Széchenyi Tímea: „Ami igazán nemesi, bennünk él...”

–Hol keressük önt a Széchenyi-családfán?

– Gróf Széchenyi István kisebbik bátyjának, Pálnak vagyok a leszármazottja – a Legnagyobb Magyar az üknagybátyám. Dédapám gróf Széchenyi Emil, nagypapám gróf Széchenyi Pál Imre, édesapám gróf Széchenyi Elemér.

– Ön használja a gróf előnevet?

– Nem. Egyébként is még érvényben van egy 1947. évi törvény, amely tiltja a nemesi előnevek, címek használatát. Kezdeményeztük ennek eltörlését, mert az előtag hozzátartozik a nevünkhöz. Nem azért fontos ez, hogy előjogokat kapjon a hazai arisztokrácia, hanem az erkölcsi jóvátétel miatt. A történelem igencsak rányomta a bélyegét a családunk sorsára, a II. világháborút követő politikai rendszerek szinte teljesen eltörölték a magyar főnemességet – megérdemelnénk végre ennyi elégtételt.

– Mi történt a családjával?

– Édesapám kisgyermekként a lábodi kastélyban élt a szüleivel, akik szinte az egész falunak munkát adtak a hatalmas gazdaságban. Aztán az ötvenes évek elején egy napon jött egy teherautó, és a családnak azonnal pakolnia, mennie kellett. Vidékre telepítették őket, Budapestről pedig egyszerűen kitiltották. A kastélyt benzinnel fellocsolták és felgyújtották, dédapám híres könyvtárától a bútorokon át a fényképekig minden értékünk és emlékünk odaveszett.

A nagypapám bűne: arisztokrata és földbirtokos – ez szerepel az állami hatósági papírokban. Az országot irányító kommunista vezetők szemében minden olyan társadalmi réteg veszélyt jelentett, amelynek tagjai nem fogadták el a kommunizmus kizárólagosságát, hiszen így akadályt képeztek vagy képezhettek az új rendszer megvalósításában. A család évekig egy pincében, trágyával felkent szobában élt; nagymamám gyomorrákos lett, hamar eltávozott.

A nagypapám egyszer visszament a korábbi birtokára: azt gondolta, néhány szerszámot talán joga van magával vinni. Nem volt, börtönbe zárták érte. Ennyit sikerült kihúznom az apukámból.

– Nem beszélt szívesen a család múltjáról?

– Édesapám 2003-ban úgy ment el a földi életből, hogy szinte titkolta a származását. Nem szégyellte, hanem a hallgatásával védte a családját. Azért sem erőltettem a beszélgetést, mert éreztem a dühét, haragját. Szomorú, zárkózott, kemény ember volt, aki az emlékek elől a munkába menekült. A Balatonnál élt, vendéglátózott, az utolsó napjáig rengeteget dolgozott kocsmárosként.

Az egyik ivóját Neptunnak hívták – ott lehetett kapni a legendás Neptun-szeletet az utánozhatatlan töpörtyűkrémmel –, a másik a Fatehén. Minden ünnepkor nyitva tartott, és azokat is szívesen fogadta, akiknek nem volt pénzük. A tó körül mindenki ismerte és szerette Széchenyi Elemért; ha Zánkán, Sze­pezden, Köveskálon megemlítem a nevét, az emberek ma is azonnal hosszan mesélni kezdenek róla. A korai halála – 64 éves korában egyszer csak elaludt – elindított bennem valamit: egyre többet gondolkoztam azon, hogy valójában mit jelent számomra és a külvilág számára a Széchenyi nemzetség részeként élni ebben az országban.

– Mire jutott?

– A felmenőim szomorúsága nem része az én mindennapjaimnak. Engem a családom történelmi sérelmei arra ösztönöznek, hogy azon munkálkodjam, soha többé ne fordulhasson elő hasonló igazságtalanság. A címeket elvehetik, de ami igazán nemesi, bennünk él. Igaz, hiába történt rendszerváltás, a 70-80 éves rokonaim szemében évtizedek múltán is, még mindig látok rettegést a származásuk miatt.

Én teljesen tudatosan jutottam el odáig, hogy a nevem miatt ne féljek, sőt a zseniális elődeimhez méltó módon merjek tenni a magyar társadalomért, a közösségekért. A négy gyermekem pedig már büszkén, félelem nélkül viseli a Széchenyi nevet. Igaz, amikor évekkel ezelőtt a Történelmi Levéltárban kikértük a kiadható dokumentumokat a családunkról, a megfigyelési jelentések láttán az ő arcukon is láttam a megdöbbenést.

Együtt olvastuk el például a nagyapám leveleit: gróf Széchenyi Pál Imre, akinek családja kimagasló gazdasági, szellemi örökséget hagyott erre az országra, beteg feleségére és a kilencéves fiára, azaz édesapámra tekintettel könyörög méltányosabb bánásmódért…

– Sosem fordult meg a felmenői fejében, hogy elmenjenek innen?

