Közel kerülni ahhoz, aki teremtett

– Honnan ered a futás szenvedélye?

– Harminckilenc éves koromban lettem életmódváltó. Tulajdonképpen úgy is mondhatnám, hogy akkor álltam fel a fotelből, merthogy én előtte semmit nem sportoltam. Amikor elkezdtem futni, eleinte kínkeservesen ment, előfordult, hogy a kukába vágtam a sportcipőt. De nem vagyok feladós típus, az edzések során szép lassan fejlődtem, és idővel eljutottam oda, hogy már félmaratont, maratont és még hosszabb távot is futok. Számomra a futás egyfajta meditáció lett, jut idő mélyen elgondolkodni. Minél hosszabb a táv, annál közelebb kerülök magamhoz és ahhoz, aki teremtett.

– Hogyan emlékszik vissza az első félmaratonjára?

– Meghatározó élmény lett, mert tudatosan jótékonysági futást választottam. Igazi lelki feltöltődést jelent, ha futás közben nemcsak a kilométereket és önmagunkat győzzük le, hanem a teljesítményünkkel, a közvélemény figyelmének felkeltésével másokat is megmozgatunk és másokon segítünk. A legnagyobb dolog itt a Földön, ha észrevesszük, hogy rajtunk kívül mások is élnek a világon.

Én hiszek abban is, hogy az öröm ott kezdődik, amikor abbahagyjuk a saját boldogságunk keresését azért, hogy megpróbáljunk másokat boldoggá tenni. Immár hat éve magam is szervezek önkéntes munkában jótékonysági futóeseményeket.

– Sokat elárul egy karitatív futónagykövetről, hogy milyen célokat támogat.

– Én elsősorban gyermekeket, gyermekotthonokat. Az első hosszabb adománygyűjtés során, 2015-ben Dévától futottunk el Budapestig Böjte Csaba árváiért. Öt nap alatt 500 kilométert tettünk meg, és ötmillió forintot gyűjtöttünk a dévai gyerekek számára. Ez a sikeres akció hozta magával az újabb és újabb eseményeket.

Máskor azért futottunk 700 kilométert, hogy felhívjuk a figyelmet a klímaváltozásra, és körbefutottuk Magyarországot egy egészségfejlesztő kampány keretében, 16 nap alatt 1600 kilométert gyűrtünk le. Aztán a fővárosból elfutottunk Kárpátaljára, a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonig, onnan a Vereckei-hágóig, a következő évben pedig a szintén ukrajnai ráti Szent Mihály Gyermekotthonba, ahol kiderült, felépült ott egy rehabilitációs központ, álltak a falai, de hiányzott a gyógyító munka elindításához szükséges pénz…

Hosszan sorolhatnám még a gyermekotthonokat, ahol jártunk. Egy vérből vagyunk – e szlogen alatt immár a harmadik jótékonysági futásunk startol beszélgetésünk másnapján.

– Miért ezt a gondolatot választotta ­mottóul?

– Én a cselekvő segítésben hiszek, és a futásokkal szeretném felhívni a figyelmet a határon túli magyarokkal való összetartozásra – de úgy, hogy siránkozás helyett a mozgás kössön össze bennünket. Hozzáteszem: az árvaságnak nincs nemzeti identitása, ha egy gyerek segítségre szorul, mindegy, hogy magyar vagy ukrán nemzetiségű.

A nemzeti összetartozás évét éljük, ezért szimbolikusan a történelmi Magyarország közepéről, Szarvasról indulunk holnap, onnan Budapesten keresztül, Kecskemétet és Szegedet érintve ezúttal Délvidéknek vesszük az irányt. Színészek, sportolók és közéleti személyiségek csatlakoztak a kezdeményezéshez, az esemény fővédnöke Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége.

Mikor pénteken megjelenik a Szabad Föld, mi is célba értünk volna a vajdasági Muzslyán található Emmausz fiú­kollégiumban. Hiszek benne, hogy ha száz évvel ezelőtt a trianoni határok nem tudtak elválasztani bennünket nemzettársainktól, akkor a koronavírus sem fog, még ha mindannyiunk biztonsága érdekében meg is állunk a röszkei határon, ott vár minket Csallóközi Eszter, Magyarország szabadkai főkonzulja, aki a stafétánkat az adományokkal együtt elviszi a kollégiumba.

– Miért éppen az Emmauszt választotta célul?

– A fiúkollégium 2002 óta nyújt hiánypótló és egyedüli lehetőséget ad a Nagybecskereken tanuló magyar gyermekek számára. Szeretetteljes gondviseléssel biztosítanak meleg otthont, meghitt családi körülményeket azoknak a fiúknak, akik másképpen nem tudnának tovább tanulni. Az alapító Stojan Kalapis szalézi atya három célt fogalmazott meg: magyar embereket, jó keresztényeket és becsületes családapákat szeretnének nevelni a fiúkból. Az eseményt a korábbi évekhez hasonlóan véradás kíséri: aki vért ad, az szintén adakozik, abból ad, ami a legdrágább, és ezzel életeket ment.

