Nem engednek a negyvennyolcból

Támadás! – adhatta ki a vezényszót néhány ezer fős felkelő seregének Józef Wysocki tábornok 1849. június huszadikán, a történelmi Sáros vármegyében fekvő Héthárs (Lipany) határában. Az ellenség, amellyel farkasszemet néztek, a túlerőben lévő, mintegy tízezres haderőt felvonultató orosz cári sereg volt, amely napokkal korábban lépte át a magyar határt, hogy segítséget nyújtson a Habsburg császári uralkodóháznak.

A kisebbségben lévő magyar honvédők Roskovány (Rožkovany) közelében vívták hősies csatájukat a cári haddal, ám a sokszoros túlerőt nem voltak képesek visszatartani, ezért az éj beálltával visszavonultak. A hátrahagyott mintegy hatvan honvéd sebesültet a kozákok kegyetlenül felkoncolták, az így elesettekkel együtt a magyar és lengyel halálos veszteség kétszáz főre volt tehető.

A fellelhető krónikák tanúsága szerint a csata és a honvédek önfeláldozásának tiszteletére két évvel később, 1851-ben a hazafias érzületű környékbeli kisnemesek Bánó József földbirtokos földjén, Roskovány falu közelében, a Héthársot Kisszebennel összekötő országút mellett emlékművet állítottak Dessewffy Gyula Mór lubotini ügyvéd, korábbi honvéd hadnagy, valamint hazafias érzelmű asszonyok anyagi támogatásával.

Az emlékművet nagy titokban, az éj leple alatt emelték. A koszorúzott csonka oszlopot formázó emlékmű – amely a szakirodalom szerint az első honvédemlékmű volt Nagy-Magyarország területén – egyetlen titkos feliratot rejtett, hiszen a kiegyezés előtti időszakban, a forradalom leverése után ajánlatosnak bizonyult az ilyen ügyekben konspirálni.

A tit­kos feliratot úgy kell elképzelni, hogy a betűk a szemlélő számára teljességgel észrevehetetlenek voltak, hiszen azokat az emlékművet alkotó kődarabok felületére vésték, vagyis a feliratot mindössze a megrendelő és a kőfaragó ismerte, de az láthatatlanná vált az oszlop összeállítása után, szimbolikus üzenetül az utókor számára. Még a készíttető neve is csupán egy D kezdőbetűvel jelenik meg a rejtett feliraton, vélhetőleg Dessewfy Mórra utalva.

Mindenesetre tény, hogy akárcsak a két évvel korábbi csata, úgy maga az emlékműállítás is bátor tett volt, hiszen akkoriban nem kellett sokat várni arra, hogy a hatóságok ezt izgatásnak minősítsék. Dessewfy Mór névtelen feljelentés alapján hamarosan hadbíróság elé került, majd 1851. október 2-án a „közrendet megzavaró demonstrációban való részvételért” két hónapig tartó börtönbüntetésre ítélték. De az emlékmű mégis a helyén maradhatott, tekintettel arra, hogy a titkosszolgálat megítélése szerint nem tartalmazott hazafias izgató szimbólumot.

A környékbeliek fél évszázaddal később is törődtek az emlékművel, és a héthársi csata ötvenedik évfordulóján, 1899-ben az oszlopot áthelyezték egy méltóbb helyszínre, egy dombocska tetejére. Akkor kapott az obeliszk talapzatot, illetve körülötte négy, díszlánccal övezett kőoszlopot, ahogy az egyetlen róla fennmaradt korabeli fényképen is látható.

A jeles évfordulón díszünnepséget is rendeztek, ahol a roskoványiak ünnepélyes fogadalmat tettek arra, hogy az emlékművet megőrzik az utókor számára, hiszen a helyi szlovákság is büszkén vállalta a ’48-as forradalmi tradíciókat. A korabeli Budapesti Hírlap erről szóló tudósítása szerint „A gyönyörű napsugaras időben tömérdek népsokaság gyűlt össze, ott volt a vármegye színe-java. Az ünnepség gyászmisével kezdődött, melyet a szobor közelében emelt sátorban Plotényi apát sárosi főesperes mutatott be fényes asszisztenciával”.

Amikor 1918–1919-ben a csehszlovák hadsereg megszállta a Felvidéket, a bevonulás idején az emlékművet ismeretlen elkövetők letaszították a talapzatáról.

