Holtversenyben befutók vagyunk a parton

Amikor eléri a harminc Celsius-fokot a hőmérséklet, s kezd az első izzadságcsepp végigkúszni a homlokon, majd az arcon, valahol az egyik merítőszákban ezüstös test csillan.

– Potyka?

– Igeeen!

A kérdés és a válasz végighullámzik a szigeten horgászók között, majd körben az ötvennyolc hektáros Maconkai-víztározó partján. Tehát a látszattal ellentétben mégis van olyan hal a tóban, amely hajlandó a horogra kapni. Kilenckor dudáltak versenyrajtot, így reményt keltő mozzanat ez úgy tizenegy óra felé.

A négyméteres bot végén egy minirakéta-szerű szerkezet „etetőgránát”, amelyet szétnyitva vödörből, lapátkával titkos recept alapján készült haltápot tömnek.

Aztán nekilendül a két izmos kar és százra, százhúsz méterre lendíti a terhet. A vízbe csapódva szétnyílik, tartalma lebeg és alámerül. A dobó csinálja vagy tízszer-tizenötször egymás után. A kempingszéken ülő tömő ilyeneket mond egyik, s másik attrakció után: „Én magam vagyok a döbbenet, amilyen jól csinálod.” „Mégis jobban dobd be, Csillagszóró, ne libegjen a kezed!”

„Raktam bele méhecskét és szúnyogot is, biztosan ezért repült olyan jól.” „Na még ötöt, tízet, aztán leülhetsz pihenni. Ne adjuk fel.” És Erdei Zsolt Madár félnehéz- és cirkálósúlyú profi ökölvívó-világbajnok nem adja fel. Úgy véli, valami spenótos tutiság lehet benne tigrismogyoróval keverve, mert mozdulatlanok a botok, nem fognak semmit.

Egyébként, ha már csapatszellem, meg tudtak volna barátkozni a gondolattal, hogy ők nyernek, de most nagyon úgy tűnik, hogy álom marad csupán.

Dobja a rakétát, dobja.

– Uh, ez kiment jobbra! Elrontottam! Ó, hogy a… kicsúszott – kiált fel, majd elismeri, hogy tízből csak egyszer hibázik, amikor nem a célhelyre megy az eledel, és mégis ez van, morognak a csapattársak. Olyanokat mondanak neki, hogy „írjanak a hátára egy T betűt”, s amikor javasolja, hogy tegyenek ki egy zászlót oda, ahová hajítania kellene, valaki nevetve még azt is megkockáztatja, hogy „adok én olyan zászlót neked, hogy hazáig fogsz lebegni”.

– Micsoda emberek, micsoda horgászcsapat ez! – mondja barátságos hecchangulatban, nevetve. – Húszévesen kezdtem el horgászni a Dunán, a Szentendrei-szigeten, majd Szigetmonostor, Pócsmegyer környékén gyakoroltam. Aztán mindenhol.

De nem vagyok nagy pecás, mert az utóbbi időben kevés időm jutott arra, hogy horgásszak. Leginkább a megmérettetéseken indulok, s mint horgásznagykövet, a nagyköveteknek tartott versenyeken is ott vagyok. Cserélnek. Most Zsolt tömi a spenótos izét a rakétácskába, a társa dob. Hááát?!

– Már megint nagyon félrement, Cuci, emeld fel ilyenkor a botot – mondja társának Erdei Zsolt élcelődve.

Tegnap este érkeztek a versenyzők. Már hagyományos, hogy a horgászverseny előtt, amely idén a XVI. Fishing & Hunting – Energofish – BEKO – Anna Haus Társasági és Média Horgászkupa nevet kapta, előző este a pénzügyőrökből, rendőrökből, adóhatósági pecásokból, színészekből, birkózókból, kereskedőkből, fogtechnikai röntgenek tervezőiből, repülős technológiák fejlesztőiből álló csapatok tagjai közösen főznek pacalt, körömpörköltet, sütik a palacsintát.

Van, aki Debrecen mellől hozott húsz kiló kolbászt, más micset egyenesen Erdélyből. Fellépett Bandika, az ország egyik legjobb zongoristája és Laci betyár, de volt tűzijáték is.

