Ordasok és medvék szomszédságában

Székelyföldről is eltűntek a farkasordító telek, amikor a hőmérő higanyszála huzamosabb ideig –20 és –30 Celsius-fok alá ereszkedett, és a környék hegyoldalait vastag hótakaró borította.

Idén szelídebb tél és kevesebb hó volt, de azért akadt téli látnivalónk márciusban is Zetelakán és a környékbeli erdőkben, ahova erdészek és vadőrök társaságában látogattunk el. A közbirtokossági erdők és a vadgazdálkodás sorsa érdekelt. A környéken emberemlékezet óta az erdők és a hegyi legelők jelentik a székely ember legfontosabb megélhetési forrását.

A zöld ruhás szakemberekre és szakmunkásokra azonban Székelyföldön is rájár a rúd, mivel az ország közvéleményét a politikusok és környezetvédők egy része évek óta az erdő- és vadgazdálkodás ellen hecceli.

A romló közhangulatnak elsősorban a vadászegyesületek kezéből kivett vadgazdálkodás látja kárát, hiszen amióta 2016-ban egy ultraliberális román környezetvédelmi miniszter betiltotta a ragadozók vadászatát, nemcsak a kirándulók számára vált kockázatossá a székelyföldi erdő a vészesen túlszaporodott medveállomány miatt, hanem a környékbeli gazdák állatállománya is veszélybe került.

Természetfilmbe illő vadállomány

Terepjáróval a kamerák által felügyelt vadetetőkhöz tartunk, ahol a nap bizonyos szakában a fák közé kifeszített automata szerkezet szórótárcsája abraktakarmányt terít szét a havon. Az erdei utak mentén szarva­sok­kal találkozunk, az állatok meglepően szelídek, nem rohannak el a kocsi zajára, de biztonságos távolságból méricskélik társaságunkat.

Marosi Sándor vadőr szerint itt jó dolga van a vadállománynak, hiszen nem csak gabona kerül bőven az etetőkbe, hanem szálastakarmány is, így sok a visszajáró vaddisznó, szarvas, őz, vadnyúl, de ragadozó is.

Vendéglátóink szerint soha nem volt annyi farkas és medve Székelyföld erdeiben, mint manapság. „A farkasok a megfagyott havon nagy kárt okoznak a vadásztársaság egyetlen pénzes bevételi forrásának a megdézsmálásával. Az őzek és a szarvasok futását nehezíti a fagyos, mély hó. Elterülő mancsával a farkas magabiztosan mozog a téli terepen, a patás növényevők pedig nem tudnak elmenekülni üldözőik elől” – magyarázza a környék legtapasztaltabb vadőre. Az idős szaki leginkább azt nehezményezi, hogy a ragadozók ritkításába semmi beleszólása nincs a vadásztársaságnak.

A négykerék-meghajtású kocsi magabiztosan kapaszkodik a csúszós és meredek erdei utakon. Megnézzük Marosi Sándor mobiltelefonján a kamera felvételeit a vadetető környékéről, ahova tartunk. Az elmúlt 12 óra képkockáin szinte minden vad fellelhető, amit a ze­telaki erdőségek rejtenek.

Akárcsak a természetfilmekben, a szarvas és az őz a legelővigyázatosabb, és amint megérkeznek a medvék, minden állat eltűnik a környékről. A medve a vadőrök rémálma, mert a legnagyobb takarmányfogyasztó, és elpusztítja a vaddisznók apró malacait, miközben a vadásztársaságok semmi ellentételezést nem kapnak a medvetrófeák kiesése miatt, ami a rendszerváltás után a hegyvidéki vadászegyesületek értékes bevételének számított.

Erőss József erdőmérnök és a vadőr ellenőrzi a kamerát, akkumulátort cserélnek és szemügyre veszik az állatnyomokat. A hóban jól látszik, hogy a környéken sok a vaddisznó. Marosi Sándor arról mesél, hogy ősszel egy sikeres szarvasvadászatuk volt, ami merőben különbözik a síkvidéki vadászatoktól.

„Ez az igazi” – mutat ujjával a hegyoldalba kúszó erdő fele. Nem véletlen, hogy a bukaresti kommunista vezetőknek – elsősorban Nicolae Ceaușescunak is – ez a vidék volt a kedvence, ahova rendszeresen kijárt medvére és szarvasbikára vadászni. A Kondukátor székelyföldi vadászatairól Marosinak több története is van, hiszen az apja szintén vadőr volt, és a fia már ifjú suhanc kora óta ott segédkezett a vadászatokat szervező csapatban.

„Édesapám nem tudott jól románul, de Ceaușescu nem rótta meg. Az maradt meg bennem, hogy többször beszélgetett velünk, és jól megértettük egymást. Türelmes ember volt” – emlékezik vissza a hetvenes és nyolcvanas évek vadászataira.

