Velük kerek a mi világunk

Ez a vidék mindent felmutat, amiért és ahogyan élni érdemes. Bekukkantva az első faluszéli portára, fiatal házaspárral elegyedem szóba. Kiderül, hogy Budapest mellett élnek, ám Scheiber Szilárd családja innen származik, és gyerekkora legszebb emlékei fűzik ide, ezért évente többször is jönnek. Közben megjelenik Pajti kutya is, aki a szomszéd Rózsi nénihez tartozik, de szemmel látha­tóan jól érzi itt magát, és Szilárdék másfél éves kisfia személyi testőreként azonnal odapattan, ahogy Olihoz közelítek. Nem morog, csak megmutatja magát.

– Rózsi nénit nagyon szeretjük, most éppen uborkát hozott át, életünkben először kovászoltunk – meséli Szilvi. – A férjem már a megismerkedésünk utáni első héten lehozott ide. Imádunk itt lenni, minden évszak tartogat valamit: tökfesztivált, szarvasbőgést, ropogó hótakarót, de legfőképpen csendet és békességet. Most éppen a szüleinket várjuk vendégségbe.

Szilárd büszkén vezet körbe a portán. Elmeséli, hogy a ház után a pajta felújítására készül. Nem emlékszik arra, hogy nagyapja mesélt volna a felkelésről, de csillogó szemmel idézi fel gyerekkora emlékeit.

– Más volt itt az élet! Szuper volt! A férfiak beszélgettek, borozgattak a kocsmában. Kugliztak is. Emlékszem, húsz fillérért állítottam a bábut. Szeretném, ha a fiam is részesülne a vidéki élet örömeiben. Budapesten pörgés van, itt nyugalom. Ez az élet nem az! – mondja a családfő, és elárulja azt is, hogy ide bizony csak azokat a hölgyeket hozta el, akikkel komoly szándéka volt.

Közben megérkezik a polgármester is, akitől azt kérdezem, hogy lehet, hogy nem akar mindenki itt maradni, aki akárcsak egyszer betette ide a lábát. Bevallom, nekem is megfordul a fejemben, hogy tudnék itt boldogan élni.

– Az lehet, hogy tudna boldogan – hűti le a lelkesedésemet Kapornaky Sándor, aki 2001 óta a falu polgármestere –, de az lenne a második kérdése, mint minden betelepedni készülőnek: miből lehet itt megélni? Nagy probléma, hogy hiányzik a derékhad, a 30-as, 40-es éveikben járók elmentek dolgozni, sokan külföldre, itt nem nagyon van munkalehetőség. Több az elszármazó, mint a betelepülő, akiknek általában sikerül belesimulni a falu életébe.

Olyan család is volt, amelyik akkor adta fel, amikor a gyermekeik elérték a gimnazista kort, és szembesültek azzal, hogy az egyik gimnázium ötven, a másik hetven kilométerre van. Kis falu vagyunk, tizenhárom településnek van egy önkormányzati hivatala. A gyerekek Bajánsenyére járnak általános iskolába vagy átjárnak a szlovén iskolába.

Sorolja a gondokat a történészvégzettségű faluvezető, miközben megérkezünk a magyar–szlovén határhoz, ahol csak 2007. december 20-án, Magyarország teljes jogú schengeni taggá válásakor dőlt le a határzáró sorompó. Azon nyomban fel is állítottak a határvonalon egy „Helló, szomszéd!” padot és egy békeoszlopot, amelybe magánemberek és közösségek is elhelyezhették jókívánságaikat és üzeneteiket.

Visszafelé megállunk a harangtoronynál. Ez az emlékezés helye: 1920. augusztus 1-jén a Kerca községben állomásozó határőr-kirendeltség vezetőjével, Rankay József hadnaggyal az élen tizenhét határőr és a hozzájuk csatlakozó kercai és szomoróci férfiak kiűzték Szomoróc községből (akkor még külön volt Kerca és Szomoróc) a megszálló katonaságot a Trianonban megállapított határon túlra, a szomszéd Domonkosfa községbe.

A megerősített jugoszláv katonaság azonban visszatért, leverték a felkelést, és ismét megszállták Szomorócot.