– Nekem nem volt jó napom tegnap – mondja Erdei Zsolt. – Fótról elmentem Kőszegre, majd Kőszegről Fótra, összepakoltam a cuccaimat, s onnét ide, a Bátonyterenye melletti Maconkai-tóhoz, ami testvérek között is hétszáz kilométer. Este fél tizenegyre értem ide, s kiderült, igaz, hogy összepakoltam a horgászatnál bevált cuccaimat és a váltóruháimat, de a táskát otthon felejtettem. Még jó, hogy itt horgászfelszerelést kaptam. Farmerban és kimenős cipőben mégse állhatok itt a 35 fokos melegben a nyár egyik legmelegebb napján.

A kölcsönpapucsban a lábfejemet már nagyon égeti a nap. Amúgy pedig megitattak velem két pohár pezsgőt, és csodálkoznak, ha mellédobálok. A horgászat nagyon jó, ha egyedül csinálod, elmélyedsz a gondolataidban, de ha társasággal, akkor a barátaiddal vagy.

Reviczky Gábor színművész hűvös arccal, utánozhatatlan nyugalommal ül egy horgászládán kicsit arrébb a parton.

– Már a harmadik hal megy le erről a horogról. Megvizsgálom, hogy minden rendben van-e vele. – Ujjbeggyel simítja az apró horog élét, a pici szakállát, aztán csontkukacot biggyesztve rá, halfogást remélve behajítja a vízbe.

– Négyéves koromtól horgászom. Tatabányán, mogyorófavesszővel kezdtem az Által-éren, amely akkor még nem volt szabályozva, és óriási domolykókat lehetett fogni. Nagyon gazdag halállománya volt, de a szabályozás óta, hogy is mondjam, kampó. Külföldre mindig szervezetten megyünk, de most lemondták az utat. Egy időben minden évben Norvégiába, Sørøya szigetére szerettem menni, mert ott válik el a Golf-áram a Jeges-tengertől, ezért iszonyú mennyiségű hal van a vízben.

Főleg tőkehalakra, laposhalakra mentünk, persze rengeteg plankton is van ott, ami miatt a szilás cetek is szeretnek odajárni. Annyi a hal, mint a tenger. Borzasztó. Viszont elég nehéz megfogni őket, mert a víz tizenkettő-ötven mélyen tele van sziklacsúcsokkal, s egy ember a hajót kezeli, hogy mindig a hal fölött legyünk.

Eltűnődik.

– Ilyenkor versenyen már rég horgot cserélünk, de most nem megy vérre. Kukorica-csonti párosítással horgászok, mert így nem csak vár az ember a pontyra, hanem keszeget is tud fogni.

Nincs titka, úgy véli, jó etetőanyagra van szükség, és jó felszerelésre. Állandó kísérletezés jellemzi, előtte lebeg az a tény, hogy van, amikor egy magyar horgász jobb etetőanyagot csinál, mint a világ legjobb etetőanyagának tartott keveréke. Van nála liszt, kukoricadara, keksz és aromák. Igen, a melegebb időben az epres, fokhagymás íz is vonzó lehet a halak számára, de megesik, amikor pálinkába áztatott kukoricával lehet a pontyot legjobban megfogni, mert a halfajta szeret válogatni, és kedveli az új ízeket is.

– Ha még egy hal elmegy, akkor más horgot veszek elő. A horoggal van itt baj. Negyven mázsa 2-3 nyaras halat tettek a verseny miatt ide a tóba. Azok inkább 30-40 méterre vannak a parttól. Azokra vadászom, mert jobb több kisebbet fogni, mint nagyra vadászni.

Maconka 1984 óta Bátonyterenye városrésze. A Zagyva-folyón létesült Maconkai-víztározó a Mátra hegység lábánál terül el.

