Csak örömben tudott játszani – Törőcsik Mari (1935-2021)

Korán sötétedett már, goromba őszi nap volt, szitált az eső. Jól­esett a könyvesbolt melege, a terem zsúfolásig megtelt a pó­dium­beszélgetésre. Törőcsik Marit az ajtóban vártam, kérdezőként azt is megbocsátottam volna neki, ha abban a csúnya időben nem jön el.

De hajszálpontosan érkezett! Egyedül vezette az autóját, akkor már a jobb kezét nehezen tudta használni, automata sebességváltó segítette a vezetésben. Amikor meglátta a szépszámú közönséget, csodálkozott rajta, hogy ennyien kíváncsiak rá egy szürke hétköznap délutánján. Aztán fel­ültetett bennünket az érzelmi hullámvasútra, történetein egyszer nevettünk, aztán meg sírtunk.

Törőcsik Marival mindig jó volt beszélgetni. Pályafutásom során a színészek közül vele készítettem a legtöbb interjút, és a Szabad Föld hasábjain is róla lehetett a legtöbbet olvasni egy korábbi kimutatásunk szerint.

Persze nem mindig volt könnyű megnyerni, ami érthető is, hiszen több mint hatvanéves pályája során mindent elmondott már magáról. Erre hivatkozva próbált hárítani, ha megkerestem, de mindannyiszor sikerült meggyőznöm, hogy találkozzunk.

Aztán ahogy mesélt, csillogott a szeme, jellegzetes mély hangja néha felerősödött, máskor elhalkult. Közben hevesen kavargatta a kávéját, mosolyát meg kissé elmosta a cigarettafüst. Egyszer azzal engedett utamra: „Magával mindig olyan jól elbeszélgetek.”

Hetvenedik születésnapján azt „játszottuk”, hogy végigvettük életének hét évtizedét. Az 1975–1985-ös időszakról egyebek közt azt vallotta, hogy újra és újra meg kellett találnia azokat az embereket, akik elhitették vele, hogy még érdemes játszania, ők maguk pedig olyasmit tudnak, amit csak csodálni lehet.

Majd hozzátette: „Ne vegye tőlem nagyképűségnek, de megengedhettem azt a luxust, hogy örökösen kételkedjem saját magamban. Azt is kérdésként fogalmaztam meg, egyáltalán ki szabad-e még mennem a színpadra. Ebben a vonatkozásban folyamatosan szükségét éreztem a megerősítésnek.”

Találkoztunk a szolnoki, a kecs­keméti színházban is, valamint színészkönyveim bemuta­tóin, ahol újból meggyőződhettem őszinte szerénységéről. Azt hiszem, Törőcsik Mari népszerűségének egyik titka az a kivételes egyszerűség volt, amelyet szüleitől örökölt, és falusi származása erősített meg benne. Amikor megszületett, apja ültetett egy diófát az udvaruk közepére.

Már rég elkerült otthonról, de ha arra járt, mindig megnézte, megvan-e még. A nyolcvanas évek elején megdöbbenve észlelte, hogy kivágták a „fáját”. Teljesen belerendült. Azt gondolta, rajta lesz a sor. „Nézze csak, itt vagyok. Túléltem a diófám” – ezzel zárta történetét a hetvenötödik születésnapi interjújában. És ezt is akkor mondta: „Mi az, ami végigkísérte az életemet? Talán a szeretet, mivel csak örömben tudok játszani. Élete során minden ember többé és jobbá válik. De, hogy ez így van-e, azt mások dönthetik el. Csak reménykedhetem, hogy nekem sikerült.”

Törőcsik Mari 2008 őszén egy kórházi rutinvizsgálat közben rosszul lett, összeomlott a vérkeringése, megállt a szíve, és több napig kómában volt. Orvosai a klinikai halálból hozták vissza. Ahogyan az egész országot, engem is megdöbbentett a hír, hiszen pár nappal előtte telefonon beszéltünk, interjút kértem tőle.

Mintha csak megérezte volna, arra kért, halasszuk el jövő tavaszig a beszélgetést, pihenni szeretne. Tudtam, amit ő megígér, azt teljesíteni fogja. Aztán jött a tragédia… S ez a törékeny, pici asszony csodával határos módon felépült! Olyannyira, hogy a 2009-es januári filmszemle megnyitóján részt vehetett.

Ezután hívtam újra. Otthonába invitált. Tartotta a szavát, igenis létrejött az elodázott találkozás. Töviről hegyire elmesélte, mi történt vele. Szívszorító volt hallgatni. „Volt két éjszakám, amikor úgy éreztem, meg fogok halni. Nem tudtam egy percet sem aludni, fulladtam. Ekkor határoztam el, hogy nekem életben kell maradnom! És látja, itt vagyok…” – nézett rám ragyogó mosollyal.

Később visszatért a színpadra is. Időnként felülkerekedett rajta a betegség, aggódtunk, ha kórházba került. Hihetetlen erő lakozott benne, mígnem eljött az idő, amikor szervezete feladta a küzdelmet.

A legendás színésznő emléke örökké élni fog – ebben biztos vagyok. Hiába is gondolta úgy, hogy az ő mestersége csak a pillanatnak szól. „Ahogy elmúlunk, elszáll a semmibe” – jegyezte meg, majd beírta az emlékkönyvembe: „Gondolom, ez az utolsó »hosszú« beszélgetésünk.”