Lajtai György: Maga az alkotás a fontos

– Otthon nézte a televíziós díjkiosztót?

– Igen. A feleségemmel ünneplőbe öltöztünk, mintha ott lennénk a gálán, gyönyörűen megterítettünk a kertünkben, és a csillagfényes égbolt alatt elfogyasztottuk a finom vacsorát. Élveztük az életet. Az utóbbi tizenöt évben kétszer operatőrként, négyszer pedig világítástervezőként jelöltek Emmy-díjra.

Most három olyan produkció is megmérettette magát, amiben én is dolgoztam. Nekem ezek közül az Apple TV+ számára készült sorozat tetszett a legjobban, összesen nyolc nevezést kapott, engem két kategóriában is felterjesztettek a díjra, de világítástervezőként mást jutalmaztak, operatőrként azonban még van esélyem.

– Már az is rekord, hogy eddig hatszor jelölték!

– Ezt nemcsak a szakmabeliek, a barátaim és a családtagjaim tartják sikernek, hanem én is így gondolom. De sosem kérkednék vele. Jobban szeretek a háttérben maradni, hiszen operatőrként amúgy is a kamera túloldalán állok.

– Milyen filmekben dolgozott az utóbbi időkben?

– Elsősorban gyerekeknek szóló produkciókban. Nem a célközönség a fontos, hanem maga az alkotás. Valójában kezdettől fogva, 1977 óta azt csinálom, amit szenvedélyesen szeretek. Nekem a filmezés a levegőt és az életet jelenti. Nincs más dolgom, mint a nézőt elvarázsolni a látvánnyal. Aki beül a moziba, pont ezt akarja.

Azt azért hozzátenném, hogy itt csapatmunkáról van szó. Hajdanán úgy tartották, a filmkészítésben a kamera a legfontosabb, hiszen lefesti mindazt, amit az ember kigondol; míg a hangot utólag is alá lehet keverni, és az sem tragédia, ha nem annyira tökéletes a világítás.

– Miért éppen a képalkotás kezdte el érdekelni annak idején?

– Mindig is vonzott a fényképezés. Az 1960-as évek derekán legfeljebb csak álmodozhattam profi felszerelésről. Tizenkét esztendős lehettem, amikor apám úgy döntött, a nyári szünetben dolgoznom kell. Nem nagyon fűlött a fogam hozzá, ráadásul épületbontásra osztottak be, úgyhogy kijelentettem, a megkeresett pénzt arra fogom költeni, amire én akarom.

Azt hittem, ez nem tetszik majd az apámnak, és maradhatok otthon, de simán belement. Ahogy megkaptam a fizetésem, szinte szaladtam az Ofotértba, hogy megvegyem ál­maim kameráját, méghozzá egy fix optikás Zenit 8 fényképezőgépet. Ettől kezdve mindenhová magammal vittem. Édesanyám munkahelyén volt egy fotólabor, azt használhattam, havi egy forintot kellett érte fizetni.

– Hobbinak indult, de hogyan lett hivatás belőle?

– Beléptem a pécsi fotóklubba, kezdtem ráérezni az alkotás ízére, a képeim kiállításokon is szerepeltek. Aztán elvittek katonának. Berepülőpilóta szerettem volna lenni, amihez három napon át tartó egészségügyi vizsgálatnak kellett alávetnem magam, de én már az elején elvéreztem a hórihorgas termetem miatt. Annyira nem is bántam.

Főleg, hogy összebarátkoztam egyik bajtársammal, aki a Mafilmnél dolgozott, éjjeleken át beszélgettünk a művészetről, a képi világlátásról. Ekkor jöttem rá, hogy a filmezés lesz az én utam. Leszerelés után akár díszlettologatónak is elmentem volna a filmgyárba, de utcáról oda bekerülni már akkoriban is lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Az élet a szülővárosomban kínált lehetőséget.

Akkoriban szerveződött a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója, segédoperatőröket és kameramanokat is kerestek. Heten jelentkeztünk, kettőt vettek fel, az egyik kolléga eleve Pestről érkezett. Vittem a képeimet, voltak elbeszélgetések is, végül engem választottak kameramannak. Itt nem számított, hogy milyen magas vagyok…

– Mindent a saját erejéből ért el. Később a külföldi televízióknál sem volt protekciója. Hitelesebb, tisztább, ugyanakkor küzdelmesebb így a pálya.

– Ezzel egyetértek. Egyébként mindig is ábrándozó gyermeki lélek voltam. Mondogatják is körülöttem, ideje volna már felnőnöm. De én nem akarok! Azzal elveszteném azt az őszinte érdeklődést, ami minden egyes napomat jellemzi. Ha elkezdődik egy hét, nem rándul görcsbe a gyomrom, hogy már megint hétfő van.

Egy percig sem tudok tétlenül ülni. Csodálkozom, ha megkérdezik, mit csinálok a szabadidőmben. Nekem olyan nincs. Mindig csak a filmezésre gondolok, ha befejeződik egy forgatás, hazafelé jövet már a következő napi feladatok járnak a fejemben. Egymás után készítettem sorozatokat, de nem érzem magam fáradtnak, pedig az ősz hajam is jelzi, hogy nem vagyok már mai gyerek.

