Ló és ember csodálatos összhangban

Mintha egy csepp eső sem esett volna. A kiskunsági homok nyeli a vizet. Szempillantás alatt képesek örökre felszikkadni a szikes tavak, fájón eltűnnek az életet adó szigetek. Az erdőn átvezető út is egy kiszáradt kanálishoz vezet, ebből tudom, hogy eltévedtem. Kiszállok a kocsiból, hogy telefonos segítséget kérjek a pusztai lovasoktól, ahová tartok.

A földút közepén figyelő őz gyanúsan méreget, elindulok felé, barátkozni azonban érthetően nem akar. Pár pillanat múlva a leágazó úton tűnik fel, utoljára még odapislant rám, majd elvész a rengetegben.

Úgy a biztos, ha egyik riportalanyom elém jön, csak követnem kell a piros autóját. Ahogy a távolban meglátom a jurtát, sejtem, mindjárt megérkezünk. A pipacsoktól pirosló gabonatáblákkal körülölelt takaros tanya bejáratánál feszítő villanyoszlopon gólyafészek, a látvány hangulatában kicsit olyan, mint egy naiv festmény.

A tornácon átsüvít a szél, itt kezdünk el beszélgetni, majd amikor erősödik a napsütés, átülünk a ház déli falához felmelegedni. Szép lassan kirajzolódik előttem a két negyvenéves fiatalember, Búcsi Sándor és Pintér Szabolcs portréja: mi vonzotta őket az Alföldre, mit jelent számukra a nomád életforma. És hát a lovas zarándoklataik!

Három éve, 2017-ben még öten vágtak neki a somogyi domboknak, aztán úgy döntöttek, jobb lesz, ha csak kettesben folytatják: 2018-ban a zalai tájakon át eljutottak az őrségi vidék kapujáig, aztán 2019-ben tavasszal bejárták a tiszántúli síkságokat, ősszel pedig a kiskunsági természet szépségeit fedezték fel.

Azt gondoltam, tele vannak történetekkel, egymás szavába vágva mesélnek majd, hiszen nyilván rengeteg mindenen keresztülmennek a tíz-tizennégy napos túráik során. De közülük akárcsak egyet kiemelni is képtelenség. Rákészülni az útra, teljesíteni a távot, feldolgozni az átélteket – ez így, együtt alkot egészet. S ezt megemészteni akár évekbe is telhet. Számukra a zarándoklat mély belső utazás, melynek során nemcsak a világot fedezik fel, hanem önmagukat is.

Semmit nem terveznek meg előre, mindössze az indulás és a célállomás helyét határozzák meg. Ami a kettő között bekövetkezik, az véletlenszerű. Messzire elkerülik a lakott helyeket, és ha senkivel sem találkoznak útközben, annak örülnek a legjobban.

Emberpróbáló, kitartást, türelmet igénylő, hosszú, természet közeli menetelés ez. Ennél jobb önismereti receptet a lélekbúvárok sem tudnának javasolni. Itt aztán ki lehet lépni a mókuskerékből. Napi hetven kilométert lovagolni málhákkal terhelve igénybe veszi az állóképességet. Pedig csak annyi a cucc, amennyi nélkülözhetetlen, például a filmezéshez a kézi kamera és a drón.

Mindegy, hogy szakad az eső vagy elviselhetetlen a hőség, megállni nem lehet. A szállodákat el lehet felejteni, ahol leszáll az est, ott kell sátorozni. Eledelnek szárított hús, rozscipó, gyümölcsaszalvány járja.

– Igazi elcsendesedés ez, sokszor egymással sem beszélünk. Minden a ló hangulatától függ. Folyamatosan figyelni kell a rezdüléseire, mert ha csak egy percre elkalandozik az ember gondolata, már meg is történik a baj. A ló állandó jelenben tart. Nekünk ez az igazi meditáció – magyarázza Búcsi Sándor.

A budapesti születésű fiatalembernek volt honnan ide menekülnie. Évekig külföldön élt, Amerikában és Angliában egyebek között dolgozott raktárosként, sőt embercsempészettel is próbálkozott. Szép lassan elkoptak az ambíciói, kiégett belőle a vágy. Átértékelte az életét, vett egy nagy levegőt, és rászánta magát a változtatásra.

Elutazott Mongóliába, ahová pár barátja is elkísérte. Egy hónapig lovagoltak nomád területeken, éjszaka csodálták a fényzajtól mentes égboltot. Az autentikus környezet tökéletes volt a lelki tisztuláshoz is. Kész tervekkel tért haza. Eszébe jutottak gyerekkorának békét és harmóniát adó vakációi, amelyeket a nagyszüleinél töltött a nagykunsági és a csongrádi pusztákon.

Ha felnőttként oda költözik, talán visszakaphat még valamit az áhított nyugalomból. Először Hortobágyra gondolt, végül a sors közbelépett: egyik lovastársa által tíz évvel ezelőtt rátalált erre a balázspusztai tanyára, ahol most a történetét meséli. Jó döntésnek bizonyult, hiszen a Kiskunság sokkal átláthatóbb. És itt sem lehet betelni a természet ezernyi kincsével.