– Mindenkinek jó versenyzést, görbüljön a bot! – mondja Andrejszki Zoltán a virslis reggelit követő parthelysorsoláson, majd a reggeli megnyitón. – Ez a tizenhatodik alkalom. Az első öt évet Somogy megyében, Rétimajorban csináltuk, tizenegy éve itt vagyunk. Menjünk Maconkára! a jelszó. A rendezvény üzenet a horgásztársadalom számára, tiszteld a természetet, védd a halat. A versenyen a kifogott egyedet kötelező kímélő pontymatracra, pontybölcsőbe tenni, de a balint például azonnal vissza kell dobni.

Nem hagyok magam után szemetet, nem dohányzom a parton – ez is példamutatás. Cseh László, Stohl András, Kovács Kati, Pesuth Rita, néhány név a korábban itt jártak és a most itt lévők közül. Az ő arcuk, nevük garancia arra, hogy a verseny a példamutató horgászatot népszerűsíti. Sok, itt készült felvétel kerül a televíziókba, újságokba. A Fishig and Hunting televízió is forgat itt, adásai tíz országban tizenötmillió háztartásban foghatók, a környező országokban Ausztria kivételével a Benelux államokban, Lengyelországban és Csehországban. Nyelvekre szinkronizálva mutatja be Magyarország egyik legszebb, különleges halfaunákkal bíró víztározóját.

– Polgármester úr, állítólag az ön csapata lesz a győztes! – mondom a gátról lefelé menet a 12-es startszám alatt horgászó csapat egyik tagjának.

– Az teljességgel kizárt. Biztos, hogy nem – mondja Nagy-Majdon József, a tizenkétezer lakosú Bátonyterenye polgármestere. – Ha a fogásról kérdez, örömmel nem is válaszolhatok.

Helyzetjelentést ad arról, mit jelent nekik ez a ­verseny.

– Nógrád megye varázslatos világ gyönyörű hegyekkel, szép tiszta folyókkal, de Budapest közelségéből csak a negatívumokat kapjuk, elviszik a jó munkásokat, visszafelé meg kevés ember jön. Nincsenek jó szállodáink, ezért sem megy annyira a turizmus. Azért úgy látom, hogy bizonyos rétegturizmusra rá tudunk fonódni, mint a vadászatra és a horgászatra.

Sok fejlesztés volt itt a tározón a horgászsport-egyesület jóvoltából, országos és európai versenyeiknek köszönhetően a maconkai horgásztavat feltették Magyarország horgászati térképére. Olyan emberek fordulnak meg a városunkban, akiket el sem tudtam volna képzelni: a vízilabda-válogatott, Besenyei Péter műrepülő, ő át is repült felettünk. Természetesen a város igyekszik ezt az eseményt is támogatni.

– Sehol nincs kapás. Sem a 3-as tórészen, sem a gáton, sem a szigeten. Pedig itt rengeteg nagy testű ponty van. Előttünk például 4,5 méter mély a víz. Kellene kapniuk, de meg se mozdítják a bot végét. Nem szokta a tó ezt az arcát mutatni. Nagyon ritka. Vagy a döglesztő melegnek, vagy a közelgő lehűlésnek az előjele, a légnyomás mozgása is befolyásolhatja – mondja a kisgyerekkora óta, 45 éve horgászó Gombos Zoltán.

Meleg van, a szúnyogok is elülnek. Ez jó hír. Közben három szakács főzi az ebédet, pörköltöt nokedlivel és uborkával. Egy-egy csapattag mehet érte a központi épülethez, addig botját a társai kezelik. Ha van mit kezelni rajta. Az ebédosztás helyén egy asszony két liter kézfertőtlenítőt helyez ki az egyik halmintás abroszos asztalra.

Négykor pedig dudálnak, véget ér a barátságos verseny. A gyors mérlegelés után kiderül, hogy volt, akiknek gyakran görbült a botja. És jön a hideg zuhany is. Nyolc-tíz televízió és újság is itt van a versenycsapatok sorában, köztük a Szabad Föld szerkesztősége is, de amíg a tavat jártam, hogy ez a cikk elkészüljön, a három kolléga nem fogott semmit a boton, kapásjelzőn, horgon, csalin kívül, így csapatunk hetes holtversenyben az utolsó helyen végez.