Noha akkoriban medvét csak a bukaresti „fővadász” és meghívottjai lőhettek, a garázdálkodó nagyvadakat könnyebben ki lehetett lőni, mint manapság. Marosi szerint az engedélyek hónapokat késnek, így minimális az esélye annak, hogy a valóban veszélyes, garázdálkodó medve kerüljön puskacsőre. „A bukaresti hivatalokban úgy gondolják, a medve hónapokig egy helyen tartózkodik. Mire a jóváhagyás megérkezik, a nagyvad már hetedhét határon túl van” – magyarázza a vadőr.

„Méregzöld” civilek kedvence

A fenyőből és bükkből álló, 8500 hektár közbirtokossági erdő része annak az 53 ezer hektáros területnek, amelyet a Zetelaka és Társai Vadász és Horgász Társulat bérel vadgazdálkodás céljából. A magánkézben levő erdélyi vadászatnak hosszú története van, hiszen a rendszerváltás után 16 évvel, 2006-ban jelent meg az első törvény, amely kimondta, hogy a vadgazdál­kodás nem csak az állam felségterülete.

Az új jog­szabály értelmében a vadásztársaságok magánerdészetektől és közbirtokosságoktól is bérelhetnek vadász­területet, a bérleti díj pedig az erdőtulajdonosokat illeti meg.

Benke Józseffel, a zetelaki vadásztársaság igazgatójával is találkozunk. A több mint négy évtizede a vadgazdálkodás területén dolgozó erdőmérnök véleményére figyel a szakma Romániában. A székelyföldi szakemberek közül ő a legismertebb Bukarestben, ahol évek óta rengeteg vitája van az átpolitizált vad- és erdőgazdálkodás miatt.

A bajok fő okát abban látja, hogy a „méregzöldnek” titulált természetvédő egyesületek rájöttek, Brüsszelből rengeteg pénzt pályázhatnak jól hangzó vadvédelmi projektekre. A „civil” környezetvédő szféra nagy hatással van a romániai po­litikumra, így könnyű volt ráfogni a zöld ruhás ­szakemberekre, hogy az ország ellenségei, akik nemcsak az erdőket, hanem a vadat is kegyetlenül irtják.

Benke abban reménykedik, hogy a hosszú évek óta kilátástalan helyzet az új székelyföldi környezetvédelmi miniszterrel, az RMDSZ-es Tánczos Barnával véget ér, és a vadgazdálkodás visszatérhet a normális kerékvágásba.

„Pár éve részt vettem abban a 15 fős szakembercsapatban, amely Brüsszel számára részletes tanulmányban mutatta be a romániai vadgazdálkodás problé­máit. E szakmai munka sorainak kell beépülniük a bukaresti szaktárca stratégiájába. Az ágazatot szakembereknek és nem civileknek kell felügyelniük” – fogalmaz a vadásztársaság vezetője.

Puskáját a vállára akasztva magyarázza, hogy a vadgazdálkodásnak csak egy kis része az a pillanat, amikor a vadászok meghúzzák a ravaszt. A vadásztársaság mintegy 90 vadásza egész évben kiveszi részét a vadak gondozásából és egyéb feladatokból, a vadőrök felügyelete mellett.

Háromszáz bundás birodalma

A négy vadászterületre oszló körzetből a zetelakiban nézünk szét, amelyet két főállású vadőr felügyel. Mostanában legtöbbet a vaddisznóállománnyal foglalkoznak, amiből kormányzati utasításra az átlagosnál többet lőhetnek ki, hogy megfékezzék a terjedő afrikai sertéspestist.

A vadásztrófeát jelentő szarvasbikákat a vadásztársaság igyekszik hazai és külföldi vendégvadászoknak értékesíteni, hogy az évről évre növekvő költségeket fedezni lehessen. A trófeavadászat a tagságnak sem olcsó mulatság: Benke József az ősszel 3900 eurót fizetett a társaság kasszájába egy gyönyörű szarvasbikáért. Azt mondja, úgy osztják el a vadak értékesítését, hogy a tagságnak is maradjon, de kívülről érkező vendégvadászoktól is jöjjön bevétel. A medvetrófeák kiesésével ugyanis a bevételi oldalon komoly hiány keletkezett.

Az egyik etetőnél nagyméretű medvemancs nyomait fedezzük fel a hóban. Benke József a meredek hegyoldalra mutat, ahol a nagyvadak napközben meghúzódnak a fák sűrűjében.

