A sárkánygyűjtő – Carlos Ruiz Zafón emlékezete

Oda tért vissza, ahol minden történet kezdődik és véget ér: az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Carlos Ruiz Zafón katalán író mindössze ötvenöt évet töltött idekint, a halandók és a mulandó dolgok világában.

Egyszer talán érkezik majd valaki, akinek megadatik, hogy egy asztalhoz üljön vele, és kifaggassa arról, mi haszna van a sok mesének, a fantázia ködébe szőtt történeteknek, ha az, aki képes volt arra, hogy az égi bibliotékából kikölcsönözzön néhány regényt, most nemhogy a titkos könyvtár kulcsát vitte magával, de arra sem maradt ideje, hogy elárulja, milyen dimenziókban rejtőzik az Elfeledett Könyvek Temetője.

Pedig ha valaki, Zafón biztosan tudta, hol nyújtózik a végtelenbe a könyvesszekrények sora, melynek polcaira immár felkerültek az Elfeledett Könyvek Temetője sorozat kötetei, A szél árnyéka, az Angyali játszma, A mennyország fogságában, a Lelkek labirintusa és a Marina is.

Carlos Ruiz Zafón 1964 őszén Barcelonában született, és 2020 tavaszán Los Angelesben halt meg. Talán azért ott, az Angyalok Váro­sában, mert amikor az Angyali játszmát írta, rengeteg időt töltött szülővárosában, haldokló apja kórházi ágya mellett, és valamiért az a képzete támadt, az embernek nem az a dolga, hogy ott haljon meg, abban a városban, abban a szobában, ahová született, hanem ott, ahová a sorsa viszi.

De úgy akart ő más lenni, hogy közben mindvégig megmaradt katalánnak, élete vé­géig szeretett városa és népe történetei és kultúrája iránti rajongásában élt. S bár könnyedén írt az álmairól, lelkesen mesélt őseinek mindennapjairól, mégis egyre több mesebéli teremtménnyel vette magát körbe, és nem csak a regényeiben.

Otthonában mintegy félszáz sárkányszerű lényt gyűjtött maga köré. Talán azért, mert abban reménykedett, az éjszaka árnyai megvédik őt azoktól, akik nem hisznek vagy nem akarnak hinni abban, hogy egyszer már minden történetet megírtak valahol és valamikor, és legfőképpen azt nem akarják olvasni, ami róluk szól.

Zafón korunk gyermeke volt.

Maradhatott volna reklámszakember vagy forgatókönyvíró; lehetett volna zeneszerző, könyveihez dallamokat is komponált, de Spanyolország előbb mégis mesekönyv­íróként ismerte meg, majd miután az ezredfordulót követően megjelent A szél árnyéka című regénye, világhírű íróvá vált. Mert kiderült, nemcsak a gyerekek szeretik a meséket, a felnőtteknek írt regények is lehetnek varázslatosak.

S bár könyvei alapján hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk, Zafónnak az írás a természetfeletti képességek kiteljesítését jelentette, önmagáról azt vallotta, hogy az írás megélhetés.

Igaz, ebben a túlélésért folytatott küzdelemben azt sem felejtette elmondani, honlapján elolvasható, hogy ez egyben az egyetlen mód arra, hogy hozzájáruljon mások boldogságához. Sosem felejtette elmondani azt sem, hogy hálával tartozik az irodalom iste­neinek azért, hogy megajándékozták az írás képességével. Regényeire sosem úgy tekintett, mint önálló kötetekre, mint inkább szavak katedrálisára.

Történetei sohasem kezdődtek csak úgy és azért, mert egy regénynek valahogyan kezdődnie kell, s éppen ezért sosem értek véget a megnyugvásban, a feloldás élményében. Minden kötet az élet labirintusának egy-egy útmutatója, segítségnyújtás ahhoz, merre érdemes haladnunk, mire érdemes figyelnünk az útvesztő ösvényeit járva.

Carlos Ruiz Zafón nem akart szépet írni, nem akart sikerkönyveket írni, s még csak azt sem szerette volna, ha történeteiből filmet forgatnának. Csupán mesélni szeretett, egyszerű szavakkal. Egyvalamiben azonban makacsul hitt. Abban, hogy a könyvek képesek megváltoztatni sorsokat, s egész világokat. Ő csak tudta, miről beszél, hiszen már életében eljutott oda, ahová most visszatért.

Meg is írta, mindjárt A szél árnyéka első mondatában: „Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon először vitt el az Elfeledett Könyvek Temetőjébe.”