– Talán azért ilyen energikus, mert fiatalokkal dolgozik?

– Harmincöt-negyven közötti srácok vesznek körül, mindegyik a gyerekem lehetne. Évekkel ezelőtt az egyik munka során találkoztam egy asszisztens fiúval, akiről én is láttam, hogy többre vágyik a rá bízott feladatkörnél. Aztán évek múltán telefonált, elmesélte, hogy három kollégájával terveznek egy extra produkciót, ahhoz kellene előzetest készíteni, részt vennék-e benne.

Szabadúszó lévén igent mondtam, megtanultam már, hogy oda kell menni, ahová hívják az embert. Ja, azt is közölték, pénzük nincs, de csak velem szeretnének dolgozni. Ez kicsit meglegyezte a hiúságomat. Azért két feltételem volt: akkor vállalom, ha aznapra nem jön be egy fizetős munka, illetve, ha megvalósul a produkció, akkor azt én csinálom. Megfeszített tempóban elkészültünk, aztán néma csend.

Nyolc hónap elteltével megint jelentkezett a srác, sajnos nem fogadták el a filmötletét – de volna egy másik lehetőség. Gyorsan hozzátette, az már zöld utat kapott, egy 52 részes sorozatról lenne szó. Együtt a stáb, a technika, csak én kellek hozzá. Ez 2004-ben történt, azóta megállás nélkül dolgozom velük, mindig jött egy újabb széria, összesen talán másfél hónapnyi pihenőm volt.

– Megütötte a főnyereményt?

– Hát, úgy is mondhatnám. Legnagyobb vállalkozásunk a National Geographic Kid TV-nek forgatott Are We There Yet? (Megérkeztünk-e már?) sorozat. Beutaztuk az egész világot, 36 országban jártunk, köztük Magyarországon, s mindenhol felvettünk három-négy epizódot. Nagy és fárasztó volt a hajtás, útközben aludtunk.

Mondtam is a feleségemnek (Eszterhai Katalin írónő – B. T.), most kellene harminc-negyven évesnek lenni. Amikor fiatalon új életet kezdtünk Olaszországban, majd Kanadában, rengeteg küzdelem árán tudtunk lépcsőfokonként feljebb jutni, akkor bizony jól jött volna az anyagi siker. Amikor pedig már mindenünk megvan, elértük a céljainkat, jó lenne egy kicsit lassítani, amit persze egyikünk sem tudna megtenni. Ugye, milyen igazságtalan az élet?!

– Ez az emigránsok sorsa, az első évtizedek rendszerint az egzisztencia megteremtésével telnek...

– Egy percig sem gondoltuk, hogy minden zökkenőmentes lesz. Sok minden áll vagy bukik a nyelvtudáson. Amikor 1987-ben elmentünk Olaszországba, a feleségem tökéletesen beszélt olaszul, én pedig meg sem tudtam szólalni. Sikerült bekerülnöm az olasz RAI tévétársasághoz operatőrnek, ahol nyelvtanárt fogadtak mellém, így a Rómában töltött két és fél év alatt annyira megtanultam olaszul, hogy az első kanadai munkahelyeim olasz nyelvi közösségekben voltak.

Aztán persze kellett az angol, mert azzal lehet igazán boldogulni. Nekünk mindig is sokat jelentettek az emberi kapcsolatok. Kanadába úgy engedett el egy olasz rendező barátunk, hogy megadta a Torontóban élő általános iskolai osztálytársa telefonszámát, akinek segítségére bármikor számíthatunk. És az a pillanat is bekövetkezett, amikor más választásunk nem lévén, felhívtuk; fantasztikus családot ismertünk meg. Attól kezdve egyengették az utunkat, máig tartó szoros kötelék alakult ki köztünk.

– Milyen karrierről álmodoztak?

– Mindketten szerettünk volna a médiában maradni. Kanadai harminc évünk során rengeteg tévút kínálkozott, de szerencsére mindegyiket sikerült elkerülnünk. Ami engem illet, előre nem sejthettem, milyen karriert futok be. De a hátam mögött hagyott teljesítményemet teljes szívvel vállalom.

Ahogy múlnak az évek, egyre többet megyünk Magyarországra. A feleségemnek könyvei jelennek meg, szeretik az olvasók, sok új barátot talált. Nem gondoltuk volna, amikor egyik szemére elvesztette a látását, hogy a története ennyi embert megérint. Ahogy leírja az érzéseit, ahogy láttatja a történeteit, ahhoz egyedi hangot használ.

Azt viszont nem tartanám fairnek, hogy én odahaza operatőrként tevékenykedjek, túlságosan szűk a piac, nem vennék el mások elől munkát. Szeretek a régi életem helyszínein sétálni, nézni a házakat, a tájat – igazi feltöltődés számomra.