Ősi mítoszok bűvkörében

– Gratulálunk az elismeréshez! Milyen érzés ilyen sokfelé ágazó irodalmi-közéleti tevékenység után ez a gesztus?

– Fontos visszajelzés, de legfőképpen az benne a jó, hogy a díj éppen az arany fogalmával – az ősi magyar aranykori mítoszokkal – foglalkozó alkotói korszakomban talált rám, s borított mindent körülöttem szellemi értelemben is aranysárga fénybe. Épp most jelent meg ugyanis a legújabb könyvem, ami az aranykor mítoszát őrző egyik legszebb magyar varázsmesénk feldolgozása, magyar evangéliumként tündöklő felmutatása.

– Hogyan tudja ezt a rengeteg elméleti-gyakorlati tevékenységet időben beosztani? Hogy jut energiája mindenre a családtól a munkán át a művészetekig?

– Nem vitás, hogy életem legfontosabb kihívása most a Magyar Nemzet vezetése. Egy napilap és az ehhez tartozó hírportál dolgainak kezelése önmagában teljes embert kíván. Éjt nappallá téve. Innentől kezdve kérdés, minden másra honnan van időm és energiám. Erre viszont az a válaszom, hogy az a történet, amelyik meg akar születni, az meg fog születni bennem, mert feladatom van vele. Így most fejezem be a királyregény-trilógiám harmadik részét Hunyadi Mátyásról, s most öntöm végső formájába az aranyhajú gyermekekről – s velük együtt a mitikus magyar aranykorról – szóló tanulmánykötetem alapján született zenés színpadi művet. Mondjuk azt, hogy ez már egy másik időzónában keletkezik. A nap 25. órájában.

– Van-e arra példa, hogy elmélyülten dolgozik egy íráson, de késő éjszaka telefon jön a laptól, és hirtelen másik területen kell helytállni?

– Hogyne lenne! Szerencsére ilyenkor is képes a gyors szintváltásra az ember tudata: a legtisztább szellemi gomolygásból is bármikor át lehet váltani a leghatékonyabb problémamegoldásra.

– A magyar mondakör fontos szerepet kap a munkáiban: ősi naphéroszainktól a szent királyainkig, a táltosoktól a Boldogasszonyig csupa olyan szereplőt ábrázol, akik küldetéssel jártak itt. Gyerekkori mesék inspirálták vagy tudatos döntés ez?

– Is-is. Szellemi ébredésemhez hozzátartozott, hogy gyerekkoromban Komjáthy István Mondák könyve című munkája szólított meg nagyon erősen. Az egyik legszebb sorsú naphéroszunk, Szépmezőszárnya így a mai napig is fontos hősöm. Alakja ott lappangott valahol a tudatom mélyén fiatal felnőtt koromban is, mert miután sokfelé keresgéltem ihlető forrásokat találva – a tao, a sinto, a zen világát is megtapasztalva –, magától értetődő könnyedséggel vissza tudtam találni a magyar örökséghez: a hiedelemmondáink és varázsmeséink ősi titkaihoz.

Ezeknek a titkoknak a különböző, de egymást mindig kiegészítő megfejtéseit azóta mind a garabon­ciás diákjaink, mind pedig a szent királyaink beavatástörténeteit feldolgozó regényeimbe belefoglaltam már.

– Miről szólnak a regényei? Milyen történeteken keresztül váltja ki ezt a hatást?

– Jóllehet a műveim amolyan tudatosan túláradó tudatáramprózák, mindegyiknek van valami népmesei, népballadai magja, amelyik körül a szöveg örvénylik. A garabonciások körüli hiedelmek jegyében született regényeimben feldolgoztam már a magos Déva vár tizenkét kőművesének áldozatát, a három kővel járó híres csodamalom rejtelmes működését és az égitestet szabadító naphéroszaink mitikus hőstetteit. Legelső királyregényemben a csodaszarvast űző Hunor és Magor a gesztáinkban megírt, titkos felkészülést jelentő, Meotisz mocsaraiban töltött ötévnyi magányára keresek magyarázatot.

Aztán nagyban belevesztem egy Szent László-regénybe is, s a Szent László-legendáriumban is megtaláltam azt a mozzanatot, amely nemcsak engem ejtett rabul, hanem templomi freskófestőink közül oly sokakat: a kerlési csata híres asszonyszabadító jelenetét, a kun vitéz által elragadott keresztény lány megmentését, s ebben a küzdelemben is a Fény és a Sötétség harcát. Aztán ugyanilyen irányú érdeklődéssel választottam ki magamnak a Mátyás király körüli mondák közül a Szép Ilonka-legendáriumot is – annak minden elhallgatott, mert nehezen megmutatható részletével együtt.