„A vadászterületünkön tavasszal legalább 300 medve indul el élelmet keresni. Tízezer hektáros körzetünkben 70-80 medvét tartunk számon, ami a terület eltartó képességének többszöröse. Romániában hozzávetőleg 10 ezer medve él, tavaly pedig 11 állat kilövését engedélyezte a bukaresti környezetvédelmi minisztérium, ami önmagában egy nonszensz” – összegzi a vadgazdálkodás tragikus romániai helyzetét a szakember.

A ragadozók túlszaporodásának elsősorban a juhászok és a marhapásztorok látják kárát, hiszen kutyafalkákkal sem sikerül megvédeni a hegyi legelőkön nevelt állatállományt.

Benke szerint a farkas úgy elviszi a juhot, hogy semmi nem marad belőle, így kártérítést sem igényelhet a gazda. Az állattartók különböző leleményességgel próbálnak védekezni, aminek viszont a nagyvad látja a kárát…

Fenntartható erdőgazdálkodás

A közbirtokosság vezetője, Erőss József arról beszél, hogy gyűléseik szinte mindig a vadak kártételéről szólnak: az emberek a vadászokat és az erdészeket hibáztatják, és nehezen értik meg, hogy mindez nem tőlük, hanem a politikusoktól függ.

A hegyvidéki ember szélmalomharca ellenére azonban mégis van egy sikertörténet: az erdőgazdálkodás.

A zetelaki közbirtokosság 2700 tagja olyan jogi formán alapuló gazdálkodói közösség tagja, amely a környéken több száz embernek nyújt kereseti lehető­séget.

„A közbirtokossági erdőkből évente 40 ezer köbméter faanyagot termelünk ki. Ez alatta marad a kivágható teljes famennyiségnek. Az erdőgazdálkodás hosszú távú fenntartható fejlődésen alapul: az üzemtervet úgy alakítjuk, hogy évtizedek múlva is kellő mennyiségű nyersanyag maradjon a közösségi vállalkozás számára” – magyarázza az erdőmérnök az erdőgazdálkodás lényegét.

Útközben egy széltöréstől károsodott erdőrészt is megmutat, ahol rengeteg a kidőlt fa. A legnagyobb kárt 26 évvel ezelőtt, 1995-ben okozta egy széltörés: akkor Székelyföld-szerte hatalmas területekről kellett kitermelni a kidőlt és összetört fákat. A laikusok ezt erdőirtásnak állították be, holott a szeszélyes időjárás idézte elő a legnagyobb károkat az akkor még állami kézben levő erdészetekben.

2010 után a frissen megalakuló zetelaki közbirtokosság a környékbeli közbirtokosságokkal közösen magánerdészetet hozott létre, így nemcsak a tulajdonjog, hanem az erdőgazdálkodás is a tagság kezébe került. A kitermelt faanyagot hosszú évek óta a településen működő 10 fafeldolgozó cégnek értékesítik, még akkor is, ha az osztrák cégóriás, a Holzindustrie Schweighofer (HS) háromszéki (rétyi) és a moldvai (radóci) üzeme többet fizet a nyersanyagért.

A széltörés után tavaly a zetelaki közbirtokosság is értékesített az osztrák nagyüzemnek néhány 10 ezer köbméter faanyagot, miután a koronavírus-járvány jelentősen visszafogta a helyi fafeldolgozók teljesítményét.

A közösségi vállalkozás húsmarhafarmot is működtet. A tagságtól vásárolja fel a hegyi kaszálókról begyűjtött szénát, erdei gyümölcsöt és gombát. Saját üzemében dolgozza fel a gyümölcsöket és gombákat: a több lábon állást a vállalkozás sikerreceptjének tartják.

„A XIX. században a közbirtokossági tulajdon a helyben lakók megsegítését szolgálta. A tulajdonjog osztódásával ez napjainkra megváltozott, hiszen a tagság egyharmada a környező településeken vagy külföldön él. A közösségi erdőgazdálkodás azonban ma is fontos szerepet tölt be a székely falu életében. Területnagyság függvényében év végi osztalékot fizetünk, ugyanakkor több száz helybéli ember számára biztosítunk munkahelyet az erdőgazdálkodásban, az állattenyésztésben és a feldolgozóiparban” – magyarázza a közbirtokosság vezetője.

Maroktelefonja folyamatosan cseng, erdészei keresik ügyes-bajos dolgaikkal, vagy éppen az állatfarmra tartó kamion akadt el útközben, a nagy hóban.A közelünkben erdőkitermelő munkások láncfűrésze szól. „Ha egy laikusnak elmondom, hogy napi átlagban 100 köbméter fát termelünk ki, megijed. Az erdőgazdálkodásba viszont beletartozik az is, hogy minden tavasszal ennél jóval többet telepítünk” – mondja búcsúzólag a fiatalember.