Itthon és otthon – művészetben és a mindennapokban

Egy magányos csónak libegett félig kikötve a Ti­­szán az egyik rettenetesen hideg téli na­pon. A hátsó deszkán öregember üldögélt, az apáti révész. Csend volt. Csak a csónak farának ütköző apró hullámok locsogása hallott, amikor a parti bozótból egy csapzott hajú, ziháló nő lépett ki, s könyörögve kérte a révészt, hogy vigye át a túlsó partra.

Az öreg csodálkozva vonta fel a szemöldökét, de aztán intett, hogy gyere. Nem kérdezett semmit, mert borzasztó idők jártak. Akkor vonult át Beregen a front, s az oroszok galád dolgokat műveltek. A lány se mondott semmit. Lekuporodott az első ülésre, s vacogó fogakkal várta a kikötést.

Vacogott a mi fogunk is, pedig mi vastag bakancsban, vattakabátban álldogáltunk a parton, s szidtuk a rendezőt meg az operatőrt, mert már harmadszor ismételtették meg a jelenetet, pedig a menekülő lány nem csak játékból didergett. Mínusz nyolc fok volt, őrajta meg egy szál szoknya, rékli, vékony vállkendő. A sátán fattya című mozifilm forgatásán voltunk az olcsvaapáti Tisza-parton, ahol a főszereplő, Tarpai Viktória olyan otthonosan mozgott az első perctől, mintha Apátiban nőtt volna fel, pedig akkor járt ott életében először.

„Nem ismeretlen nekem ez a táj, hiszen légvonalban alig ötven kilométerre lakom innen. Igaz, az már Bereg, és köztünk van egy országhatár. De Szatmár és Bereg rengeteg mindenben hasonlít, ráadásul csakúgy, mint Olcsvaapáti, Nagy­muzsaly is magyar. És a színházunk is az Beregszászban.”

A régi Bereg vármegye egykori székhelye, Beregszász nem nagy város, 24-25 ezren lakják, s már azok közül se mindenki magyar. Az ottani színház mégis majdnem mindig telt ház előtt játszik, s ami talán ennél is érdekesebb: a színészek nagy része név szerint ismeri a legtöbb nézőt. Tarpai Viktória egészen bizonyosan.

S nem csupán azért, mert Nagymuzsaly öt kilométerre van Beregszásztól, és a középiskolát is a városban végezte. Van a személyiségében valami eredendő nyitottság, amit minden bizonnyal a szülőfalujából hozott, ahol az emberek még köszönnek, s ha szükséges, segítenek is egymásnak.

De hogyan lesz egy kárpátaljai kislányból Pesten diplomát szerző, s ma már a beregszászi mellett a magyarországi Déryné Színházban is főszerepet játszó színész, aki nemrég a Los Angeles-i Magyar Filmek Fesztiválján a legjobb női főszereplő díját is kiérdemelte A sátán fattya című mozifilmben nyújtott alakításáért? Még a pandémia támadása előtt, a nagymuzsalyi főutcán ballagva faggattuk erről, mire mesélni kezdett.

„Volt nálunk egy csodálatos pedagógus, Vidnyánszky Éva néni, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Vidnyánszky Attilának az anyukája, aki huszonöt éve rendhagyó vállalkozásba kezdett: színjátszó szakkört szervezett gyerekeknek. Tízéves voltam, amikor jelentkeztem, de úgy megijedtem a meghallgatáskor, hogy nem mertem elmondani a bemutatkozó verset.

A következő meghallgatáson aztán Éva néni biztató szavai nyomán mégiscsak sikerült a »fellépés«, s tagja lettem a hihetetlenül izgalmas gyermekstúdiónak. Három év elteltével pedig gyermekszereplőként beleszagolhattam az igazi színház világába. Az öltözők, a kulisszák mögötti titkok, a próbák mind-mind elvarázsoltak, a vándorszínházi lét, a távoli hegyi falvakban történő fellépések, majd az anyaországi és még távolabbi vendégszereplések lépésről lépésre egyértelműsítették, ezt a hivatást kell választanom.”

