogadták a nemzet hőseit. „Csaba királyfi útján, az Újvilágból hozták át az igazságot Magyarországnak” – hirdette a korabeli filmhíradó.

*

Epilógus.

Magyar Sándor visszautazott Amerikába, ahol a repülőiparban helyezkedett el; ott is halt meg, 1981-ben. Endresz György azonban 1932. május 21-én, a világ óceánrepülőinek római találkozójára tartva a repülőtér előtt lezuhant, és Bitai Gyula rádiótávírász navigátorral együtt szénné égtek a Justice for Hungary fedélzetén.

A hat ló vontatta ágyútalpakra helyezett koporsóikat a Hősök terén tartott hatalmas gyászünnepségen százezrek kísérték utolsó útjukra. Szalay Emil 1937-ben halt meg Flintben, miután az óceánrepülésért hozott hatalmas anyagi áldozat következtében vállalkozása becsődölt, és ki kellett költöznie korábbi, kastélyszerű kúriájából.

A fantasztikus út azonban ismét felhelyezte a térképre Magyarországot. Az Írás című chicagói magyar újság pontosan fogalmazott: „Micsoda propagandára, mennyi pénzre, fáradságra és mily hosszú időre lett volna egyébként szükség ahhoz, hogy a világ kétmilliárdnyi emberének legalább a fele megtanulja ezt a mondatot: Igazságot Magyarországnak!”

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.