Föníciai szemmel, magyar szívvel – portré Bahget Iskanderről

Lelkiismeret-furdalása soha nem múlik el. A szí­riai Aleppóban tanult egy műszaki főiskolán, amikor az államvizsga előtt nem sokkal kapta a hírt, hogy elnyert egy magyarországi ösztöndíjat. Otthon keveset beszélt a terveiről, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nekivág-e a nagyvilágnak, így még az édesanyjától sem köszönt el. Amikor jött a hír, hogy indulhat Budapestre, levelet írt a családjának, menjenek el az aleppói albérletébe a cuccaiért…

Onnantól gyakran álmodott az anyjával. Mezítlábasan repült hozzá, becsukott szemmel lebegett, könnyűnek érezte magát. Egyre jobban hiányoztak neki az otthoniak. Aztán két év múlva diákként végre visszatérhetett a szülőföldjére, és végre újra megölelhette az édesanyját is. Aki kézen fogta és bevitte az elárvult szobájába, ahol minden ugyanúgy állt, ahogyan annak idején otthagyta.

Tekintete legelőször a régi aktatáskájára szegeződött, ami egy plafonhoz rögzített madzagon lógott. Amikor kinyitotta, feltárult előtte múltjának egy darabja. Anyja összegyűjtötte a kincseit, az érettségi bizonyítványát, a tanulmányai során kapott okleveleit, a személyes jegyzeteit, a könyveit, a családi és barátai fényképeit, a kedvenc tárgyait. Bepárásodott a szeme. Pedig akkor még nem sejtette, hogy legközelebb majd csak huszonöt év múlva látják viszont egymást.

Bahget Iskander történeteit hallgatom a kecskemét-hetényegyházi műtermének félhomályában. A szíriai származású fotóművész természetesen magyarul társalog, hiszen ötvennégy éve él nálunk, mindazonáltal beszédén érződik az arab akcentus. De ez nagyon jól áll neki. Mint mondja, már régóta magyarul gondolkodik, sőt magyarul álmodik. Ennyi idő alatt a neve is ismerőssé vált, hiszen fotográfusként itthon és külföldön évtizedek óta sikert sikerre halmoz.

Bár annak idején azért akart továbbtanulni, hogy olajmérnök legyen és doktoráljon, de az élet más utakra sodorta. A dunaújvárosi főiskolára „osztották be”, ahol kohómérnöki képzésben részesült, hiába is ágált ellene. Megfordult a fejében, hogy visszamegy Szíriába, ennek azonban több akadálya is volt. Ahogy teltek az évek, Iskander egyre erősebb szálakkal kezdett kötődni választott országához.

Diploma után lett munkahelye, fotóiért sorra kapta a díjakat, családot alapított, házat és műtermet épített. Aztán 1979-ben magyar állampolgár lett, ami végleg eldöntötte a sorsát, ettől kezdve már nem akart visszaköltözni a szülőhazájába.

– Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, hogy befogadtak a magyarok – árulja el a fotóművész. – Eleinte azt mondták rólam: „Iskander rendes ember!” Később azt állították: „Iskander magyar ember!” Majd megjegyezték: „Iskander magyarabb a magyarnál!” Végül pedig: „Iskander nagykövet, aki hidat képez a magyar és az arab világ között!” Nagyon jó érzés, hogy ilyennek látnak. Az évtizedek során szívemhez nőtt a magyar tanyavilág és a magyar értelmiség, ami nyilván visszatükröződik a személyiségemben, a gondolataimban, és természetesen a fotóimon is.

Nincs szándékomban hosszan leragadni a fotográfus származásánál, de néhány villanásnyi történetet még érdemes megosztani. Egyszer a tanyavilágot járva egy öreg bácsi megkérdezte tőle, miért beszél ilyen furcsán. Iskander elárulta, azért, mert Szíriában született. Mire az öreg: „Nahát, nyolcvanéves vagyok, de még sosem hallottam róla, hogy Szíria Magyarországon volna.” Mezőtúri kiállításán pedig fültanúja volt egy fiatal srác megjegyzésének, aki a falon lógó fotó szerzőjének nevét olvasva odaszólt a párjának: „Nézd már, micsoda művésznév!”

Akadt olyan újságíró is, aki nem akarta elhinni, hogy Iskander nem magyar. Szerinte ugyanis a külföldiek többsége nem képes olyan mélységben feltárni a tanyavilágot és a tanyasiak lelkét, mint ő. Bahget Iskander föníciai szemmel, magyar szívvel mutatja meg a vidéki létformát. Amikor járja a tanyákat, úgy érzi, nálunk itthon van. Nem csoda, hogy kifogyhatatlan a torokszorító élményből. Némelyik mára édes emlékké nemesedett.

