Mesélő tárgyak a múltból

Dombrádról tartok Kistiszahát felé, több mint kétezer évet visszafele haladva az időben. A faluból, pontosabban pár éve városi státussal rendelkező településről keskeny kövesút vezet a Tisza-töltéssel párhuzamosan a huszonöt-harminc házból álló tanya felé. Asztalsimaságú a táj. Máskor messzire ellátni, de most vastag pára gomolyog, kísérteties árnyakként lebegni látszanak az út menti fák, bokrok.

Borzongató februári nap, az ember így képzeli el a kétezer évvel ezelőtti, boszorkányokkal, lidércekkel telezsúfolt időket.

Amikor kis szél támad, s odébb tolja a gomolygó párát, kiszállok az autóból, s megpróbálom elképzelni, mit láthatott akkor a dombrádi, kistiszaháti ember. Aki persze akkor még nem volt se dombrádi, se kistiszaháti, merthogy aligha létezett ilyen hely. S ha létezett is, egészen biztosan nem Dombrád meg Kistiszahát volt a településfélék neve. Nos, hát a nemlétező dombrádi, kistiszaháti ember sok mindent láthatott akkor is, de nem almáskertet.

Meg kukoricatarlót sem, mert a tengeri köztudomásúan Amerikából származik, amit alig hatszáz éve fedeztek fel az európaiak, a mi kistiszaháti edényünket használó kelták pedig még Krisztus születése táján eltűntek a Kárpát-medencéből.

A tudósok szerint a kelták a bronz-, illetve vaskor egyik legjelentősebb népe, ők népesítették be az egész kontinenst a Brit-szigetektől kezdve a Kárpát-medencén át egészen a Földközi-tenger innenső partjáig. Élelmes, kiterjedt kereskedelmet folytató náció volt. Jól megmunkált bronz- és vasáruiknak, fegyvereiknek alig akadt párjuk, de a sókereskedelmet is a kezükben tartották.

Rengeteg nyomot hagytak maguk után, a történelmi Magyarország területén is számtalan bronzöntő műhelyt találtak a régészek. Nagyobb öntőműhelyek voltak például a Szatmár megyei Domahidán, Gömörben Sajó­gö­mö­rön, Biharban Szentpéterszegen, Békésben Füzesabonyban, továbbá Tiszakécskén, Dunaföldváron, Tiszaföldváron és a zempléni Bodrogkeresztúron is, ami légvonalban nincs is olyan messze Dombrádtól, talán harminc-harmincöt kilométerre. Bodrogkeresztúr azonban hegyek közt fekszik, ahová könnyen felhúzódhatott a nép, ha kiöntött a Bodrog. Megfelelő, biztonságos élőhelyet alakíthatott ki magának, de a mai Rétközt, ahová Dombrád is tartozik, még százötven éve is szinte teljes egészében víz borította.

– A csónak volt a legfontosabb közlekedési eszköz – avatott be a régi világ titkaiba Karászi Zsolt helytörténész, még mielőtt elindultam volna a városból Kistiszahát felé. A régi öregek például még a távoli Sárospatakra is azzal jártak, ha pedig beállt a tél, gyalog tették meg az utat, át a jégen. Használták persze a lábukat is, de csak ritkán, hiszen például a ma három kilométerre fekvő szomszédos faluba, Tiszakanyárra három napig tartott a menet – igaz, kerülgetve a goroncokat, a vízből kiemelkedő homokhátakat, megtettek közben talán hatvan kilométert is.

Nekünk nem kell annyit mennünk, hogy Kistiszahátra érjünk. Jó helyen járhatunk, mert négy-öt kilométer után feltűnik egy nagy, meredek domb, minden bizonnyal egy kurgán, más néven kunhalom, ahová a háromezer évvel ezelőtti ember temetkezett. Mi mindent találnánk ott, ha óvatosan belefúrnánk! Közelében egy jóval fiatalabb, de így is tekintélyes fenyőfa, az út másik oldalán meg egy düledező épület.

Ehhez nemigen volt közük a keltáknak, a helyi termelőszövetkezetnek annál több – valami istállóféléül szolgált, de hogy felszámolódtak a téeszek, ebek harmincadjára jutott ez is. Valamikor komoly tanyaközpont lehetett ez, de ma már csak a falmaradványok emlékeztetnek a múltra.

Az egyik helyen vastag rönkökkel megpakolt teher­autó parkol. Gondoltam, megkérdem a sofőrt, hogy hallott-e a nevezetes edényről, de nincs sehol. Nincs azonban különösebb baj, hiszen pár száz méter után feltűnik öt ház, s kettőnek a kéménye is füstöl. A legelsőből épp akkor lép ki egy fiatalasszony, amikor eléjük érünk.

– Jó helyen járunk? Ez már Kistiszahát? – kérdezzük.

– Jó helyen… de ez még csak Nétola – feleli. – Kit keresnek?

– Babik Istvánné Nagy Irénkét, aki megtalálta annak idején azt a kelta edényt – mondjuk.

– Ó, azt hiába keresik. Már rég elköltöztek a Dunántúlra.

– Hát, az baj! – vakarjuk a fejünket, de a fiatalasszony elneveti magát.

