Hegyi túra, dombokon

A koronavírus támadása miatt a krónikás sem barangolhatott annyit, mint szeretett volna. De a képzelet szárnyalását a kényszerű szobafogság sem akadályozhatta – csak néhány könyvet le kellett venni a polcról, s máris kezdődhetett a határjárás. Szűkebb hazájában, Szabolcsban meg Szatmárban persze. Nagy segítségére volt ebben Kálnási Árpád, a debreceni egyetem nyelvészprofesszora, aki még a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben felgyűjtötte többek között a mátészalkai, fehérgyarmati, csengeri, nyírbátori járás földrajzi neveit.

Négy vaskos kötet – hihetetlenül izgalmas olvasmány. Az elmúlt hetekben a térség hegyeit vettem sorra, ami sokak számára jelenthet meglepetést, hiszen Szabolcsot és Szatmárt egyáltalán nem a hegyeiről ismeri az ország. A tudományos meghatározás szerint az itteni magaslatok valóban nem hegyek, hiszen legmagasabb csúcsa, a Hoportyó is alig több mint 180 méteres. De ha azt vesszük, hogy errefele minden magas dombot hegynek neveznek, akkor végtelen számú csúcstámadásra nyílik lehetőségünk.

Vegyük például az olyan kicsi falut, mint Nagydobos. Csak ennek az egyetlen településnek több mint harminc hegye van, s mindegyiknek külön-külön érdekes története. Mind a harmincat nincs módunk bemutatni, de néhányról feltétlenül érdemes szólni.

A Farkasverem-hegy a szamos­szegi határ közelében található, ahol régen sok farkas élt, s a ma is tekintélyes erdőből csaptak ki a tehéncsordára. A dobosiak vermeket ástak, így ejtették csapdába az ordasokat. Az Isten-hegy meredek emelkedő az északi határrészen, nevének eredetét többféleképpen magyarázzák. Az egyik változat szerint tatárjáráskor ide járt a falu népe Istenhez imádkozni.

A másik magyarázat szerint rosszul termő, meredek domb, gyakran emlegették az Istent, míg felértek rá. De azt is mondják, hogy egyszer belecsapott az Isten haragja, a villám, ami felgyújtotta a rajta növő bozótot.

A Nagy-hegy közelében leljük a Kanperzselőt. A régi iratok szerint régen az erdeiben tömérdek vaddisznó élt, „hajdan egy vadkant meg is perzseltek rajta”. Egy másik változat úgy tartja, hogy valamikor disznókat legeltettek ott, a kanászok elcsentek a kondából egyet-egyet, s megperzselték.

A Nyársas-hegyen hajdan nagy erdők voltak, ahol tolvajok tanyáztak. „Sok juhokat, sertéseket nyárson sütögettek ott, nevezetét arról nyerte.” A Rózsásparlag-hegy a sok vadrózsáról nyerte a nevét, mert valamikor „parlagos, virágos, csipkefás” volt. A 133 méteres Aszú-hegy sem a magas aranykoronáiról ismert. A helyiek azt mondják, hogy rosszul termő terület, talaja hamar kiszárad, aszúsodik. A közelében találjuk a Bánom-hegyet. Ez is gyengén termő, homokos rész, a nevét is azzal hozzák kapcsolatba, hogy megbánták, akik itt földet vásároltak.

Van még egy tekintélyes hegy a nagydobosi határban, de ezzel csínján kell bánni, mert maguknak követelik a szomszédos nyír­pa­rasznyai, illetve pusztadobosi patrióták is. Itt találkozik ugyanis a három falu határa, s épült fel egykor Kokodvár, amiről a 200 éves krónikák azt írják, hogy hajdan „ezen hegyen várnak kellett lennie, mennyiben most is apró kövek találtatnak benne”.

Több legenda is fűződik hozzá. A legismertebb szerint egy Kukod János nevű vitézé volt, aki itt ásta el a kincseit, s ma is őrzi a gazda szelleme. Csak száznapos böjt után ásható ki. Meg is próbálták a dobosiak, parasznyaiak, de türelmetlennek bizonyultak: nem egyenként böjtölték a száz napot, hanem százan egy-egy napot, így nem kapták meg a kincset.

Úgyhogy kísérletezhet a mai kor embere is – csak a száznapos koplalást bírja! S lehetőleg könnyű ásót vigyen, mert mélyen van a kincs.