– Külhoni magyarként látta meg a napvilágot. A származásának köze van ahhoz, hogy ilyen tevékenyen támogatja az összefogást a határon túli magyarokkal?

– Egészen biztosan! Ceaușescu Romániájában nőttem fel, Szatmár megyében. Bár akkoriban még a partiumi Nagykároly javában magyar többségű város volt, a magyar nyelvű tanulás lehetőségeit erősen korlátozták. Ahhoz, hogy én magyar középiskolába tudjak járni, két lehetőség közül választhattam: vagy lakatos, vagy esztergályos leszek – az első szakmát választva tudtam magyarul leérettségizni.

Később Magyarországra átjárva, munka mellett, levelező tagozaton tanultam tovább. Tulajdonképpen a templom volt az a hely, ahol az iskolán kívül bátrabban otthon érezhette magát az ember a magyar közösségben. A magyar himnuszt nálunk csak a Isten házában lehetett elénekelni, és ott se minden vasárnap, mivel tiltva volt.

Azt soha nem fogom elfelejteni, hogy augusztus 20-án az emberek a szentmise után nem indultak ki a templomból, hanem felálltak és teljesen spontán elkezdték énekelni a magyar himnuszt. Kirázott a hideg. Gyermekként egyszerre féltem, hogy mi lesz akkor, ha kilépünk majd a templomajtón, elviszik a szüleimet, árva maradok, hiszen tudtuk, hogy a padsorokban lehetnek besúgók is – ugyanakkor abban bíztam, hogy egy egész templomnyi embert csak nem börtönözhetnek be.

Huszonhat éves koromban férjhez jöttem Magyarországra, aztán a diplomata férjem révén éltünk Londonban és Brüsszelben is, de azt a kellemes hidegrázást a magyar himnusz hallatán, amit annak idején éreztem a templomban, mindmáig sikerült megőriznem és magammal vinnem, bárhol is éljek a világban.

– Nem merült fel, hogy Nyugat-Európában telepedjenek le?

– Bennem sohasem. Bárhol éltünk, én folyamatosan hazavágytam, számomra nagyon fontosak a gyökerek, a barátok, a nyelvünk, a kultúránk. Nekem sokat jelentenek a kötődések, és azok egy bizonyos életkorban már nagyon nehezen alakulnak ki. A számomra fontos kapcsolatokat nem tudom felcserélni anyagi jólétre, jobb körülményekre.

Egyébként is, engem Erdélyben úgy neveltek a szüleim, hogy hiába neked sincs sok, amid van, azt oszd meg. Talán 18 éves lehettem, amikor a nagykárolyi gyerekotthonból az első árva kislányt hazavittem vasárnaponként, és elkezdtem kötődni a nehéz sorsú gyerekekhez. Innentől kezdve nem meglepő, hogy folyton azt nézem, hol tudnék segíteni.

Másfelől nem mindegy, hogy anyaként mit mutat az ember a saját gyerekeinek. A kárpátaljai nagydobronyi gyerek-otthonba mi már szinte hazajárunk családostul, a 15 és 17 éves lányaimat mélyen megérintik az ottani megrendítő sorsok. Van olyan öt testvér, akik végignézték, ahogy az apjuk megöli az anyjukat. Ez az egész a hegyekben történt, és a gyilkosság után az apjuk rájuk zárta az ajtót. Úgy menekültek meg, hogy egy kanállal kikaparták a küszöböt, és kikúsztak a bejárat alatt.

Olyat is ismerek, aki télen a kutya mellé volt kikötve, a kutyaólban aludt, a kutyával közösen ettek; és amikor kimentek hozzá a szülei, akkor elnyomtak rajta egy cigicsikket. A nagydobronyi otthonban nagy szeretetben és hitben nevelik ezeket a gyerekeket, akik csodák csodája, a szörnyű traumákat túlélve, lelkileg meggyógyulnak ott. Mindezt látva a lányaimnak is szívügye lett a jótékonykodás, s közben én legalább annyit tanulok tőlük, mint a szüleimtől.

– Gyakran emlegeti a hitet. A vallás fontos kapaszkodó az ön életében?

– Igen. Mindannyian eszközök vagyunk a Jóisten kezében. Én semmi olyat nem teszek, amit bárki más ne tudna megtenni. Abban hiszek, hogy mindenki tud segíteni valahogy valakin, csak sokan nem találják a módját.

Nem kell mindenkinek gyerekotthonokat menteni, sokfelé elkél egy kis támogatás: sétáltassunk kutyákat egy állatmenhelyen, vagy a vasárnapi ebéd maradékát vigyük el egy hajléktalannak az aluljáróba, vagy beszélgessünk a magányos idős szomszédainkkal. Mert aki ad, az mindig többet kap vissza az élettől.