Vállaj – egy nekünk maradt falu

Aki nem állt még a Vállajt Ágerdőmajorral összekötő Kraszna-hídon, feltétlenül pótolja a mulasztást. S ha lehet, április végén, május elején, amikor virágzik a kökény. Már maga a híd is megér egy misét. Formájából ítélve még a Horthy-időkben épülhetett, s azon kevesek egyike, amelyik nem semmisült meg a nehéz időkben.

Jó magas szerkezet, ahonnan messzire ellátni. Az egykori Ecsedi-láp közepén épült, ahol asztalsimaságú a táj, semmi sem áll a tekintet útjában. Legfeljebb a napfényben szikrázó kökényfasorok, melyek természetesen nem ismerik az országhatárokat. Átnyúlnak Romá­niába is, amely itt van egy hajításnyira. A Kraszna is onnan jön, de a híd már Magyarország, ellentétben a svábok és magyarok lakta Bör­vellyel, Kálmánddal, Csaná­los­sal, me­lyeknek templomtornyai itt van­­nak egészen közel.

A Vállajhoz tartozó Ágerdőmajor sose volt valami nagy település. Jószerint csak egy vasútállomásból és egy kaszárnyából állt. Az egyikben a vasutasok, a másikban a határőrök laktak, de ma már se vasútállomás, se határőrség. A kutya se akarja manapság itt átlépni a határt. Pláne, hogy innen öt kilométerre húsz éve megépült a közúti átkelő Csanálos és Vállaj között.

A két falut amúgy 2-2,5 kilométer választja el, s mindig is szoros kapcsolat fűzte össze őket. Mint ahogy Nagykároly környékén jó néhány elnéptelenedett falut, Csa­nálost és Vállajt is németekkel élesztette fel gróf Károlyi Sándor a török megszállás és a Rákóczi-féle szabadságharc után. Ulm környékéről érkeztek a telepesek, a Duna-kanyarig a folyón, onnan pedig a keleti országrészekbe szekereken.

Vállaj főterén egy tekintélyes külsejű hajó is emlékeztet a nagy útra. Az ulmi skatulyának is nevezett úszóalkalmatosság a tutajokhoz volt hasonló. Nevét a készítése helyéről kapta, valamint a hajótestre épített dobozszerű fedett építményről, amit skatulyának csúfoltak. A fából készült hajó hossza 25-30 méter, szélessége 5-8 méter volt, és a víz sodrásán kívül nem hajtotta semmi. Csak lefele lehetett haladni vele, de ez így volt jó, hiszen nem azért indultak a nagy útra a svábok, hogy visszafele is menjenek vele – a hajó faszerkezetét beépítették leendő lakóházukba.

Ezt már Vállaj polgármesterétől, Vilmos Istvántól halljuk, akivel a ka­tolikus templom által uralt főtéren nézelődünk. Neki persze nincs itt semmi újság, nekünk viszont, akik legutóbb majd’ 20 éve jártunk riportúton erre, rengeteg. A templom környéke szépen parkosítva, s több köztéri alkotás is emlékeztet a múltra.

Becsky Sándornak állít emléket az a Melocco Miklós reliefjével művészi szintre emelt kőtábla, amelyen ez áll: Becsky Sándor / 1882–1942 / Vállaj jegyzője / a Trianoni Békediktátum / ellen / megvédte faluját. / Bátor volt és okos. / Vállaj magyar maradt. / Emlékét őrzik / a hálás vállajiak.

Becsky Sándor a jelenlegi határ túloldalán, Érdengelegen született, de a nagy háború vége meg a békekötés szolgálati helyén, Vállajon találta. Elvileg tehát még jobban is járt volna talán, ha Vállajt is Romániához csatolják, hiszen akkor nem választja el szülőfaluját és szolgálati helyét a határ. De hogy Vállaj román legyen!? – még a gondolattól is kirázta a hideg. Valamit tenni kell, gondolta, s ebben remek társra lelt a falu római katolikus lelkészében, a nagy tekintélyű teológusban, Láng Gyulában, akit később maga a római pápa is fogadott.