Ezek a hiedelemmondák és történelmi legendák íróként engem elsősorban azért vonzanak, mert ezeket újragondolva nem szabályos történelmi regényt írhatok, hanem az emberi lélekben tehetek eksztatikus és merőben személyes utazásokat. Mert számomra ezek a történetek teljesen modern módon feldolgozható helyzetekkel szolgálnak, s ezek a jelenben is naprakész átélését bármikor megengedem magamnak.

Így aztán például a Mátyás királyról szóló regényemben olyan, a tér és az idő rendjét felborító jelenetek is helyet kapnak, mint egy lengyelországi autóút. Fel egészen a Balti-tenger partján vándorló dűnékig. Vagy csavargás a mai Budapesten, a Kopaszi-gáton vagy a Palotai-szigeten. Ezzel a sok-sok szent őrületet felmutató kavargással amellett is hitet tehetek, hogy az Árpád-házi királyaink ugyanúgy a személyes hőseim, mint például Virág Péter, Szépmezőszárnya vagy Fehérlófia.

– A garabonciás hagyományt újjáteremtő kötetsorozatban (Üsse kő; Három a kő; Gördül a kő) bőven szerepelnek zenei idézetek, különleges fotók. Az egyedi betűtípusokkal, képes szövegvilággal egyfajta összművészeti alkotás lett a három kötet. Miért?

– A garabonciásokkal kapcsolatos hagyomány része volt egy varázserejű könyv, a Fekete Könyv. Ez feladta nekem a leckét, hogy ezt a hiedelmeink szerint valaha létezett, mágikus tárgyat a mi világunkban is jelenítsem meg. Ezért lettek a könyveim könyv képében megjelenő műtárgyak, igazi műalkotások. Köszönhetően egy kiváló – magát tipozófusként meghatározó – tipográfusnak, Németh Csaba Eleknek, s egy szintén kiváló természetfotósnak, nem mellesleg a könyveket megjelentető kiadó igazgatójának, Szondi Györgynek.

Amikor a kőmisztérium-trilógiámat írtam, vele zarándokútnak is beillő csavargásokra is vállalkoztam a Kárpát-medencében, hogy minden csodás kőalakzatot, sziklaképződményt megfotózhassunk, amelyikben kő­­vé dermedt óriásokat vagy tündéreket sejthetünk.

– Vannak-e ezek között olyan, inspiráló erejű helyszínek, ahova visszajár? Esetleg szülővárosa, Ózd kör­nyékén?

– Igen. A Bükk hegységben nőttem fel, ezért otthonosan mozgok a szomolyai kaptárkövek, a szakrális erejű léleklyukak környékén. Amióta Pesten élek, a Budai-hegységben vagy a Pilisben is csodás helyekre találtam. Kiváltképpen szeretem a pálos kolostorok romjait, mert a pálos szerzetesek – a fehér táltosok – előszeretettel építkeztek valóban elvarázsolt hangulatú tájakon.

Nagyon otthon érzem magam a budaszentlőrinci, a salföldi, a pilisszentléleki pálos kolostoroknál vagy persze hazai pályán, a bükkszentléleki pálos romok közelében. De Ózdnak, a szülővárosomnak nemcsak a Bükk kaptárkövei miatt éltető erejű az emléke. Ott felcseperedve egyszerre élvezhettem ki a rozsdamarta ipari tájak szépségét, a hegyvidék ködös fantasztikumát és Kelet-Magyarország Hunniaként velünk élő, nem pannóniai örökségét. Ózd része a honfoglalásnak azzal is, hogy az úzokról – vagyis a fekete kunokról – kapta a nevét. A sztyeppei nomád civilizációk örökségét nekem így nemcsak Szépmezőszárnya, hanem Ózd is bármikor továbbadja.

– Több éven át tanított az ELTE-n, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. A tanítási rutinból nem következne, hogy meseirodalmi vagy néprajzi tankönyvet írjon?

– Ez részben már meg is valósult. A garabonciásokról a Garabonciások könyve és szerelme című, a naphéroszokról pedig a Szellemi honvédelem aranykori fényben című tanulmánykötetem szól. Ez utóbbi könyvem egyik tanulmányrészlete valójában már most is egyfajta tananyag: feltéve, ha tananyagnak fogadjuk el a Mi magunk című, általam társszerkesztett friss tanulmánykötet alapján az interneten felépült tudástárat, a naputonline.hu oldalon keresztül elérhető, folyamatosan gazdagodó Magyar Önazonosságtárat.

– Milyen művészeti alkotáson gondolkodik még a továbbiakban?

– Egészen konkrét formát öltött már színpadi zenés darabom, az Aranyhajú hármasok, amelynek szövegkönyvét és dalait az egyik leghíresebb érckori példázatunk, az aranyhajú gyermekek magyar üdvtörténete nyomán írtam. Ez egy sodró lendületű rítusjáték lesz, amely a magyar megmaradás szűnni nem akaró erejét mutatja fel, s amelynek példamutató megvalósításához már szinte minden adva van a kiváló zeneszerzőktől a kiváló színházi rendezőig.