Itt az oroszok bosszúja: interkontinentális rakétát lőttek Dnyipróra
mandiner.hu
Kétnapos online nemzetközi konferenciát tartottak nemrég a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja kapcsán. Ezzel egy időben a Magyar Nemzeti Levéltár elérhetővé tett egy majdnem 700 ezer fős, egykori szovjet adatbázist azokról a magyar nemzetiségű személyekről, akiket a második világháború idején a Vörös Hadsereg foglyul ejtett, és ezt követően a Szovjetunióban hadifogolyként nyilvántartották őket.
Fotó: Katona_Vanda
– E sötét korszak szenvedőire emlékeztetve az elmúlt két évtized során két emléknapot is kijelölt a magyar országgyűlés. Mire, kikre emlékezünk február 25-én és november 25-én? -a rendszerváltozásig tabunak számító témáról Makra Mónika történésszel, a Gulag- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társaságának titkárával beszélgettünk.
– 1947. február 25-én a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba vitték Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki nyolc évet töltött fogságban a Gulagon – 2000 óta ez a nap a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.
A másik emléknapot 2012 óta tartjuk: 1953. november 25-én érkezett haza a Szovjetunióból az első nagyobb Gulag-transzport 1500 politikai elítélttel – ez lett a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. Tulajdonképpen mindkét emblematikus nap a Gulaghoz köthető.
– Ma már egyre több szó esik egy másik szovjet tábortípusról is. Mi az a Gupvi?
– Az emberek túlnyomó többsége a szovjet lágerbirodalmat egy szóval jellemzi: Gulag. Kevesen tudják, hogy működött vele párhuzamosan egy úgynevezett Gupvi-lágerrendszer is, ahová jóval nagyobb számban kerültek magyarok. A Gulag szó jelentése: a Lágerek Főparancsnoksága; ide bírósági ítélet alapján, zömében koholt vádak alapján kerültek a politikai rabok, a rendszer ellenségei. Többek között Szolzsenyicin vagy Placid atya is megírta később az ottani szörnyű élményeit.
Körülbelül harmincezer magyart száműztek az Urálon túli Gulag-táborokba, emellett szó szerint tömegesen hurcolták el az embereket a szovjetunióbeli Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság, az úgynevezett Gupvi lágereibe: ide ítélet nélkül, hadifoglyokat és civileket egyaránt hurcoltak. A köztudatban málenkij robotként maradtak fent a szovjet elhurcolások.
A szovjet katonák ezt a szófordulatot használták, amikor kényszermunkára szedték össze az embereket a Kárpát-medencében 1944. augusztus végétől 1945. május végéig. A kifejezés jelentése: kis munka, ugyanis azt mondták, 3–5 napra romeltakarításra viszik el őket, de 3–5 év múlva térhettek csak haza.
– Mekkora tömegre gondoljunk?
– Régebben 600 ezerre becsülték a korabeli Magyarországról elhurcoltak számát, ám a Bognár Zalán által vezetett legújabb kutatások szerint az egymillió fő közelebb áll a valósághoz. Ezt igazolja az a közel 682 ezer fős online adatbázis is, amit az emléknapon, február 25-én tett közzé a Magyar Nemzeti Levéltár.
Ugyanis az Orosz Állami Hadilevéltárral kötött egyezménynek köszönhetően a magyar állam megvásárolta a digitalizált nyilvántartó kartonokat azokról a magyar nemzetiségű személyekről, akiket a második világháború idején a Szovjetunióban hadifogolyként nyilvántartottak.
Ez a majd’ 700 ezres szám viszont csak azokra vonatkozik, akiket a kiérkezés után regisztráltak a Gupvi-lágerek valamelyikében – de tudjuk, hogy sokan útközben vagy már az itthoni gyűjtőtáborokban meghaltak a kegyetlen körülmények miatt. Becslések szerint minden harmadik, vagyis 300-350 ezer honfitársunk vesztette életét.
– Visszatérve a tömeges „begyűjtésre”: a hadifogolyszerzést még csak-csak értjük egy háborús helyzetben, de milyen alapon válogatták ki az elhurcolandó civileket?