A roskoványiak hűek maradtak húsz évvel korábban tett fogadalmukhoz, és megmentették a szobrot a további enyészettől, mégpedig úgy, hogy az obeliszk darabjait föld alá menekítették, elásták az utókor számára.

Az emlékmű ezek után egészen a rendszerváltásig a föld alatt maradt. Akkoriban azonban vél­he­tően­ kíváncsi helybéliek, akik a legendák nyomán arrafelé kutakodtak, felásták a helyszínt, rá is bukkantak néhány kődarabra, de mivel nem eltemetett aranykincset találtak, hátra is hagyták a megbolygatott gödröt, amelynek környékét az évtizedek alatt bekebelezte a buja természet.

Mindez ma már ismert, de valóságos csodaszámba ment, hogy a Sine Metu aktivistái tavaly megtalálták a helyszínt, hiszen a szoborról se korabeli fotó, se rajz nem állt rendelkezésre, ráadásul a fellelhető visszaemlékezések is zavarosak és ellentmondásosak voltak. Az egész úgy történt, hogy Orosz Örs geográfus, az Összefogás mozgalom egyik alapítója, a magyar érdekképviselet szószólója, a Sine Metu Polgári Társulás képviselője kollégáival járta a környéket, Sárost és Szepest, hogy fényképeket készítsenek egy készülő könyvhöz, amely az I. világháború utáni köztéri emlékművek hányattatott sorsáról szól majd.

A honvédemlékmű felfedezése valójában annak köszönhető, hogy a kutatócsapat tudott ezt-azt a helyszín történetéről, ezért úgy határoztak, hogy ha már arra járnak, drónfelvételt készítenek az egykori emlékmű feltételezett helyéről. Akkor, a sűrű kökényrengeteggel benőtt terület képeinek tanulmányozásakor vették észre váratlanul, hogy a földből kitüremkedik néhány oda nem illő faragott kődarab. Amikor pedig a légi felvételek ismeretében aztán a Sine Metu csapata végül átverekedte magát a bozótoson, döbbenten tapasztalták, hogy rátaláltak az elveszettnek hitt emlékműre.

„Nagy volt ám akkor a hurrá!” – emlékszik vissza lelkesedve a rátalálás eufóriájára Orosz Örs.

Egy ilyen történelmi jelentőségű emlékmű feltárása és megmentése persze bonyodalmakkal, adminisztrációs vesződséggel is jár. Ebben az esetben azonban egyszerűsítette az ügyintézést, hogy az eltemetett obeliszk magánbirtokon, a máig fennmaradt tapolylucskai és kükemezei Bánó család sárosi földjén volt eltemetve.

A család mind a mai napig tartja magyarságát, és Bánó József országgyűlési képviselő dédunokájának, Bánó Miklósnak az írásos felhatalmazása tette lehetővé a Sine Metu értékmentő munkáját. Sőt, a helyi önkormányzat is együttműködőnek bizonyult, amit ékesen bizonyít, hogy a polgármester és egy helyi képviselő egy elszíneződött korabeli fénykép náluk megmaradt másolatát bocsátotta a kutatók rendelkezésére: a fotón, amely vélhetően az újraállítás alkalmából készült, eredeti pompájában látható a honvédemlékmű.

Remélhetően a műemlék sorsa ezután már kevésbé lesz viharos, mint amilyen volt az elmúlt másfél évszázadban, ugyanis a szlovák népességű Roskovány polgármestere és egy helyi civil szervezet vezetője egybehangzóan megígérte, hogy méltó helyet biztosít neki a faluban.

Addig az obeliszket a Sine Metu aktivistái Gombaszögön restaurálják, majd építik fel ismét eredeti helyének közelében, még idén nyáron, júniusban, az eredeti felállítás 170. évfordulóján. Ebbe remélhetőleg még a koronavírus-járvány sem szólhat közbe.

Sine Metu Polgári Társulás

A szervezet, amelyet Orosz Örs 2011-ben alapított, idén ünnepli egy évtizedes jubileumát. A latin Sine Metu kifejezés magyarul annyit tesz: „félelem nélkül”. A felvidéki aktivistákból álló hazafias értékmentő civil szervezet félelem nélkül vállalja önmagát, eleinte a magyar nyelvhasználati jogok kibővítéséért harcolt, később pedig a kultúra, a műveltség és a fiatalok alkotóerejének támogatásáért.