A Duna menti népek hősiessége

Élt egyszer egy ember, kinek származása, születési ideje ma is a homályba vész. Pedig valahonnan érkeznie kellett, és ha már jött, nevet és rangot szerzett magának, kisebbik fiát az utókor az egyik legnagyobb magyar királyként jegyzi.

Noha I. Mátyás aligha volt igazságos uralkodó, mint inkább következetes és erőskezű, ám ebben nem csupán neveltetése, de az is közrejátszott, hogy 1457-ben eltemette bátyját, Lászlót, valamint egy évvel korábban apját is, a történelem és az erdélyi havasok ködéből érkező, a későbbi nándorfehérvári törökverő Hunyadi Jánost.

Hunyadi János Luxemburgi Zsigmond udvarában apródból lovaggá küzdötte fel magát, majd vitte egészen az ország kormányzóságáig, ám a nándorfehérvári csata hőse 1456-ban nem pusztán az Európára törő törököt állította meg a Duna és Száva találkozásánál, de nem kis részben önmagát is védte, és ezzel együtt délvidéki és erdélyi birtokait.

Merthogy bár egy ország állt mögötte, de az szinte szó szerint értendő: ha akkor létezett volna már országos sajtó, a lapok folyton a megosztottság béklyójában vergődő, a hatalomért versengő főurak és nemesek küzdelmeiről írtak volna. Mintha nem is lett volna török veszedelem.

Ám hogy értsük is, miért volt e kor fontos szereplője Hunyadi János, történetünkben érkezzünk meg az 1443. július 22-én induló hosszú (más néven téli vagy balkáni) hadjárathoz. Hunyadi ekkor már számos katonai sikeren és kudarcon átverekedte magát, a mai Szerbia és Bulgária területén több győztes csatát vívott a törökkel.

Sikerei miatt jelentős népszerűségre tett szert a magyarok körében. Az 1444. január 25-én véget érő hadjárattal Hunyadi ugyan bebizonyította, hogy a török verhető, ám ennek volt egy szépséghibája is: a törökök október 26-ra, Kászim napjára minden évben befejezték a csatározásokat, visszavonultak téli szálláshelyeikre, az anyaországba, így a hadi sikerek csalóka árnyékot vetettek a gyönge téli nap alatt vonuló seregekre.

Ma már talán az is látszik, hogy az 1456-os nándorfehérvári csata helyszíne is a balkáni háborúk idején dőlhetett el. De erről kicsit később.

Történt ugyanis, hogy 1444. november 10-én, a várnai csatában a magyarok királya, I. Ulászló szó szerint fejvesztve fejezte be földi pályafutását, ami után az amúgy sem egységes Magyarországon jelentős trónutódlási harc kezdődött el, miközben az országot hét kapitány irányította. Kiderült ugyanis, hogy nincsen olyan személy, akit a főurak jó szívvel a trónra ültetnének.

Ott volt ugyan a négyéves Utószülött László, aki nevét arról kapta, hogy apja, Habsburg Albert halála után fél évvel született, de őt előbb nagykorúsítani kellett volna. Ekkor került a látókörbe a törökverő Hunyadi, akit a köznemesség nagyon is el tudott volna képzelni az ország élén. Még akkor is, ha benne bizonyítottan semmilyen királyi vér nem csörgedezett. A megosztottság ellenére Hunyadi János erdélyi vajdát, ha nem is királlyá, de 1446-ban kormányzóvá választották.

A friss gubernátorról sokan azt gondolták, hogy aki a törököt távol tudja tartani az országtól, az talán magában hordozta a jó politikus ígéretét is, de ami különösen megnyugtatónak tűnt, az az volt, hogy Hunyadi azt az elvet vallotta, hogy Magyarországot a határain kívül kell megvédeni. Erre mit ad ég, 1448-ban, a II. rigómezei csatában komoly vereséget szenvedett a töröktől.