– A polgári lakosokat három okból szállították el. A hadifogolylétszám-kiegészítésre többnyire azért volt szükség, mert a szovjet csapatok tisztjei sok esetben nagyobb létszámú ellenséges erőt jelentettek feletteseiknek a valóságosnál. Ezért a Vörös Hadsereg és a Belügyi Népbiztosság (NKVD) emberei válogatás nélkül, sok esetben az utcáról vitték el a civileket, csak hogy a kívánt (hadi)fogolylétszám meglegyen; olyan is előfordult, hogy a meghalt német és magyar katonák zubbonyát adták rájuk a „hitelesség érdekében”.
A málenkij robot alkalmat adott az etnikai tisztogatásra, a magyarok eltávolítására a mai határontúli területeken. Továbbá a kollektív bűnösség elve alapján mérlegelés és észérvek nélkül igyekeztek megszabadulni a német származású lakosoktól, hiszen már a teheráni konferencián Sztálin bejelentette az igényét, hogy mintegy 4 millió német munkájára lesz szükség az ország újjáépítésére.
Sok esetben csupán a németes hangzású vezetéknév elegendő volt az elhurcoláshoz, a sváb településeken kész listák alapján gyűjtötték be az embereket. De fontos leszögezni, hogy magyar emberekről beszélünk itt is.
– Milyen élet várt az elhurcoltakra a Gupvi- és a Gulág-táborokban?
– Rettenetes! Ebben nincs különbség a kettő között. A barakkok többsége fűtetlen volt, fából készült priccseken zsúfolódtak össze a rabok, az alapvető higiénés és egészségügyi feltételek hiányoztak, az emberek fáztak és éheztek, a tetvek által terjesztett súlyos betegségekkel küszködtek.
A rabokra napi tíz-tizenkét óra robot várt: vasutat építettek, kolhozokban és bányákban embertelen körülmények között dolgoztatták őket. 2017-ben jelent meg az Emlékezz Ránk! című közös kötetünk Gárdonyi Adrienn-nel, amelyben taksonyi és dunavarsányi túlélőket szólaltatunk meg.
Például Luttenberger Máriát, aki öt évet szenvedett kint Novi Dombászban, a 10-es lágerben: egy pincébe került, ahol a térdig érő talajvíz miatt köveket kellett lerakni, hogy eljussanak a priccsekhez; a bányához négy és fél kilométert kellett gyalogolniuk esőben, sárban, hóban…
A női interjúalanyok közül néhányan beszámoltak egy titokzatos injekcióról is, amelyet a Szovjetunióba érkezésük után kaptak – az tény, hogy sok túlélőnek egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen lett gyermeke a hazatérés után…
– A kommunista érában nemigen lehetett mindezekről beszélni, a rendszerváltozásig tabunak számított ez a téma. Mennyire nehéz egy történésznek szóra bírnia az egykori elhurcoltakat?
– Fontos tudni, hogy a hazatérőket fenyegetéssel hallgatásra kényszerítették. Úgyhogy a többség próbálta mélyen eltemetni magában a történteket, miközben fogalma sem volt arról, hogy miért is hurcolták el évekre. Nemegyszer indokolatlan bűntudat vagy szégyenérzet gyötörte őket. Ki kell gyógyítani ebből a tévhitből a társadalom minden tagját.
A kérdésére válaszolva: mi, történészek nem a múltért, hanem a jövőért dolgozunk, s az elmúlt nyolcéves kutatómunkám során sokféle emberrel találkoztam. Azt tapasztalom, hogy az áldozatok és családtagjaik megkönnyebbülnek, mert végre elmondhatják, kibeszélhetik az életüknek ezt az elhallgatott, eltitkolt szakaszát.
A Gulag- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társasága kutatói válaszokat adnak több mint hetven év megválaszolatlan kérdéseire, és nem utolsósorban családtörténetek hiányzó mozaikjai kerülnek így a helyükre. Pontosan ez történt az én családom esetében is: három évvel ezelőtt egy túlélő rokonának megjegyzése alapján elkezdtem kutakodni, és kiderült, hogy az ükapám, Bayer Károly kint halt meg Makajevkában, szökés közben lőtték agyon.
