Az idő majd engem igazol

– Nem mindenki jut el az amerikai Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalhoz, vagyis a NASA-hoz légkörfizikusnak! Önnek hogyan si­került?

– Elég rögös út vezetett odáig. A pályámat 1971-ben kezdtem az Országos Meteorológiai Szolgálat Légkörfizikai Intézetében, a sugárzási osztály vezetője voltam. Aztán az 1980-as évek elején lehetőség nyílott a külföldi munkavállalásra, és családostól kiköltöztem Nigériába, egy egyetemen tanítottam négy évig. Szó se róla, nagy kaland volt.

– Miért pont Nigériát választotta?

– Egyrészt, mert ott kerestek fizikust, másrészt, mint utólag kiderült, egy fejlődő afrikai országból könnyebb a kapcsolatot felvenni a világ legnagyobb kutatóintézeteivel. Ekkor már javában foglalkoztam az üvegházhatás problematikájával, és mivel rátaláltam egy ezzel kapcsolatos projektre Triesztben, ott akartam folytatni a munkámat. Szerencsére felvettek.

Két év alatt sikerült kifejlesztenem egy sugárzásátviteli szoftvert, ha úgy tetszik, referenciakódot, melynek lényege az, hogy nem rögzített, hanem változtatható, ám bizonyítottan korrekt adatokra épül. Tudomásom szerint a légköri sugárzási komponensek számítására alkalmas pontosabb szoftver a mai napig sem létezik.

– Erre figyeltek fel a NASA-nál?

– Ezt ott is használták, tehát tudhattak rólam. De mielőtt oda kerültem volna, előbb a Marylandi Egyetemen tanítottam, ahonnan „átcsábítottak” a Raytheon nevű amerikai céghez, ahol a légköri ózontartalom műholdas mérését célzó berendezés kalibrációs problémáin dolgoztam. Végül pedig a NASA következett, ahová pályázat útján jutottam be, 2001 és 2006 között a Langley Research Center tudományos főmunkatársa voltam.

– Miért pont az üvegházhatás elmélete érdekelte?

– Az infravörös sugárzásátvitel mérésének teljes körűvé tétele volt a feladatom, ehhez el is készült egy berendezés, amivel már az ismeretlen tartományokat is lehetett észlelni.

Nagyban megkönnyítette a munkámat, hogy még odahaza, a szocializmus idején létezett a kelet-európai országok között egy űrkutatási együttműködés, az Interkozmosz, akkor kezdtem írni az oroszoknak egy műholdas sugárzásméréssel kapcsolatos szoftvert. Lényegében ezt fejlesztettem tovább a NASA-nál, nyilván egészen más technikai és anyagi körülmények között.

– Elismerték a felfedezéseit?

– Elég magas fizetésem volt, ha az elismerésnek számít. A kutatá­saim végeredményét azonban már nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy az üvegházhatás állandó. Hiába nő a légkör szén- dioxid-tartalma, a légkör optimális abszorpciós tulajdonsága – azaz a gázok vagy gőzök atomjai, molekulái folyadékkal vagy szilárd testtel érintkezve abban elnyelődnek –, az egyensúly mindig az energiamegmaradás törvényének megfelelő módon állandósul.

Az én egyenletem konklúziója homlokegyenest más, mint a klímapolitikusok, a folyamatosan pénzelt tudósaik vagy a szén-dioxid-lobbi képviselőié, akik azt szajkózzák, hogy ha minél több szén-dioxid kerül a légkörbe, annál nagyobb lesz az abszorpció, mi pedig a végére meg fogunk sülni.

– Bosszantja, hogy a tudósok szavát meg sem hallják?

– Engem ez nem érdekel. A valódi kutatók, légkörfizikusok, illetve a politikusok és a zöldek megnyilvánulásai között ég és föld különbség van. Nem zavar, ha valaki a világ megmentője szerepében tündököl vagy apokaliptikus természeti katasztrófát vizionál. Erre a szintre soha nem lépnék vissza.

Azt sem gondolnám, hogy az ilyen önjelölt klímapápáknak kellene irányt mutatniuk, vagy éppenséggel a szén-dioxidot egyedüli felelőssé tenniük a globális felmelegedésért.

– Ön azt állítja, nem csak a szén-dioxid a ludas.

– Számításaim szerint hatvan év alatt 0,8 Celsius-fokot melegedett a felszíni hőmérséklet. Azt egy percig nem vitatom, ha a gázkonvektoron feltekerjük az adagológombot, nyilván a több tüzelőanyag következtében melegebb lesz a szobában.

Ellenben, ha a légkörben emelkedik a szén-dioxid-tartalom, az még nem váltja ki ugyanezt a hatást, mert a fizikai törvények bármennyi abszorpciót megengednek, mindazonáltal a vízgőzzel való szabadon gazdálkodás révén úgyis megteremtődik az egyensúly. A rendszernek a szén-dioxid-hatás eliminálására a melegedésen kívül számos egyéb kompenzációs lehetősége van, gondoljunk csak a felhőzet vagy a tengeráramlatokat szerepére.