A fiaskót elemezve Hunyadiban ekkor fogalmazódott meg a felismerés: felidézve a négy évvel korábbi várnai vereséget is, rájött, hogy az Oszmán Birodalom seregeit nyílt terepen nem tudja megverni.

Ekkor került látókörébe Nándorfehérvár, ez a geopolitikailag létfontosságú erődítmény. Tudta, ha a török azt beveszi, onnantól kezdve csak hátrálni lehet előle. Ha 1448-hoz képest kissé messzinek tűnik az 1456-os csata időpontja, az többek között azért van, mert – kis túlzással, persze – a középkori várháborúk nagyjából olyan sűrűn követték egymást, mint egy életkorát titkoló díva születésnapi zsúrjai.

Mindeközben otthon támadásba lendültek Hunyadi legfőbb belpolitikai ellenfelei, a Garai–Cillei liga tagjai. Elérték, hogy 1453-ban nagykorúsították, majd V. László néven trónra emelték az akkor már tizenkét esztendős Utószülött Lászlót. Ezzel véget ért Hunyadi kormányzósága. Még ebben az évben, 1453-ban II. Mehmed elfoglalta Konstantinápolyt, és ezzel jelezte, hogy ismét igényt tart Európa jelentős részére. Seregei 1456-ban meg is érkeztek Nándorfehérvár falai alá.

A várat nem Hunyadi védte, hanem sógora, Szilágyi Mihály. A bárói ligák és a magyar országgyűlés tagjai ismételten és főként szó szerint távolságtartással figyelték az eseményeket. A várvédők megsegítésére csupán egy szerzetes, Kapisztrán János keresztes hada érkezett – a pápa nemhiába kérte, hogy a győzelem reményében minden délben zúgjanak a harangok (és ez azóta is így van) –, valamint Hunyadi serege.

A szinte rommá lőtt várat a török már majdnem elfoglalta, amikor Hunyadi a Dunán érkezve áttörte a török hajózárat, és a felmentő sereg a Száván átkelve bejutott a várba. A török végül vereséget szenvedett, II. Mehmed majd az eszét vesztette, amikor erről értesült. Hunyadi János pedig ugyan hőssé vált, népszerűsége a hátországban is az egekbe emelkedett, de az ostrom végjátékában elkapta a pestist, és a közeli Zimonyban, 1456. augusztus 11-én, életének – talán – ötvenedik évében elhunyt.

A török ezt követően mintegy hetven éven át nem tört rá Európára. A nándorfehérvári csata legfőbb üzenete azonban mégsem a törékeny béke, a nyugalom megteremtése volt – ennek megtartásában I. Mátyás erőskezű kül- és belpolitikája is közrejátszott.

Hanem az, hogy a legnagyobb hősiesség is hiábavaló, ha azt mindazok, akiknek elhozza a békét, nem tudják értékelni. Hunyadi János bebizonyította, hogy baj esetén a Duna menti népek nemzeti színtől és vallástól függetlenül képesek összefogni, de azt is megmutatta, hogy aki globális problémákra lokális válaszokat keres, az idővel elbukik.

A magyar főurak semmit nem tanultak a nándorfehérvári győzelemből, és ez I. Mátyás halálát követően ismét megosztottságba, belpolitikai hatalmi harcokba taszította az országot – s vezetett végül az 1526-os mohácsi tragédiához, majd az ország három részre szakadásához.

Tudta? Bár még ma is sokan úgy tanítják, hogy Nándorfehérvár 1456-os ostromakor Dugovics Titusz egy törököt rántott magával a mélybe, így akadályozva meg azt, hogy kitűzze a várfalra a lófarkas zászlót, a történészek szerint ilyen nevű ember ilyet akkor nem tett. Dugovics Titusz neve csak 1824-ben került a köztudatba, de máig nincs bizonyíték arra, hogy élt volna. „Személye és cselekedete” így is a hősiesség szimbólumává vált.