– A párom a testvére. Ő is tud maguknak mindenféléről mesélni…

És az újságokban szereplő Nagy Irénkének már jön is testvére, Nagy István, aki szerencsénkre valóban sok-sok történetet tud Nétoláról, Kistiszahátról meg a kelta edényről is. Az első kettővel kezdi. Mi persze az agyagedény titkára lennénk elsősorban kíváncsiak, de ő fontosabbnak tartja a két tanya ügyét.

– Nézzék meg! Arra nem képesek, hogy kitegyenek egy nyamvadt falujelző táblát – dohog. – Hogy tudja az idegen is, hogy ez Nétola! Kistiszahát odébb van. Igaz, nem messzi, ötszáz méter, de akkor is. Nétola Nétola tanya, Kistiszahát meg Kistiszahát…

A nagy porta közepén állunk, körülöttünk zetorok, munkagépek, szétbuherált motorok, ráadásnak pedig még egy lánctalpas is – mint egy régi gépállomás vagy egy téesz gépszerelő műhelye. Nem éppen fiatal masinák, de Nagy István megszereli őket, ha kell. Leginkább szánt velük, az őszön is megmunkált vagy száz hektárt. Nem a sajátját, mert neki nincs sok földje, napszámban szánt, boronál, tulajdonképpen a gépek tartják el a családot. Meg a négy-öt kutyát, pedig azok tulajdonképpen nem is az övék. De a dombrádiak – vagy ki tudja, kik – az ő portájuk előtt dobják ki az autóból a megunt kutyáikat, neki meg megesik a szíve rajtuk.

– Hogyne esne! – simogatja meg egy két hete befogadott pitbull fejét. – Itt reszketnek szerencsétlenek a kapuban, alig várják, hogy valaki megszólítsa őket.

Nagy István meg a testvére, Irénke – akitől végül a múzeumba került az edény – itt is született a Tisza-töltés tövében. Csak egy kicsit visszább, Dombrád felé, ahol nemrég azt a nagy fenyőt meg azt a meredek kurgánfélét láttuk.

– Dehogy kurgán, dehogy kunhalom az! – legyint Nagy István. – Dombrád szeméthegye volt az, csak utóbb befedték földdel, s bevetették fűmaggal. Mellette állt egy kúria, abban születtünk mi is, később pedig beköltöztünk Kistiszahátra. De akkor még nem így nézett ki ez a két tanya. Itt iskola volt, templom, de elpusztítottak mindent. Bezárták az iskolát, a templomot. Még a harangot is bevitték Dombrádra…, na, akkor kértem ki a keresztlevelemet! Mert ahhoz az egyházhoz én nem akarok tartozni, amelyik még a harangokat se tiszteli.

Nagy István, ahogy mondani szokták, nehéz ember, nem fogja magát vissza, ha a romlásnak indult tanyák sorsáról van szó. Nem ma kezdődött, hanem még jóval a rendszerváltás előtt, s lassan a végéhez közeledik. A két tanyán ma már húszan, ha élnek. Elment ő is Angliába, pár éve jött haza – de nem azért, hogy a kelta edényekről regéljen!

– Nem nagy szám, az én gyerekkoromban majd’ minden háznál volt legalább egy hasonló edény – magyarázza, miközben a házával szemben álló homokdomb meg a külső oldalán lévő közös tanyasi temető felé caplatunk a sárban. – Én is találtam egyet húsz évvel ezelőtt, minden bizonnyal azt, amit a testvérem is megtalált 2004-ben. Lakodalomra készültünk, s előtte sárga homokkal akartuk felszórni a helyszínt.

Vettünk pár üveg sört, s nekiálltunk megpakolni a kocsit. Jó mélyen jártunk már, mikor feltűnt előbb egy vékony mészcsík, majd előbukkant az edény is. Annyiban különbözött a mostanitól, hogy fedele volt, s csontokat meg egy gyermekkoponyát is találtunk benne.

Visszatemették, de hamarosan híre ment a leletnek, s még a rendőrség is vizsgálódni kezdett. Mert a felfedezés előtt ideköltözött valahonnan egy ismeretlen állapotos asszony, de amikor eljött a szülés ideje, hirtelen eltűnt a nagy hasa, a gyerek azonban nem volt sehol. Nyomozott egy ideig a hatóság, ám a kicsi nem lett meg, s lezárták az ügyet.

Vendéglátónk szerint a rendőrség most is vizsgálódott, hogy van-e összefüggés az eltűnt csecsemő és az általuk talált koponya közt, de nem találtak semmit. Tizenvalahány évvel később pedig jött a testvére, és megismétlődött az eset. Csak Babikné haza is vitte az edényt, és kaspónak használta, míg el nem mondta a történetet a tanyasi temető felmérésén dolgozó dombrádi családfakutatónak.

A temetődombot mára jószerivel teljesen elhordták a környékbeliek. Most úgy néz ki, mint egy hatalmas mélytányér. A közepe üres, a déli peremén pedig sírok és fejfák. A tányér belsejében tekintélyes, száz-százötven éves fűzfák csonkjai, a dombrádi polgármesteri hivatal vágatta ki a fákat évekkel korábban. Most derékig érő bozót borítja a talajt, egy ponton Nagy István megáll, s szigorú tekintettel lemutat a földre.

– Valahol ezen a ponton találtunk az edényre. Nem gondoltuk, hogy valaha ekkora felhajtás lesz belőle. De nem bánom, és azt se, hogy a múzeumban kötött ki végül. Ott van jó helyen. Egyszer megnézem majd én is. Ó, ha az a tárgy mesélni tudna!