– Vagyis: nem lehet megrög­zötten azt állítani, hogy a kutya harap, mert teszem azt, az egér is haraphat.

– Na, ez jó hasonlat! Maga a folyamat sokkal bonyolultabb, mint hogy egyetlen kiválasztott tényezőre rá lehessen húzni. Az eg­zakt egyenleteknek tízezer számra léteznek paraméterei és kombiná­ciói. A légköri jelenségeket rengeteg kiváltó ok befolyásolhatja, például a Nap változásai is hatnak a klímára. Ebben a szén-dioxid növekedésének minimális szerepe van.

– Mikor kezdődött a konfliktusa a NASA-nál?

– Abban a pillanatban, hogy publikálni akartam az állami üvegházhatás-elméletet cáfoló eredményeimet. Évekig ültek rajta, végül megtiltották a nyilvánosságra hozatalát, a témát befejezettnek nyilvánították. Gondolkodás nélkül beadtam a felmondásomat. Próbáltak marasztalni, más munkát javasoltak.

Én viszont folytatni akartam, amit elkezdtem, de már sza­bad­úszóként. Aztán elengedtek. Semmivel sem tudtak zsarolni, és semmivel sem tudtak ott tartani. A feleségem tanárnőként dolgozott, az ő keresetére számíthattunk. Mindig is konszolidáltan éltünk a virginiai Hamptonban, adósságunk sem volt. Ma már nyugdíjasok vagyunk, a fiaink mérnökök lettek, Amerikában alapítottak családot, itt született első fiúunokánk is.

– Talált partnereket a további kutatásaihoz?

– Azóta kanadaiakkal, ausztrálokkal, kínaiakkal és magyarokkal dolgozom együtt. Senki nem érdekből, hanem érdeklődésből állt ­mellém.

– Itthon is felfigyeltek az elméletére: a Magyar Tudományos Akadémia 2011 elején elvégezte kutatási eredményeinek kritikai vizsgálatát. Zágoni Miklós fizikus nem talált lényegi hibát az ön számításaiban, ugyanakkor azt írja, hogy azok „alátámasztják a szén-dioxid-kibocsátás globális korlátozására irányuló nemzetközi erőfeszítéseket”. Hogy is van ez?

– Zágoni a részleteket, a konkrét adatokat nem tudta megcáfolni, de számomra érthetetlen módon azt a konklúziót vonta le, hogy a szén-dioxiddal igenis kereskedni kell, vagyis a karbonlobbi támogatása mellett tette le a voksát. Természetesen válaszoltam a jelentésére.

De én a támadásokhoz, az ellehetetlenítésemet célzó próbálkozásokhoz már hozzászoktam, szinte csak a durva megnyilvánulásokat lehet rólam olvasni az interneten, a referenciáimat már mind eltüntették. Megyek tovább az utamon, majd az idő engem igazol. A végtelenségig nem lehet hazudni.

– Elfogadja, hogy klímaszkeptikusnak nevezik?

– Részemről fizikus vagyok. Semmilyen mozgalomhoz nem csatlakozom. Ha a világ bármely pontján létezik olyan tudós, akivel eszmét tudok cserélni, az nekem mindennél többet jelent.

– Sokan tudományos szemfényvesztésnek, világméretű átverésnek tartják a globális felmelegedést, vagyis a szén-dioxid-kibocsátás növekedése nem okozhatja az üvegházhatás növekedését, az üvegház növekedése pedig nem okozhatja a felszíni hőmérséklet növekedését, hiszen a felszíni hőmérséklet emelkedésével kisebb lett az üvegházhatás. Miért nem erről cikkezik a világsajtó?

– Azon múlik, hogy ki uralja a médiát. Az embereket úgy lehet manipulálni, ahogyan „odafönt” akarják. A klímaválsággal való fenyegetéssel félelmet és bűntudatot lehet ébreszteni az emberekben. Amikor a téma kikerült az őszinte és hiteles tudósok kezéből, ott lett vége a légkörfizikával foglalkozó tudományágnak.

– Mégis, milyen következményei lehetnek a létező-nem létező felmelegedésnek?

– Több milliárd éves a bolygónk, nem hinném, hogy az emberiség veszélyben lenne. Ennél sokkal szélsőségesebb körülmények között is létezett élet, sőt manapság az Egyenlítőtől a sarkvidéki területekig benépesült a Föld. Ha száz év alatt 0,1 Celsius-fokot emelkedik a hőmérséklet, nem valószínű, hogy attól baja lenne bárkinek is.

Tudunk alkalmazkodni az éghajlati viszonyokhoz, legyen az mínusz ötven vagy plusz ötven fok. Vagy fázunk, vagy izzadunk. Ilyen egyszerű.