Malenkij robot

Vállajon egy magas posztamensre helyezett hármas szobor állít a malenkij robotra elhurcolt helybélieknek emléket. 1945 januárjában 234 embert vittek el kényszermunkára a faluból, közülük 44-en sose tértek haza. A polgármester nagyapja is odamaradt. – Már odakint, a táborban a haldoklók egy részét vonatra pakolták, s elindították Magyarországra, de azok közül legfeljebb páran érkeztek haza – meséli Vilmos István. – Nagyapám is meghalt útközben, s egyszerűen kidobták a vagonból, a szerelvény meg robogott tovább. Erről azonban, hasonlóan a meg­hurcolt beregi falvakhoz, a sváb településeken se beszéltek sokáig, a fiatalabbak csupán egy-két elejtett szóból következtethettek a tábori borzalmakra. Az emlékmű 2006-os avatása óta azonban minden évben hivatalosan is megemlékeznek a szomorú eseményről, mint ahogy a szobor közelében álló emlékfal előtt is rendszeresen összegyűlnek a helybéliek.

A trianoni határt Vállaj túloldalán húzták meg, de a határkiigazítások során a románok szemet vetettek Vállajra is. A nemzetközi határmegállapító bizottság tagjai gyakran betértek a franciául is kitűnően beszélő katolikus paphoz is, aki nem sajnálta tőlük a híres sváb borokat. A poharak aztán megoldották az olasz, francia tisztek nyelvét, s a fehér asztal mellett gyorsan kiderült, a románok minden követ megmozgatnak azért, hogy Vállaj, s a vele összenőtt, szintén főleg svábok lakta Mérk is Bukarest fennhatósága alá kerüljön.

Még hogy Bukarest! – háborodtak fel a vállaji katolikusok, akik áldozatos munkával épp akkor fejezték be az egyházmegye máig egyik legnagyobb templomának építését. Azonnal szervezkedni kezdtek.

– Láng Gyula és Becsky Sándor nyakába vette a falut, s bekopogtak minden családhoz – meséli Vilmos István. – Megbeszélték velük, ha azt kérdezik, Vállajnak melyik város, Nagykároly vagy Mátészalka a fontosabb, akkor Mátészalkát kell mondani. Ami nem volt igaz, hiszen Károly mindössze 8, Szalka meg 25 kilométer ide, de Nagykároly román uralom alá került, Mátészalka viszont maradt Magyarországon.

A biztonság kedvéért azonban a vállajiak még tovább léptek. Becsky Sándor a nagykárolyi hivatalokból az akkor még libegő határon áthordott minden jelentős, Vállajt érintő iratot, ahol így semmi nyoma nem maradt annak, hogy a falu valaha is a károlyi járáshoz tartozott volna. Így aztán maradt az eredetileg megrajzolt határ. A románok dühöngtek, verték az asztalt, pláne, amikor kiderült, hogy a két másik kiszemelt lápi magyar falu, Ura és Csengerújfalu is maradt Magyarországon…! Nem tehettek azonban semmit. Ám Becsky Sándoron aljas bosszút álltak. Elhurcolták Vállajról, három hónapig tartották fogva. El lehet képzelni, mit műveltek vele!

– Nagymamám sokáig őrzött egy bekecsdarabot, ami nagyapám ruhadarabja volt egykor. A románok verték szét a hátán – kapcsolódik a történethez az egykori jegyző Vállajon élő unokája, dr. Becsky György.

A két világháború közt büszke volt az egész falu az elcsatolást meggátló vezetőire, a második világháború után azonban már nem volt ildomos beszélni róla, hiszen még megsértődtek volna az „éljen a megbonthatatlan román–magyar barátság!” román résztvevői.

– Mi se nagyon tudtunk róla – meséli a község nyugdíjas állatorvosa –, legfeljebb nagymama sutyorgott róla egyszer-egyszer. De hát milyen a gyermek? Rég volt, talán igaz se volt. Hál’ istennek, elmúltak azok az idők, ma már ismeri a történetet minden vállaji gyermek.

Akik közül bizony ma már csak kevesen tősgyökeres vállajiak. A fa­lu lakossága ugyanis az elmúlt évtizedekben jórészt kicserélődött, mert a helybéli fiatalok zöme szabályosan elmenekült Vállajról, és a nagy házakat mások, főleg romá­niai magyarok vették meg.

Nem mai történet ez.