– A hetvenes években a Heves megyei Istenmezején jártamban az egyik ház előtt megláttam egy idős nénit, ahogy búcsúzkodik a kiskatona unokájától – idézi fel Iskander a Ragaszkodás című képe születésének pillanatait. – Amikor a fiú elindult, a fejkendős asszony erősen megkapaszkodott a kerítésben, és nagyon szomorú, síró tekintettel kísérte végig a fiút, amíg csak szemmel követni tudta, végül lehajtotta a fejét.

A jelenet láttán először az jutott eszembe, hogy az én szülőhazámban is hasonló érzelmi viszonyok közt búcsúznak a katonának bevonuló fiatalemberektől, azzal a különbséggel, hogy ott úgy köszönnek el tőle, mint aki soha többé nem tér vissza a háborúból. Nincs mit szépíteni, a sorozat készítésekor a sírás kerülgetett. Azt is meg kell jegyeznem, Szíriában régebben az a szemlélet járta, hogy a szocialista országokban nincs szeretet, nincs családi kötelék, sosem sírnak az emberek, csak a munka fontos nekik. Ekkor vált világossá számomra, hogy a szíriaiak meglehetősen ha­mis képet alkottak a tőlük sok ezer kilométerre élő emberekről, ugyanúgy, mint ahogy innen is egészen másképpen lehet megítélni a távoli országok szokásait.

Iskander dunaújvárosi főiskolásként kezdett el fotózni. Az első ösztöndíjából vett egy Zenit fényképezőgépet, majd fokozatosan bővítette a felszerelését. Maga hívta elő a filmjeit, nagyította a képeit. Járta a környéket, kereste a számára kedves témákat. Amikor azt kérdezem tőle, honnan eredeztethető az érdeklődése, egészen a gyerekkoráig ugrik vissza az időben. Látja maga előtt édesapja magas termetét, amint ő aprócska kisfiúként alulról néz fel rá, hogy elkapja a tekintetét. Egyszer egy bordó színű szandált vitt neki ajándékba. Nyújtózkodott, hogy elérje a kezét és átvegye tőle. Közben önkéntelenül a szemébe nézett, ami csak a másodperc töredéke volt, de annyira megbabonázta, hogy mindmáig fel tudja idézni a pillanatot. Lehet, hogy furcsán hangzik, de tulajdonképpen akkor készítette el élete első fotóját, méghozzá fényképezőgép nélkül. És azóta is bármikor elő tudja hívni magában.

Körbenézünk a műteremben. A falakon nagyméretű képek, a mester mindegyiknek elmeséli a történetét. Egy marék világ – ez a címe annak az ikonikus sorozatának, melynek mindegyik darabja ugyanazon a helyszínen készült, az első 1979-ben, ahol a modell, vagyis a lánya még kicsi volt, az utolsó pedig 2014-ben, immáron az unokákkal együtt. De nemcsak tanyák és tanyalakók szerepelnek Bahget Iskander alkotásain, hanem a magyar irodalom jeles alakjai is. Lezsák Sándor meghívására ment el 1979-ben Lakitelekre, a Fiatal Írók Találkozójára, ahol a „nagy bölények” is megjelentek, köztük Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Dobozy Imre és Fekete Gyula. Történelmi pillanatok voltak.

– Legjobban Illyés Gyula személyisége hatott rám, még kezet is fogott velem – emlékszik vissza egyik legkedvesebb élményére a fotós. – Nagysága révén elérhetetlennek gondoltam, olyasféle lánglelkűnek, mint Petőfi Sándort, de a közelébe kerülve láttam, hogy mennyire egyszerű, sallangok nélküli ember, a szó legnemesebb értelmében.

Csak néztem, néztem a magyar nemzet mítoszi alakját, ahogy feleségével ülnek és beszélgetnek a fiatalokkal. Észrevettem, hogy agyonmosott kockás ingének gallérja kissé megkopott, ez kivehető a róla készített fotómon is, nagyon megejtő látvány. Ettől még nagyobb ember lett a szememben. De mintha egy kicsit gondterheltnek tűnt volna, talán az ország dolgai miatt aggódhatott. Mellette a felesége, Flóra néni. Elkaptam azt a pillanatot, amikor a férje fülébe súg valamit. Az ilyen mozdulatok megismételhetetlenek, és mindennél kifejezőbbek.

