Végtelen szépség és nyugalom a szőlőhegyen

Csend, nyugalom, szabályosan sorakozó szőlőtőkék, hívogató borospincék szegélyezik utamat a Somló-hegy tetejére, a Szent Margit-kápolna melletti Spiegelberg Borterasz felé autózva. Mire a szakadatlanul kanyargó, szűk úton felérek a csúcsra, átjár a tájból áradó, szinte tapintható béke. A kápolna mellett egy 300 éves hársfa áll, amelybe 1983-ban belecsapott a villám, de sarjaiban tovább él.

Hamvas Béla gondolatai járnak a fejemben: „A hegyi bor mellett állok egész lényemmel, éspedig az olyan hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. Kivétel persze itt is van. Mindjárt a Somló. Mert a somlai tűzbor, vulkánon termett. A Somló mellett nincs víz. Nagy síkság közepén emelkedik, és korona alakja van. Minden borunk közül a somlai számomra a nincs tovább.”

A Somló-hegyi gazdáknak ép­pen az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy a hegyen nincs víz. Stephannak is sok fejtörést okozott már ez. Házigazdámat arra kérem, ne tekintsen vendégnek, tegye csak a dolgát, mint máskor, hiszen ez bevált szüret idején is, amikor először jártam a birtokán. Nagy élmény volt csendes szemlélőként végignézni, ahogy tölgyfa hordókba kerül a szőlő kipréselt leve, hogy lassan borrá nemesedjék.

Lenyűgözött ma­­ga a pince is, a „szentély”, ahol gregorián dallamok mellett zajlik az alkímiai csoda: a szőlő levéből nemes bor lesz. Persze olykor fejfájást okozva a bor készítőjének.

– Nincs két egyforma termés, két egyformán jó évjárat, és garantált recept sincs arra, hogyan kell jó bort készíteni. Én szembemegyek az ipari borkészítés tendenciájával. Kézműves pincészetemben kis mennyiségben készülnek a boraim. Egy biztos: a jó bor készítéséhez türelem kell, nem lehet siettetni a dolgokat.

Autodidakta módon, lépésről lépésre lestem el a borkészítés művészetét, és túl számtalan sikeres megmérettetésen, még mindig úgy érzem, hogy nem lehet biztosra menni. Számtalan tényezőtől függ, hogy adott évben mi és mennyi kerül ki a hordókból. Jelenleg tradicionális fajtákat, juh­farkot, furmintot, olaszrizlinget, hárslevelűt és chardonnayt művelek a birtokomon.

Első kereskedelmi forgalomba kerülő boromat 2004-ben palackoztam, 2010 óta pedig kizárólag organikus szőlőművelést és borkészítést folytatok. A szőlő művelése és a borok készítése során igyekszem csak minimális mértékben beavatkozni a természet erőibe, arra törekszem, hogy minél kerekebb, harmonikusabb ízvilággal rendelkezzenek a több évig érlelt boraim. Hiszem, hogy nincs rossz bor, legfeljebb rosszkor nyitjuk ki – mondja István, mikor a vendégek kiszolgálása után végre leül az asztalomhoz és felidézi, hogyan került a Somló-hegy tetejére.

– Apukám német, anyukám magyar, én Németországban születtem, de magyar állampolgárként. Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél itt, a hegyen. Akkoriban nemcsak víz nem volt, de áram sem, petróleumlámpával világítottunk. Egész nyáron a hegyen csavarogtam, ismerem, mint a tenyeremet.

Németországban elektromechanikát tanultam, aztán 1985-ben hazaköltöztem, és négy évig Budapesten éltem. Színházban dolgoztam hangosítóként. A nagymamám halála után megörököltem a házat, és gyakran utaztam a Somlóra. Két éven keresztül minden hétvégén itt lovagoltam, és nemcsak a hegy összes útját, de a helyi bor ízét is megismertem. A gazdák szívesen szóba elegyedtek velem.

Amikor aztán visszaköltöztem Németországba, már tudtam, hogy nem szeretnék a Somlótól megválni, ezért hétvégi házat akartam vásárolni a hegyen. Amikor végül 1993-ban megvettem a kiválasztott pincét, még álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy bort készítsek. Ám az épülethez tartozott egy vegyes állományú, átlagosan hatvanéves tőkékből álló ültetvény is.

Ugyan megtehettem volna, hogy kivágatom, de inkább úgy döntöttem, nem futamodom meg a kihívás elől. Öt évvel az első próbálkozásom után egy helyi borversenyen aranyérmet kaptam a vegyes szőlőtőkékről szüretelt gyümölcsből készített boromért.

2007 márciusában véglegesen otthagytam Németországot, és a Somlón telepedtem le, mert akkor már potenciált láttam a borokban. Még ma sem érzem úgy, hogy mindent tudok a borkészítésről, de biztos vagyok abban, hogy itt valami egészen különlegeset lehet csinálni. A majdnem kéthektáros birtokomnak csak a fele áll művelés alatt, a másik része vagy parlagon van, vagy régi, vegyes tőkék borítják– meséli Stephan, és a nászéjszakák borával kapcsolatban is új információhoz jutok:

– A somlói bort sok legenda övezi. Gyakran emlegetik úgy, mint a nászéjszakák borát. Az európai uralkodóházak hagyománya szerint ugyanis a nászéjszakán elfogyasztott somlói bor „gondoskodik” arról, hogy a trónörökös fiú legyen. Sokakban az a tévhit él, hogy a nászéjszakák bora a juhfark. A somlói bor azonban hagyományosan vegyes szőlőből készült, és csak a filoxérajárványt követően terjedt el az a szokás, hogy külön ültessék és szedjék a különböző fajtákat – veti közbe, majd folytatja saját történetét.

– A borpince mellett most már itt a hegy tetején is várom azokat, akik kíváncsiak a boraimra. Szeretek a hegyen élni, a városi komfort nélkülözéséért a természet végtelen szépségét és nyugalmát kapom cserébe – mondja.

Még megcsodálom a naplementét, aztán elköszönök és útra kelek. Azon morfondírozom, hogy vajon Stephan olvasta-e Márai Sándor sorait, amelyek tökéletesen illenek rá: „A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék borban és emberben.”