– Néhány nappal ezelőtt a társaságuk, a Miskolci és a Károli Gáspár Református Egyetemmel közösen kétnapos online nemzetközi tudományos konferenciát tartottak a témáról, amelyen négy ország több mint húsz történésze osztotta meg tapasztalatait. A kutatási eredményeken túl milyen üzenettel bír ez az interneten visszanézhető fórum a széles nyilvánosság felé?
– A társadalmi összefogásra és a történelemoktatás hiányosságaira hívtuk fel a figyelmet. Nagy érdeklődés övezte a konferenciát, már több ezer ember nézte meg interneten az előadásokat. Büszkén mondhatom, hogy a világ több pontjáról, többek között Írországból, Svédországból, Oroszországból csatlakoztak be hozzánk.
Egyesületünk fontosnak tartja megszólaltatni a fiatal kutatókat, így számos PhD-hallgató tartott előadást. A konferenciával szerettük volna felhívni a figyelmet arra, hogy milyen nagy szükség van egy önálló Gulag- és Gupvi-kutató intézet felállítására. Minden második magyar család érintett az elhurcolásokban, több százezer családnak tudnánk segíteni, hatalmas anyagmennyiség vár még feldolgozásra.
– Hogyan pótolható az oktatás hiányossága?
– Rendhagyó történelemórák egyik kiváló állomása az egyesületünk által megálmodott Málenkij Robot Emlékhely, melyet 2017-ben adtak át Budapesten, a ferencvárosi pályaudvarnál. A helyszínválasztás nem véletlen: itt haladtak át azok a szerelvények, amelyekkel a Szovjetunióba hurcolták az embereket, valamint itt találták Budapesten a legtöbb, szélpostának nevezett pár soros levelet, amelyet az elhurcoltak dobtak ki a marhavagonok rácsozott ablakain.
Ezenkívül egy gazdagon illusztrált, letölthető tanári kézikönyvet is készítettünk a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaival A pokol bugyrai címmel. Ebben olvasható például Nóra története is. Édesanyját, Máriát négy hónapos várandós kismamaként Rakamazról vitték el kényszermunkára.
A gyermekét kegyetlen körülmények között szülte meg, és csak azért élte túl a borzalmakat, mert a férje és a sógornője megosztotta vele saját szűkös élelmét. 1945. október 20-án a szovjetek gondoltak egyet, és hazaindítottak tizenhárom édesanyát csecsemőjükkel. Mivel alig ettek, az anyák teje elapadt. „Bennünk volt, hogy akinek volt még teje, meg kellene szoptatni az éhhalállal küzdő csecsemőt, de a magunk gyerekének sem volt elég tej. Nem önzésből nem szoptattuk a többiét, de lehetetlen volt.
Nekünk is majd' megszakadt a szívünk, amikor egy-egy kis halottat kidobtak a hóra a sínek mellé. Volt anya, aki feküdt, mint egy darab fa, a másik mereven nézett maga elé egy sarokba húzódva, a harmadik ordított, amikor kivette az őr a karjaiból a halott gyermeket. Utána akart ugorni, de visszalökték” – emlékezett vissza Mária.
A kicsik közül csak ketten élték túl az utat, köztük Nóra, aki a beszélgetésünk során elmondta: kiskora óta számtalan egészségügyi problémával küzd az embertelen körülmények hatására.
– Hallgatom a rémségeket, és erről az jutott eszembe: kockázatos lehet az ön által javasolt családi beszélgetés, a sebek feltépése...
– Ezért nem szabad semmit sem erőltetni. Általában eljön az az idő, amikor a családok keresnek meg minket. A transzgenerációs traumák feldolgozásához azonban szükség van az őszinte, feltáró beszélgetésekre. Stutz Ádám nekünk mesélte el először, négy évig az volt a feladata, hogy tömegsírokba temesse a halottakat; nemegyszer olyanokat is el kellett temetniük, akik még éltek, „csak” önkívületi állapotban voltak…
Hogy létezik-e minderre gyógyír? Placid atya többször elmondta: „Jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok, 91 évesen. De hol van a Szovjetunió?”
mandiner.hu
borsonline.hu
origo.hu
vg.hu
heol.hu
origo.hu
mindmegette.hu
origo.hu
mandiner.hu
origo.hu
magyarnemzet.hu
origo.hu