Ezzel a „fülbe súgós” portréval később megajándékozta Sütő Andrást. És az ő feleségének is eszébe jutott egy történet a kép láttán. Flóra asszony mindig figyelte és ellenőrizte Illyést, hogy miről ír. Egyszer a kezébe került egy kézirat, melyben az írófejedelem úgy fogalmazott: „Megittam egy üveg bort.” Flóra néni idegesen kérdezte a férjét, hol van ez a szöveg. Azt a választ kapta, hogy a nyomdában, mire sürgősen intézkedett, telefonon leállíttatta a nyomtatást.

Az volt a kérése, hogy az inkriminált mondatot erre javítsák: „Megittam egy pohár bort.” Ugyanis a nemzet nagy írója nem ihat meg egy üveg bort, elég lesz egyszerre egy pohárral is.

Iskander még a pályafutása elején kapcsolatba került a kecskeméti Forrás szerkesztőivel, fotói azóta is rendszeresen megjelennek az irodalmi, művészeti és szociográfiai folyóiratban. Újabb írókról, költőkről készíthetett ikonikus felvételeket, többek között Faludy Györgyről, Kányádi Sándorról, Esterházy Péterről, Gion Nándorról. Többször rendeztek képeiből monumentális tárlatot a közel-keleti országokban, és idehaza is száznál többre tehető a bemutatkozásai száma, melyek közül a hetvenötödik születésnapja tiszteletére rendezett életműkiállítás volt a csúcspont.

Már a kertjében sétálunk, ez is nagy alkotás. Hamar híre ment, hogy a fotóművész az alföldi homok közepén valóságos édenkertet teremtett, mintha csak a sivatagban varázsolt volna oázist. Nagyon sokan megfordultak itt, irodalmárok, képzőművészek, utcáról betérő érdeklődők. A nyugalom és a barátság kertje valamiféle hídként is felfogható, amely az arab és a magyar emberek közötti kapcsolatokat erősíti, ápolja.

– Tizenhárom arab nagykövet, diplomata vendégeskedett nálam 2011 tavaszán – meséli az ide vonatkozó történetét vendéglátóm. – Gulyáslevessel, palacsintával, rétessel kínáltam őket. Érdekes látvány volt, ahogy kis bográccsal a kezükben álltak sorba. Mindenki jól érezte magát. Egyszer csak odasomfordált hozzám az egyik nagykövet és halkan megkérdezte, az üdítőn kívül van-e „más ital” a háznál. Hát persze, hogy van, csak nem mertem kirakni. Aztán jött a másik nagykövet, s azt tudakolta, merrefelé van dél. Mutattam a megfelelő irányba. Máris lerakta a szőnyegét a fűre és nekikezdett imádkozni. Többen is társultak hozzá.

Nem sokkal később csöngettek. A kapuban két magyar férfi állt, magas beosztású diplomaták, Budapestről jöttek. A fővárosban ugyanis futótűzként elterjedt, hogy tizenhárom arab nagykövet vendégeskedik nálam, mire fel a két fiatalember azonnal útnak indult, hogy megtudják, mivel tudtam őket idecsábítani, ugyanis közülük a legnagyobb nemzeti ünnepeiken is csak páran szoktak megjelenni. Az egyiptomi nagykövet megadta a választ: „Iskander a kultúra húrjait pengeti, és mi azt vonzónak találjuk.”

Huszonöt év elteltével, 1994-ben tért vissza másodjára a szülőfalujába, magyar útlevéllel. Hosszú volt az út a damaszkuszi repülőtértől. Aztán ahogy megállt a kocsi, kinézett az ablakon, és vakító lámpafényeket meg sok embert látott. Majd megpillantott egy idős asszonyt, akit jobbról és balról támogattak. Az édesanyja közeledett felé… Nagy ünneplést, nagy lakomát csaptak a tiszteletére. A családja szinte kézről kézre adta.

Azért is kényeztették, mert többen úgy gondolták, hogy egy olyan kelet-közép-európai szocialista országba került, ahol nyomorognak az emberek, s neki is meglehetősen rossz lehet a helyzete. Egyik este édesanyja átkarolta a vállát és elindult vele sétálni. Hirtelen előhúzott a zsebéből egy kis ruhazacskót, amiben a neki gyűjtött pénzt tartotta, és szinte észrevétlenül a kezébe csúsztatta. Iskander a döbbenettől nem tudott megszólalni. Még most is hallja a suttogó szavakat: „Isten segítsen, fiam, és egy égi csillag világítsa az utadat!”