– A jellegzetes sváb szokásokra, de főleg a téeszesítésre vezethető mindez vissza – magyarázza dr. Becsky György. – A birtokot mindig az idősebb testvér örökölte, a többi gyereket igyekezett taníttatással vagy más módon kárpótolni a család. A föld nélküli legények általában szakmát választottak, a legtöbben ácsok, kőművesek, szobafestők lettek. Munka azonban itthon se volt, elszegődtek hát távolabbi vállalatokhoz.

Dr. Becsky György mindezt az egykori téesztelep felé autókázva meséli, ahol elvileg nem sok keresnivalója lenne az idegennek. Kivéve, ha kisfiúként még a múlt rendszerben nem töltött volna el ő maga is pár napot ott egy betonszín építésénél. Az a kisfiú e sorok írója volt, az apja meg a brigádvezető. Egy lakókocsi volt az otthonuk, s mikor elfogyott az otthonról hozott élelem, általában halat sütöttek, főztek.

A teleptől úgy másfél-két kilométerre volt egy nagy tó, aminek zsombékos, kákás vize tele volt hallal. Nem kellett oda háló! Kosárral, meg csak úgy, kézzel fogták a tenyérnyi kárászokat, félkaromnyi csukákat. Arrafelé tartva elevenítem fel a doktor úrnak a régi élményeket, mire azt mondja, valóban volt ott egy lapos rész, de víz már rég nincsen benne. De érdemes megnézni, mert gyönyörű arrafelé a táj!

Valóban az.

Itt már a homok az úr meg az akác. De azért akad tölgy is. Meg vadkörte, vadalma. Épp most bontogatják szirmaikat, a még kopár akác- és tölgyerdők sötét hátteréből messzire világítanak a fehér fáklyák. Vendéglátónk gyakran megfordul erre lovaival meg a vendégeivel – azok se győzik csodálni a nyírségi varázslatot.

Mi is csodáljuk, pedig az egykori tó valóban nincs már sehol. A víz elillant, és fű meg fűzfabokrok nőnek a helyén. De így is szép, csak más, mint 40-50 éve. Pedig már akkorra is sokat változott a régi határ, például nem volt csürhe, és a csorda is erősen fogyatkozott.

Nem beszélve a lovakról! Pedig a vállaji gazdák a lovaikra is nagyon büszkék voltak – Becsky György elmondása szerint az 1956. március 12-i lószemlén 732 állatot vezettek fel a helyiek.

De nem csak a ló és szarvasmarha létszáma fogyatkozott meg – disznót is egyre kevesebben tartanak. A főutcán lakó Serényi István azonban ragaszkodik a hagyományokhoz. Négy gyermekükkel ők minden évben három-négy, két mázsán felüli sertést vágnak, és a portékát természetesen saját füstölőjükben tartósítják.ű

A 30 hektáron gazdálkodó egykori szobafestő óljában most is heverészik három süldő. S nem is akármilyenek!

– Négysonkás jószágok. A tibor­szállási gátőrtől vettük, ott mindig remek malacok vannak – mondja, majd sajnálkozva tárja szét a karját, hogy ő nem tudja bemutatni a lenyűgöző méretű, 20 méter hosszú, s majdnem ugyanolyan széles vállaji csűröket. Húsz éve vette ugyanis a portát, s az előző gazdája a sajátját lebontotta, nehogy elvegye tőle a téesz.Van viszont egy pompás fi­nánc­ólja, amit szívesen megmutat. A két­rekeszes, talpfákon nyugvó százéves építmény közepén egy szabályos átjáró, sokáig nem is tudjuk megfejteni az értelmét. Pedig egyszerű. A finánc onnan könnyebben ellenőrizhette, hogy dugdos-e valamit előlük a gazda.

Serényi István nem dugdos semmit, ellenben sopánkodik, hogy tömérdek volt az eső, nem tud vetni. Pedig földbe kívánkozik a mag. Ugyanezt mondja a névrokona, Serényi László is, aki a Krasznán túli lápi táblákon próbálja vetésre előkészíteni a csuromvíz talajt. A testvérével együtt 150 hektáron gazdálkodnak, s a terület tíz százalékát vetették el. De nincs elkeseredve. Mert mint mondja, a mezőgazdász nem egy évben gondolkodik. Az egyik év kiigazítja a másikat.

Alighanem így van ez a történelemben is.