– Többen elmenekültek az országból, de a Pál-ág zömében maradt. Az édesapám ugyan megpróbálta, de visszafordult, nem tudta megtenni. Én sem. Anyai nagypapám Németországban élt; fél évet bírtam kint, aztán hazajöttem. Széchenyi Zsigmond azt mondta: Zsigaként elmehetnék, de Széchenyiként kötelességem maradni.

– Azt mondta, hogy a gyermekei a Széchenyi nevet viselik?!

– Igen. Én szerettem volna így, a férjem és az édesapám pedig megengedte. Nemcsak a név továbbviteléről van szó, hanem szentül hiszem, hogy a múltunkból eredő jelenünk miatt eltérünk a nagy átlagtól: nekünk ezzel a névvel kötelességünk van, amihez a Széchenyi-örökség – a keresztényi élet, a hazaszeretet, a tenni akarás vágya – erőt ad. Napjainkban különösen nagy szükség van arra, hogy erősítsük a magyar társadalomban a nemzettudatot.

Eleinte „csak” igyekeztem feltérképezni a Széchenyiek hagyatékát és a lehető legjobb kézbe helyezni. Aztán eszembe jutott, hogy nekünk magunknak kellene egy olyan szervezetet létrehoznunk, amilyenről gróf Széchenyi Viktor, a nagy vadász és utazó hírében álló Zsigmond édesapja már a hagyatéklevelében írt: legyen alapítványa a Széchenyieknek, kezelje azokat az értékeket, fizikai-szellemi örökséget, amellyel rendelkeznek a családtagok, amellyel építeni tudják a nemzetet.

Ebből a megfontolásból hívtam életre 2013-ban a Gróf Széchenyi Család Alapítványt. A két öcsémen és a gyermekeimen kívül többek között részt vesz a munkában a Gyermelyben élő Széchenyi Géza, a család legidősebb tagja, akinek a dédnagyapja volt Széchenyi István.

– Mivel foglalkozik az alapítvány?

– Az egész talán Nagycenkkel kezdődött: kormánytámogatással sikerült a nagycenki romos családi temető és kripta rekonstrukciója, itt nyugszik Széchenyi Istvánon kívül a nagyapám, az édesapám és a nagypapám testvére, a 22 évesen, magtalanul az I. világháborúban elhunyt gróf Széchenyi Alajos. Ez a temető számunkra elsősorban az összetartozásunk jelképe lett.

Öt évvel ezelőtt tartottunk először Széchenyi családi tábort, ahová nyaranta a történelem iránt érdeklődő gyerekeket várjuk. Az Óbudai Egyetemmel minden hónap utolsó szerdáján tudományos-ismeretterjesztő előadásokat szervezünk Széchenyi Szabadakadémia néven, a MeetUp keretében érzékeny témákról beszélget három meghívott vendégünk.

Az alapítvány, valamint a Stá­dium Társadalmi és Kulturális Hírlap 2018-ban alapította meg a Stádium-díjat; a Kárpát-medence összes iskolása jelölhet általuk érdemesnek ítélt személyt, és szokás szerint Széchenyi István születésnapján, szeptember 21-én elindul a szavazás. Ezen a jeles napon adjuk át Az Év Széchenyi Vállalkozása Díjat is. Terveink szerint hamarosan indul a Széchenyi István Vándorszínház, amely akár a Kárpát-medence legkisebb magyar lélekszámú településeire, középiskolákba is elviheti azokat a kamaradarabokat, amelyek Jézus Krisztus követésének példázatait vagy a magyar történelem sorsfordító pillanatait tárják a nézők elé.

Büszkén mondhatom, hogy szerteágazó a tevékenységünk, érdemes ellátogatni a www.szechenyicsalad.hu internetes oldalra.

– A családi alapítvány elnökeként rendkívül sűrűek lehetnek a napjai!

– Ezt akartam, hogy a Széchenyiek visszakerüljenek a köztudatba! Két évvel ezelőtt megszerveztük Történelmi Magyar Családok Emléknapját, 2019-ben már kétszáz család jelent meg a Nemzeti Múzeumban, valamint a szomszédos Kálvin téri református templomban, ahol ökumenikus istentiszteleten vettünk részt. Idén augusztus 29-én, szombaton állami és egyházi jelenléttel megint együtt tisztelgünk a nemes családok előtt, akik Mátyás király óta e hazát építik.

– Őriz bármi tárgyi emléket a Széchenyiek dicső múltjából?

– Két ezüst gyertyatartó maradt Pali nagypapámtól. Fogalmam sincs, ezek hogyan?! Viszont három-négy évvel ezelőtt felkeresett egy nagycenki kötődésű és szenvedélyes Széchenyi-gyűjtő fiatalember, Víg Róbert. Neki köszönhetően azóta rendszeresen találkozom a családi örökséggel, megmutatja az új szerzeményeit, például nemrég az Ecseri piacon megvette dédapám egy levelét.

A teljes hagyatéknak utánajárni és a vagyont feltérképezni viszont sokkal komolyabb és nem utolsósorban kényes feladat.