Befelé fordulás és várakozás

„Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy, aki nem vágyakozik, az nem virraszt, és aki nem virraszt, azt alva fogja találni az érkező Vőlegény.”

Anselm Grün bencés szerzetes fenti gondolatait 30 nyelvre fordították le, köteteiből 15 millió példány kelt el az utóbbi években. Nem csoda, hiszen tökéletesen megfogalmazza a húsvétot megelőző negyvennapos böjt lényegét: a bűnbánat és befelé fordulás időszakát, amely alkalmat ad arra, hogy a lemondással, a hitben való elmélyüléssel felkészülhessünk Jézus Krisztus feltámadásának megünneplésére, a húsvétra.

A böjtölés szinte valamennyi világvallás része. Az ókori görögök és rómaiak ettől remélték a megtisztulást, az isteni titkok megfejtésének képességét. Az indoiráni népek, az árják heti egy napot szántak a böjtölésre, az ősi mongoloknál minden tizedik nap élelem nélkül telt. A keresztényeknél 1091-ben II. Orbán pápa iktatta törvénybe a böjtöt. Kezdetét az első vasárnap előtti szerdára tették, így hamvazószerdától húsvétvasárnapig valójában nem negyven, hanem negyvenhat nap telik el, ugyanis a közbeeső hat vasárnap nem böjti nap.

Mivel a böjt lényege az élvezeteknek, főként a táplálkozás és a mulatozás visszaszorítása vagy teljes tilalma, a hívők ez időszak alatt sem zsírt, sem húsételeket nem ettek, s lakodalmat sem ültek.

A farsang utáni nagyböjt csendes idején megannyi népszokás alakult ki a történelmi Magyarország területén. Mindenütt elterjedt Konc király és Cibere vajda szalmabábokkal eljátszott játékos párviadala, amire vízkeresztkor és hamvazószerdán került sor.

Konc király jelképezte a zsíros, húsos ételeket, Cibere vajda pedig a sovány böjti kosztot. Vízkeresztkor Konc király győzött, annak jelképeként, hogy kezdődik a nagy lakomákat tartogató farsang, míg hamvazószerdán Cibere vajdáé lett a dicsőség, s elérkezett a sovány étkezésekkel együtt járó nagyböjti időszak.

Az asszonyok ilyenkor kisúrolták a húsosfazekakat, zsákba varrták a sonkát, szalonnát, kolbászt, és felvitték a padlásra. Ehhez a naphoz kapcsolódik a hamvazkodás szokása is: a templomban a mise után az elmúlt évi szentelt barka hamuját a pap megszentelte, majd ezzel – a mulandóságra emlékeztetve – keresztet rajzolt a hívek homlokára.

Mivel nagyböjt alatt nem volt szabad mulatozni, illetve nem volt illendő lakodalmat tartani, így a fiatalok játékokat találtak ki. A lányok leginkább a karikázást játszották, körbe­álltak és népdalokat énekelve táncoltak.

Amelyik legénynek nem volt párja, sok helyütt lánypatkolásra adta a fejét: nagy fatönkből szánt rögtönöztek, a tetejére kovácsmesternek és két kovácsinasnak öltözött legényt ültettek, aztán a díszes menetet végighúzták a falun. Járták az utcákat, minden udvarba betértek, ahol eladósorban lévő lány lakott. Aztán ketten elkapták a kacagó leányt, és megpatkolták a farsangban eltáncolt csizmáját, miközben a szemfülesek tojást és húst csentek a kamrából, amit aztán húsvétig megőriztek.

Még a XX. század elején is találkozhattunk katolikus falvakkal, melyek hitközössége „negyvenelt”: a böjt negyven napján a 18 és 60 év közötti egészséges hívek naponta csak egyszer ettek, a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak húst, tejterméket, tojást. Az előírások az idők során enyhültek, napjainkban az egyház csak hamvazószerdára és nagypéntekre ír elő szigorú böjtöt.

Az alföldi paraszti hagyományban tejjel, túróval, vajjal, sajttal, tojással tartották a böjtöt, zsír helyett pedig növényi olajjal főztek-sütöttek. A tipikus étrend levesből, főzelékből, kásából vagy tésztából állt. Legismertebb böjti levesnek a savanyú krumpli és a bab számított, a kásafélék közül a kukorica, a tészták közül a mákos volt a legkedveltebb étel.

A húsvét előtti hetekben nem csak a test, de a lélek megtisztulására is nagy hangsúlyt fektettek a hívek. Az asszonyok a fájdalmas rózsafüzért imádkozták, háromnapos lelkigyakorlatot, úgynevezett „szótlan” napokat tartottak: bár közösen imádkoztak, beszélgetniük nem volt szabad.

Napjainkban a nagyböjt, az önmegtartóztatás ideje alatt óhatatlanul is párhuzamot vonunk: a biodiverzitás megszűnése, a klímaváltozás mellett most már a járvány is arra figyelmeztet, hogy változtatnunk kell eddigi életmódunkon, és nem csupán a böjtnapokra kell tartogatnunk az önmérsékletet, a befelé fordulást.