Időutazás Szent László korába

Épp annak az uralkodónak az idejéből való oklevélen szerepel először a rex Ungariae, vagyis Magyarország királya kifejezés, akit elsőként egész népe elfogadott. A dinasztia szakrális központja az István által alapított Fehérváron volt, de mint minden Árpád-kori királynak, úgy Lászlónak is egész évben úton volt az udvartartása.

A királyi udvar tehát nem helyhez kötött ekkor, hanem a király mindenkori tartózkodási helyét jelentette, ami 1077 és 1095 között Fehérváron kívül biztosan jelentette Esztergomot, Dömöst és Bodrogot, de minden bizonnyal számos más települést is.

A lovagkirály serege

A magyar sereg létszáma a XI. század végén 20 ezer főre tehető. A László körüli testőrség tagjait mileseknek (vitézek) nevezzük, ők kifejezetten csak katonáskodással foglalkoztak. Jól felfegyverzettek, békeidőben a királyi központokban állomásoztak, hadjáratokban pedig a király személye körül teljesítettek szolgálatot. Majd’ minden vármegyében volt királyi birtok és királyi vár katonákkal.

A vitézeken és a királyi várak katonáin kívül közvetlenül a király szolgálatába voltak állítva például a székelyek, akik csak katonáskodtak mint lovas íjászok. Nemcsak a keleti határt védték, hanem hadjáratra is elkísérték az uralkodót.

Bizonyára László seregében is szolgáltak külföldi zsoldosok, de számuk elenyésző volt, István seregében is csupán negyven főt számlált Hont, Pázmány és Vecellin hada. A közhiedelemmel ellentétben azonban ők nem nyugati típusú lovagok, hanem egyszerűen sodronyinges, nehéz fegyverzetű katonák.

Rajtuk kívül besenyőkkel számolhatunk a királyi seregben. Még I. András idején telepítették őket Székesfehérvárról délkeletre, Sárvízre, Tokaj, illetve Pannonhalma környékére.

A király körüli seregen túl a főpapok és a megyés ispánok is hadba vonultak vitézeikkel, amikor a véres kardot körülhordozták, illetve a megyei birtokosok egyedül vagy egy-két fős kísérettel. Ők még keleti módon voltak felfegyverezve, elsősorban íjászok alkották hadaikat.

Valószínű, hogy a László-kori magyar haderő 80 százaléka sztyeppei módon harcolt – hátrafelé nyilaztak, majd bekerítették az ellenséget –, és csupán 20 százalékuk volt nehézfegyverzetű. Utóbbiak pikkelypáncélt és sisakot hordtak, de nem nyugati módon harcoltak; megfelelő helyen és időben használták őket átütő erőként. A nehézlovasság lökő- és tipróereje igen fontos volt, de a csatát a lovas íjászok kezdték és fejezték be.

Kik az elbitangolt állatok?

A nemes kifejezés először László törvényeiben kerül elő, akik alatt „születésre és méltóságra nézve nagyobbakat” kell értenünk. Közönséges szabadokhoz képest kiváltságokkal rendelkezők, de a nemességet inkább a származás, mintsem a vagyon jelentette.

Ezt a társadalmi réteget könnyen lehet, hogy László hívta életre, erősítette meg, hogy támogatóiból szilárd bázist teremtsen. A nemesek fölött a király bíráskodott, a nemesek pedig a birtokaikon élőkön ítélkeztek.

A szolgák a király, a nemesek vagy az egyház birtokait művelték meg. Ebben az időben még nem húzódott olyan éles választóvonal szabadok és szolgák között, mint a nyugati mintában a földesurak és a jobbágyok között. Egyes szabadok adóztak, ugyanakkor akadtak szolgák, akiknek olyan kevesük volt, hogy adómentességet élveztek.

Külön csoportot alkottak a törvényekből ismert kóborlók, szökött szolgák. Ők egyrészt a röghöz kötés, a kötelező jobbágyi munka elől, másrészt a betörések és belháborúk miatt bujdostak el, és tolvajlásból éltek. A törvények elbitangolt állatokról is beszélnek, ami szintén háborús eseményekre utal.

Angol alattvalók az Al-Duna partján

Történt, hogy Hitvalló Edwárd lovagjai 1066-ban Konstantinápolyba menekültek Hódító Vilmos elől. Egy részük a Bizánci Birodalomban, az Al-Duna jobb partján kapott birtokot, amelyet a besenyőktől kellett elfoglalniuk 1083-ban, és utána ezt a területet Új-Angliának nevezték el. Nem akartak keleti rítus szerint élni, ezért elszakadtak Bizánctól, és a magyaroktól kértek segítséget. László kiterjesztette föléjük a Bácsra költöztetett kalocsai érsekséget, majd Moesia 1091-es meghódítása után uruk is lett. A későbbi időkben aztán Bizánc visszafoglalta ezt a területet, a lovagok pedig beolvadtak a birodalom népei közé.

Sátortól a kővárig

László idején még jelentős létszámot alkottak a legelőváltó-vándorló életmódot folytatók, de már visszaszorulóban voltak, főleg a síkvidéki tájakon. Fokozatosan adták át helyüket a földművelésnek, szőlőtermesztésnek, kézművességnek, termelőgazdaságnak. Emellett hazánk bővelkedett húsfélékben, jelentősnek számított a rideg állattartás, csak később jelent meg az istállózó.

A földművelés előretörése miatt összeért a nyári és téli szállás. Többnyire sátorban laktak, hiszen sok még a szállásváltó. Mások hozzávetőleg 10 négyzetméteres, ablaktalan veremházban éltek, ahol a füstelvezetés sem volt megoldva. A módosabbak már földből kiemelkedő házban, hegyvidékeken néhol kőházban laktak.

Jellemzően egy-egy falu közösségét rokonok alkották, akik ekkor még szabadok. A földbirtokosok földjén éltek a szolgák, akikről gondoskodott a földesúr, házukat is tőle kapták.

Már ekkor kővárral büszkélkedhetett például Esztergom, Veszprém, Fehérvár és Munkács, köréjük épp László húzott kőfalat. A városok részben ezen várak mellett alakultak ki, de városok épültek olyan püspöki székhelyeken is, ahol nem állt vár, mint Kalocsán, Pécsett, Egerben vagy Vácott.

Ezek a települések azonban kevéssé hasonlítottak a nyugati városokhoz, inkább csak királyi, püspöki vagy kereskedelmi központok, lakói ugyanis többnyire állattenyésztéssel foglalkoztak.

Rajtuk és a kereskedőkön kívül az oklevelek és krónikák még méhesekről, kaptárosokról, fazekasokról, fonókról, pajzskészítőkről, fegyvergyártókról, kovácsokról és ácsokról tesznek tanúbizonyságot. Ám tudni kell, hogy ezek a mesterek a kézműveskedés mellett ugyanúgy műveltek földet, tenyésztettek állatot vagy termesztettek szőlőt.

Ha a rendelkezésünkre álló tényeket számba vesszük, akkor kiviláglik: a XI. századi Magyarországra azt sem mondhatjuk, hogy Nyugat, de azt sem, hogy Kelet. Szent Lászlónak mégis helye volt Európa leghatalmasabb királyai között.