Folytatni a missziót – a Károlyi-örökség

Minden évszakban más-más arcát mutatja: a téli hidegben szomorú, a nyári napsütésben vidámabb. A fóti kastély nemes egyszerűségében is tekintélyparancsoló. Maga az épület sem kicsi, kiadós séta kell hozzá, hogy körbejárja az ember. És ott a park, amely valaha sokszorosa volt a mostaninak, sajnos az idők során tájidegen építményekkel rondították el, pedig a maga idejében ez volt az ország legszebb angolparkja.

Eredetileg U alakú földszintes lakóingatlan állott a birtokon, melynek tulajdonosa gróf galántai Fekete János volt, majd családja kihalása után, 1808-ban a Károlyiak tulajdonába került, akik bővítették egy emelettel és emeltek egy kis kápolnát is, később templomot.

Az úrilak végső formáját az 1840-es években nyerte el Ybl Miklós tervei alapján. Az akkor még kevésbé ismert építész a klasszicista jegyeket a kor ízlésének megfelelő romantikus stílusúra cserélte. Nyilván elégedettek voltak a munkájával, hiszen uradalmi építésznek léptették elő, egyebek közt a füzérradványi és a nagymágocsi kastélyt is ő álmodta meg.

Azt már csak a leírásokból tudjuk, hogy a fóti ékszerdoboz belső terei is hatalmas gazdagságról árulkodtak. A szalon falait Munkácsy Mihály, Lotz Károly, Ligeti Antal festményei díszítették, a márványterem történelmi témájú falfestményei és intarziás parkettái még ma is dacolnak az idővel, a patinás bútorokból, berendezési tárgyakból azonban semmi sem maradt.

A kétszintes könyvtárat csigalépcső kötötte össze, a húszezer kötetes állomány jelentős részét 1949-ben az akkori hatalom emberei elégették az udvaron, a különleges kőzetgyűjtemény pedig kézen-közön eltűnt. Ahogy elmenekült innen a Károlyi család, a lakosság széthordta, amit csak mozdítani tudott. A kastélyban frontkórházat rendeztek be, aztán a határőrség foglalta el, végül pedig 1957 novemberében gyermekotthon lett.

Manapság javarészt üresen áll. Az emeleti részen kialakítottak néhány vendégszobát, és itt van a magyar gróf fiának és feleségének rezidenciája és múzeuma is.

– Az ablakból kinézve ugyanaz a látvány tárul elém, mint gyerekkoromban – jegyzi meg egy halk sóhaj kíséretében gróf Károlyi László, aki hátrahagyva az izgalmas fordulatokban bővelkedő életútját, huszonhat évvel ezelőtt, 1995-ben visszaköltözött a sosem feledett családi otthonba.

Mivel ősi jussát, az államosított ingatlanokat és földeket nem kapta vissza, a restitúciót nem teszik lehetővé a magyar törvények, így albérletbe kényszerült feleségével együtt, s a gyermekközpontnak fizetik a bérleti díjat. A bal oldali épületszárny mögötti udvarból egy üvegezett ajtón át lehet a lakásukba jutni, ami egykoron szövőműhely volt.

A nappaliban antik bútorok, régi fotográfiák, olajfestmények, trófeák, értékes tárgyak – ilyen ódon környezetben fogadják a vendégeket, a látogatókat, ha éppen nincs vírusjárvány. A régi moziterem előterében berendezett házi múzeumban órákig lehet tanulmányozni a család és a kastély történetét.

Lelki szemeink előtt megjelenik a múlt: nyugalmat és békét árasztó fóti otthonukban Károlyiék éppen ebédhez készülődnek, amikor az oroszok áttörik a fővárost védő gyűrűt. A tizenhárom éves László a kastélyparkban belefeledkezve trenírozza a lovakat és a kopókat, el is késik az ebédről.

Édesapja, István gróf nem hagyja ezt szó nélkül, majd közli vele: csomagolja össze a holmiját, mert tüstént indulnia kell az osztrák határ felé. A fiú jól bevési emlékezetébe a dátumot: 1944. október 14. Ekkor látja utoljára szeretett kastélyát, potyognak a könnyei.