Hasonlóan lebilincselő a táj a kunadacsi határban, ahová Pintér Szabolcs költözött 2016-ban, előtte pár évig bérelt tanyán élt errefelé. Nyolc kilométerre van hozzá a dűlőút, nagy átmenő forgalomról nem kell tartania. Barátjához hasonlóan ő is sokfelé kalandozott a világban, tizenkilenc évesen hagyta el szülőhazáját. Azt gondolta, a vendéglátásban mindig talál állást.

Svájcban kezdte, ahonnan feketemunka miatt egyhamar kiutasították. Londonban sem járt több szerencsével, onnan két hónap után ment tovább Észak-Skóciába, végül Edinburghben állapodott meg, ahol hat évet töltött. Itt kezdett el rendszeresen lovagolni, majd tanulmányozta a lovak viselkedését; később Kaliforniában is részt vett hasonló kurzuson.

– Emberek után lovak, azt hiszem, mindig is erre vágytam. Elsősorban csikóindítással (nyersebb megfogalmazásban: lovak betörésével) foglalkozom, illetve félrenevelt, elrontott, fóbiás lovak viselkedéskorrekció­jával. Családi vállalkozásban, szüleim szentesi tanyáján pedig a honfoglaló magyarok lova, a kunfakó lófajta tenyésztése zajlik. Ezt a kitartó és szívós fajtát Eördögh András jászszentlászlói birtokán ismertem meg, s ugyanitt találkoztam Sanyival is. Hét éve ismerjük egymást. Kettőnk életében, gondolkodásában sok a párhuzam – árulja el Szabolcs.

Önmagában persze nem elég a pusztai romantika. A vágyott és meglelt elcsendesedés. Valamiből meg is kell élni. Ha befut egy sárga csekk, legyen miből kifizetni. És bizony a jószágtartás is csak viszi a pénzt. Riportunk hősei ennek kapcsán egyből leszögezik: nem pénzkeresés miatt választották ezt az életformát. Számukra nem a profit az elsődleges, hanem az, hogy azzal foglalkozhassanak, ami boldoggá teszi őket.

Ha valamit nem szívből csinál az ember, azt el kell engedni. Lehet, hogy ez fellengzősen hangzik, de Búcsi Sándor a saját példáján keresztül megtapasztalta. Húsmarhatenyésztésre építette a vállalkozását, és amit tudni kellett hozzá, azt autodidakta módon tanulta meg. Ameddig csak bírt, küzdött, egyik nap cipelte a jéggé fagyott szalmabálákat, másik nap farkasordító hidegben segítette világra a borjakat.

A tízévnyi küzdelem minden pillanata megragadt benne. Az újabb és újabb élmények átsegítették a holtpontokon. Aztán mire csúcsra ért a gazdaság, elfogyott a motiváció, nem látta a végét, úgyhogy tavaly decemberben felszámolta az állományt. Most új ötletek forognak a fejében, szeretne egy „elvonulós helyet” létrehozni, ahol test és lélek egyaránt felfrissülhet.

Pintér Szabolcs a lovakkal való terápiás foglalkozások mellé a kézművességet választotta. Már fiatalon megérintette ez a tevékenység, amikor édesapjával együtt íjászkodtak, ő is megpróbált szíjakat, pórázokat, kulcstartókat készíteni bőrből. Szentesen egy idős szíjgyártótól leste el a mesterség fortélyait, Békéscsabán pedig egy ilyen szakképzésen vett részt.

Műhelyéből minőségi darabok kerülnek ki, amelyekre egyre nagyobb igény van. Hogy mennyire nincs igazuk azoknak, akik a tanyasi életformát ingerszegénynek tartják, arra Szabi már rég rácáfolt. Barátjával együtt nem is értik a kérdésemet, miszerint minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyják a pusztát és városra költözzenek. – Elmenni innen? Őrült ötlet! – zárják le a témát.

Hosszú órák telnek el, jó itt a tanyán. Végezetül újra szóba kerülnek a lovas zarándokutak, melyeket valójában Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című gyalogos országjáró televíziós sorozata ihletett. Sándor és Szabolcs is a felfedezés igényével indul útnak, mindazonáltal azt is szeretnék tudni, mennyire változtak meg a negyven évvel ezelőtti állapotok.

Azt mondják: az utolsó előtti pillanatokat csípik el, a nomád élet és a paraszti életforma jóformán a szemük előtt múlik el. Ezért is tartják fontosnak, hogy az interneten és a közösségi portálon elérhető legyen a Patanyomok című filmsorozatuk. Legközelebb Hortobágyon barangolnak, jövőre az Északi-középhegységbe, illetve a Balaton-felvidékre készülnek, és nagyon várják, hogy végre lóháton járhassák be Erdély varázslatos tájait.

Addig is naponta pásztázzák a Kiskunság árvalányhajas-szamártövises panorámáját, ami már Petőfi számára is oly szívet melengető látvány volt. Akinek része volt már ebben a csodában, érti a költő szülőföldhöz való ragaszkodását is.