Tehetségére hamarosan az anyaországban is felfigyeltek. Még általános iskolásként indult ő is az országos Petőfi-szavalóversenyen, amelyre rengetegen, csak Kisvárda környékéről több mint hatszázan jelentkeztek. Nem kisebb művészek voltak a zsűri tagjai, mint például Bánffy György és Bárdy György.

Szereplése után Bárdy György föl is tette a kérdést: no, kisasszony, és mi szeretne lenni? – mire ő megilletődve azt felelte, hogy színésznő. Mire a külsőre marcona, de nagyon is melegszívű színész reflexiója a következő volt: ajánlom is! A család is támogatta törekvéseit, de – mint a legtöbb józanul gondolkodó família – azt szerették volna, ha első körben kitanul valami tisztességes polgári szakmát. Legyen ügyvéd, tanár, közjegyző, mindegy, csak legyen valami biztos szakma a kezében, amiből meg tud élni, ha nem sikerül a színészkedés.

De ő akkor már döntött, és sikeresen felvételizett a Pesti Magyar Színiakadémiára. Gyönyörű idők voltak a pesti évek, rengeteget tanult, s nagyon sok barátra tett szert, ám az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nehezen barátkozott meg a pesti élettel. Nem csoda, hiszen kiszakadni egy tökéletes biztonságot nyújtó közösségből, ráadásul egy kétmilliós világvárosban kezdeni az új életet – ez embert próbáló feladat. Aztán, ha segítőkész társak veszik körül, az ember nemcsak megbarátkozik az új helyzettel, de meg is szereti azt, de a marasztalás ellenére ő mégis Beregszászt meg Nagymuzsalyt választotta. Magyarán hazament Kárpátaljára.

Hogy miért? Mert hazavárták. Vidnyánszky Attila vezetésével akkor formálódott ott egy fantasztikus társulat, melynek fellépései az anyaországban is igazi kuriózumnak számítottak. Tarpai Viktóriára is pompás szerepek vártak, ám ő váratlanul kilépett a társulatból. Azt tervezte, hogy elmegy Londonba, ahol munka mellett elsajátítja az angol nyelvet.

A tervezett út azonban nem sikerült, ehelyett két évig bejárónőként dolgozott Budapesten egy csillaghegyi családnál; mosott, főzött, takarított. Szabadidejében pedig színházi előadásokra járt. Megnézte a beregszásziak produkcióit is, és összefacsarodott a szíve, hogy nem lehet közöttük. Kétévi vívódás után aztán vette a bátorságot, s bekopogott az anyaszínházhoz. Visszafogadták.

Azóta nagyon sok fontos és nehéz feladat szállt rá a beregszászi társulatnál, de az anyaországi színházaknál is egyre komolyabb megbízatásokat kapott, s kap.

Aki próbálta már, tudja, nagyon nehéz egyszerre két országban dolgozni, élni. Pláne, ha a másik ország Ukrajna, azon a határon négy-öt órát is várnia kell, hogy átengedjék. „Sohasem felejtem el azt a szorongató érzést, ami akkor fogott el, amikor gyermekként először mentünk át szüleimmel a határon. Azóta ezerszer megtettem azt az utat, ezerszer kellett órákat rostokolnom, fagyoskodnom ott, tulajdonképpen meg is szokhattam volna a kiszolgáltatottságot, de azt nem lehet megszokni. Az a gombóc azóta is ott van minden egyes határátlépésnél az ember torkában.”

Áldatlan helyzet, tanácsolják is neki sokan, hagyja ott Beregszászt, Kárpátalját, költözzön át végleg az anyaországba. A Déryné Társulat tagjaként – különösen, hogy a film is felfedezte – nálunk biztos egzisztencia és borítékolható sikerek várják. Ha ilyen egyszerű volna! Egy ideje ugyan már Pesten él, de csak félig-meddig, mert a szülőfölddel semmiképpen nem akar szakítani.

Miután a szülei is Magyarországon dolgoznak, nemrég felvetődött a csa­ládban, hogy el kellene adni a nagymuzsalyi házat. Ő rémült meg a legjobban ettől. Végül nem adták el.

Így aztán maradt a nagymuzsalyi ház, s maradt a remény, hogy minél hamarabb vége lesz ennek az áldatlan, vírusverte világnak. S megint színpadra állhat. Itthon, Magyarországon, és otthon, Kárpátalján.