– Egyedül hagytam el az országot, a családom csak később jött utánam – folytatja tovább történetét gróf Károlyi László, miközben pipára gyújt. – Csehországban várt a nagybátyám, Windischgrätz Lajos, aki édesanyámmal együtt az 1848–49-es szabadságharcos császári csapatok hírhedt főparancsnokának dédunokája, két vadászkastélya is volt.

Pár hónapig nála húzódtam meg. Fél év elteltével anyám és az öcsém is jöttek utánam, de a csehek kellemetlenkedései miatt nem maradhattunk tovább. Erdőn-mezőn keresztül menekültünk a bajor rokonainkhoz, nem volt veszélytelen az utunk. Én továbbmentem Svájcba, egy előkelő iskolába tanulni, anyámék meg a háború után visszatértek Magyarországra, ahol a fü­zér­rad­vá­nyi kastélyszállót működtették.

Aztán újabb fordulatot vett a sorsom, kivándoroltam Argentínába. Azért oda, mert éltek ott rokonaink, a Semseyek, egyikük magyar nagykövet volt.

Amikor a gróf szülei, Károlyi István és Windischgrätz Mária Magdolna 1949-ben osztály­idegenné váltak hazájukban, a zöldhatáron átszöktek Ausztriába, és ők is Argentínában kezdtek új életet. László fiuk segített nekik a Csendes-óceán partján felépíteni a Pipacs névre keresztelt szállodát, amit a családfő halála után zártak be. Az özvegy az 1960-as évek végén legkisebb fiával Washingtonba költözött, és 2004-ben ott is hunyta le örökre a szemét.

Mindent vesz a diktafon, azt is, mikor Károlyi gróf bizalmasan megsúgja, inkább ifjúkori kalandnak tartotta a dél-amerikai kiruccanását, mint tudatos karrierépítésnek. Persze igyekezett kihasználni az emigráns magyarokkal szövődő kapcsolatait, s egyre inkább megtalálta köztük a helyét.

Nem felejtette el a hazáját, ami nem azt jelenti, hogy nem érezte volna jól magát idegenben. Még az sem zavarta, hogy rakodómunkásként kellett dolgoznia, cementeszsákokat cipelt, téglát adogatott; esténként pedig spanyolul tanult egy nyelviskolában. Két év múltán továbbment Chilébe, majd amikor egy jó barátja invitálta Peruba, gondolkodás nélkül odaköltözött.

Leginkább az motiválta, hogy a dzsungelben majd kedvére vadászhat. Ennek is eljött az ideje, de előtte még kemény munkával felépítette a vállalkozását, hosszabb távra tervezett. Sikerült megvásárolnia az államtól egy földterületet a Felső-Amazonas vidékén, ahol kávéültetvényt létesített, de foglalkozott gumifával, banánnal és borssal is. Bejött az üzlet, tizenöt évig prosperált.

– Egyedül helytállni az őserdőben elég kemény dolog, de én mégis jól éreztem ott magam. Tudja, miért? Mert még nagymacskára is vadászhattam! – így összegez Károlyi gróf, majd elmeséli, hogy amikor elkezdett zuhanni a kávé világpiaci ára, megvált a birtokától és bankárnak állt.

Befejezte dél-amerikai pályafutását, Ecuador, Kolumbia és San Salvador már csak rövid kitérő volt számára, 1967-ben áttelepült Angliába. Miután orvos húga Londonban élt, ő is ott vett lakást. Céget alapított, brit és amerikai tőkeérdekeltségeket képviselt a harmadik világ országaiban. Nyelvi nehézségei nem voltak, mivel angolul, spanyolul, fran­ciául, németül tökéletesen beszél.

London a gróf magánéletében is fordulatot hozott. Feleségül vett egy angol hölgyet, de két év múlva elváltak. Akkor megfogadta: ha még egyszer házasodni fog, csak magyar lány jöhet számításba. Nemsokára a látókörébe is került az erdélyi ősökkel rendelkező dálnoki Kenyeres Erzsébet, aki Bajorországban született, majd Bécsben élt, francia iskolába járt, alig tudott magyarul.