A felkelésben részt vevők egy része elmenekült, akiket elfogtak, azokat Muraszombatra vitték és megkínozták. A műemlék előkészítése során nem volt egyszerű a neveket kikutatni, mert az üldözöttek sokáig még szűk családi körben sem beszéltek. Tartottak a megtorlástól. Ám az áldozat mégsem volt hiábavaló: az 1921-es határmegállapító bizottság úgy döntött – a felkelést is tekintetbe véve –, hogy Szomoróc visszakerül Magyarországhoz.

A visszatérés napját, 1922. február 9-ét 1948-ig minden évben megünnepelték a Kerca és Szomoróc határán felállított haranglábnál. Új harangját, mert a régit elvitte a háború, a falubeliek adományaiból öntötték újra Sopronban. Felirata: „A jugoszláv uralom alóli felszabadulás emlékére szerezte Szomoróc község lakossága 1922. évben.”

A haranglábra azt is kiírták, hogy ne húzogassuk a harangkötelet, ez ugyanis félreértésre adhat okot, hiszen régen a tűzeseteket jelezték a harang félreverésével.

Az, hogy a község megkapta a Communitas Fortissima címet, hosszú küzdelem eredménye. A falu szülöttei közül Orbán Róbert, Soós Kálmán és Kapor­naky polgármester úr rengeteget tett az ügyért. Hozzájuk csatlakozott Ozsváth Imre református lelkész, valamint V. Németh Zsolt és Bebes István országgyűlési képviselő. Kitartó munkájuk eredménye, hogy az országgyűlés Kercaszomort 2008-ban kitüntette a Legbátrabb falu címmel.

Idén, augusztus 1-jén új emlékművet avattak a hősök tiszteletére. A hattonnás szikla, amelyre a felkelők nevét vésték, egy uzsabányai cég ajándéka, ráadásul gavallérosan ide is szállította.

Látogatásunkkor, egy szép napos szerda délelőttjén kis csapat silabizálja a neveket a táblán. Idősebb és ifjabb Káldi Ferenc éppen a vendégségbe érkező családtagoknak mutatja meg az új műemléket.

– Nem tudom, hogy a mai világban is megcsinálnák-e ezt a férfiak – morfondírozik a hetvenéves ifjabb Ferenc, aki jelen volt az átadó ünnepségen is. Édesapja, a kilencvenkét éves idősebb Ferenc talál ismerős neveket a táblán. Ő még gyerekkorában hallott is egy-két történetet, de elárulja, hogy az emberek itt nem beszédesek, megszokták, hogy hallgatni kell, mert a határszélen mindig kemény az élet.

– A kommunista időkben, ha gombászni akartam, személyit is vinnem kellett az erdőbe, és előfordult, hogy Őriszentpéterig háromszor is igazoltattak – meséli az ifjabbik Káldi, aki Szombathelyen él, és kéményseprőként dolgozott. Ma már papírok és gond nélkül gombászhatnak, el is újságolják, hogy reggel vargányázni voltak, és bőven találtak, szívesen megosztják velünk, ha szeretjük, megadják a címüket.

Ifjabb Ferenctől azt is megtudjuk, hogy jól érzi magát itt az édesapjánál, de van, hogy besokall a csöndtől. Pedig mozgás van bőven. Távcsővel figyeli az állatokat, ismeri az őzek útvonalait, és látta a tyúkjaikat dézsmáló róka komát is, amelyik idén már öt szárnyast is elvitt – igaz, az egyik visszajött, de nem valószínű, hogy nyert, valami megzavarhatta a ravaszdit.

Következő utunk a református templomhoz és plébániára vezet. Ozsváth Imre szíve és a templom ajtaja mindig nyitva áll. Az Erdélyből származó tiszteletes huszonhárom éve szolgál itt. Amikor ide helyezték, három hétig nem merte kihozni a feleségét, akkor itt még vezetékes víz sem volt. – A kommunizmus, az aknásított határzár, a Jugoszláviával megromlott kapcsolat egyre keményebben szólt bele az itteni szorgalmas, takarékos, puritán emberek életébe – mesél a régi időkről.