– Károlyi Lászlót korábban is ismertem, hiszen az öccse, Ede az egyik rokonomat vette feleségül – meséli a jókedélyű, életszerető Erzsébet asszony.

– Lényegében egy társaságba jártunk, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd összekötjük az életünket. Aztán én is Londonba kerültem, az osztrák követségen dolgoztam. Férjhez mentem, született két gyermekem, de sajnos nem sikerült a házasságom, úgyhogy elváltam.

Egyszer a volt párom felhívta a figyelmemet, hogy László is az angol fővárosban tartózkodik, érdemes lenne felvenni vele a kapcsolatot. Elkértem a telefonszámát, de csak az üzenetrögzítő indult be. Kis idő múlva visszahívott, és megbeszéltünk egy találkozót. Németül társalogtam, amiért nagyon haragudott. Meg is jegyezte: „Mi az, hogy nem tudsz magyarul, hiszen te magyar vagy!” Én meg elengedtem a fülem mellett. Nem akartam tőle semmit se, amúgy sem lett volna esélyem, hisz’ szemrevaló legény volt, futottak utána a nők.

Erzsébet asszony finom humorral szövi tovább kettejük történetét. A gróftól kapott egy XVIII. századi családi ékszert, melynek medálján a címerükben is szereplő karvaly alakja rajzolódik ki. Amikor Erzsébet meglátogatta Bécsben élő édesanyját – aki többek között Pilinszky, Német László műveit fordította német nyelvre –, örömmel mutatta neki az értékes ajándékot:

„Nézd, mami, milyen szép ez a k…a madár!” Hirtelen nem jutott eszébe a karvaly szó, csak a szalonképtelenebb kifejezés… „Jaj, angyalom, ezt a szót ne mondd ki többé!”

Károlyi gróf és Erzsébet 1992. április 22-én kötött házasságot, nem volt nagy felhajtás, csak egy szűkkörű koktélparti. Három év múlva Magyarországra költöztek.

– Ötvenévnyi emigrációm során csak egyszer jöttem haza, a nyolcvanas években – idézi fel nosztalgiával vendéglátónk.

– Nagyon megható volt. Amerre csak mentem, mindenhol szeretettel fogadtak. Felkerestem a fóti és a zempléni birtokainkat, nagyon szíven ütött az elém táruló látvány. Minden pusztulásnak indult, mégis úgy éreztem, jó itthon lenni. Ettől kezdve ott motoszkált a fejemben, hogy kötelességem visszaköltözni a szülőföldemre.

Végül 1995-ben hagytam el Angliát a feleségemmel együtt. Egy budapesti bérleményben húzódtunk meg, amíg a kastélyban elkészült a lakhelyünk, de mi is kivettük a részünket a felújítási munkákból. Mi nem „újgazdagok” vagyunk, hanem „újszegények”.

Erzsébettel létrehoztuk a Fóti Károlyiak Alapítványt, azzal a céllal, hogy megmentsük és bemutassuk az utókor számára a család szellemi és tárgyi örökségét. A fü­zér­radványi kastély után a fótit is szeretnénk felújítani, a befektetők megnyeréséhez azonban az ingatlan kezelői jogával kellene rendelkeznünk.

Sok akadályba ütközünk, az pedig érthetetlen számunkra, miért nem kerül be a fóti kastély a Nemzeti Kastélyprogramba. Engem úgy neveltek, hogy itt semmi sem az enyém. Minden vagyont, értéket csak kölcsönkapunk. Azokat a nemzet javára kell fordítani.

Meghatódtam, amikor nemrég kitüntettek a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével, mindazonáltal szégyelltem magam, mert úgy érzem, nem tudtam eleget adni a hazámnak. Remélem, lesz alkalmam bepótolni a lemaradásomat, hiszen még csak a nyáron leszek kilencvenéves. Bár most a koronavírus-járvány megtépázta a szárnyainkat, de ha túl leszünk rajta, a főnixmadárhoz hason­lóan mi is újult erővel folytatjuk a missziónkat.