– A kommunista időkben igyekeztek kilúgozni, kiégetni belőlük a múltjukat. Bagatellizálták a felkelést, még olyan verziót is hallani lehetett, hogy az csupán részeg huligánok handabandázása volt. A társadalom szíve vérzett, a lelke romba dőlt. Innen kellett építkezni a szó fizikai és lelki értelmében is. Pályáztam éjjel-nappal.

Az elsőnél még megkérdezték, hogy „Maga is lopni akar?”, de ahogy látták, hogy gyarapodik a közösség, szépül a falu, megértették, hogy ez a járható út: együtt, egymásra figyelve, egymásért. Közösen kell működni az őrségi embereknek (is) – avat be közösségük életfilozófiájába a tiszteletes úr, majd Mózes fiával elindul a városba.

Mi pedig megtaláljuk a „gyüttmenteket”. Margit Eszter és Füle Dániel a koronavírus elől költözött ide. De nem mintha derült égből villámcsapás érte volna őket, már korábban is jártak ide. A terület a Természeti Örökségünk Alapítványé, amelynek egyik célja az itt élő lepkefajok védelme.

– Igaz, „gyüttmentek” vagyunk, de nem tapasztaltuk ennek hátrányát. Épül egy közösség, még „pajtamozit” is létrehoztunk – meséli Eszter. Ám Dani szerint nem nagyon marad idejük unatkozni, el kell látni az állatokat, van 22 kecskéjük is, és mindig akad valami teendő a portán.

Közben kollégájuk kisfia elrobog mellettünk, eltűnik a kert végében. Én még amolyan pesti zizegősen aggodalmaskodom, hová lett Sámuel.

– Vagy a kecskéknél, vagy a macskáknál van, majd kiabál, ha valami baja van – nyugtat meg a már vidéki, nyugodalmas fordulatszámon működő apukája.

Ráérősen leballagunk a kert végébe, ahol meglátunk egy nem messze lévő jurtát, ott is egy család él, aztán mint a mesében, átkelünk egy kis fahídon, és máris egy másik világban találjuk magunkat.

A háziak éppen befejezték az ebédet. A háziasszony dézsában mosogat, miközben egy kecskét zavar el.

– Mit csináljak? Nina meg van őrülve a lúgos vízért – mondja nevetve, és kisfiára, Nimródra bízza a további kecskepásztorkodást. A nyolcéves, hosszú hajú, édes mosolyú gyermek kisvártatva visszatér, megkínál frissen szedett szederrel, és huss, már szalad is tovább. Anikó és István Sárváron élt, de elegük lett a mókuskerékből.

– Több mint egy évbe telt, amire 2002-ben, húsvétkor megtaláltuk ezt a helyet, és mindketten rábólintottunk. Egy autóval, egy motorral, négy kecskével, négy nyúllal, egy sátorral és nyolcvanezer forinttal vágtunk bele az új életbe – kezd történetükbe Anikó.

– Nimród már ide született. A helyiek látták, hogy nem vagyunk dologtalanok, segítettek, megmutatták, hogyan kell kaszálni, kecskét fejni. Zoli bácsi korábban felgyújtotta a szénát, mert nem kellett neki, most már inkább nekünk adja. A magamra kötött 8 hónapos gyerekkel hordtam a szénát. Úgy vélem, ha valamit akarsz, akkor véghezviszed. Minden adta magát.

2010-ben megépítettük a jurtát, amiben télen sokszor olyan meleg van, hogy ki kell nyitni az ajtót. Persze voltak kemény telek, nehéz helyzetek is, de soha, egyetlen percig se bántuk meg a döntésünket. Nimród iskolába jár, elviszi az iskolabusz. Tőle is, tőlünk is sokszor megkérdezik, hogy miért nem házban lakunk. Egyszerű a válasz: a ház olyan, mint a koporsó, négyszögletes. A világ viszont kerek!

Hazafelé menet bekukkantunk még a két Ferenchez. Éppen a gombát szárítják. Mint kiderül, ifjabb Ferenc tett még egy kört az erdőben. Nem tudunk ellenállni az invitálásnak, megkóstoljuk rántott vargányájukat. Mennyei.