Honfoglalók diadala, avagy a pozsonyi csata rejtélye

„Elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak” – szólt a német parancs 907-ben. A Kárpát-medence a IX. században ugyanis germán fennhatóság alatt állt, és ezt veszélyeztette a 895-ben kezdődő magyar honfoglalás. 907-re már a Dunántúlt is birtokba vette a magyar törzsszövetség, ezért Liutpold bajor őrgróf hadjáratot szervezett ellenük Gyermek Lajos királlyal, az uralkodó nevében kormányzó Hatto mainzi érsekkel, valamint Theotmar salzburgi érsekkel.

Becslések szerint százezer katona gyűlt össze – a mai Ausztria és Bajorország területének egykori lakói – Ennsburgban azért, hogy végrehajtsák a krónikából idézett parancsot.

A Duna két partján indították meg hadjáratukat Pozsony felé. A határ menti lakatlan gyepűvidéken a magyarok már kisebb támadásokkal zaklatták is a németeket, komoly veszteségeket okozva. A kró­nikák szerint a százezres támadóhaddal szemben mintegy 40 ezer könnyűlovas-íjász vonult fel végül.

Maga a csata 907. július 4-én vette kezdetét, az ellenséget zaklató magyarok színlelt megfutamodá­saikkal csalták egyre beljebb és bel­jebb a németek egyik felét, majd egy elzárt medencében körülvették őket. A környező magaslatokról zúdították nyilaikat az ellenségre és mészárolták őket. A mainzi és a salzburgi érsek elveszítette seregének többségét, ráadásul a magyarok tüzes nyilaikkal az utánpótlást szállító ha­jókból is többet elpusztítottak.

Másnap a magyarok átkeltek a Dunán, és a túlparton felvonuló Liutpold bajor őrgrófot hasonlóképpen intézték el a Dévényi-szorosban. A magyarok üldözőbe vették a menekülő németeket, és a törzsszövetség szállásterületét kitolták egészen az Enns folyóig.

Béke 123 évig

A pozsonyi győzelem jelentőségét – mivel kevés forrásunk maradt fenn róla – napjainkban is vannak, akik megkérdőjelezik, ezért érdemes néhány tényt rögzíteni. A siker egyik fokmérője, hogy mekkora veszteségeket szenvedett az ellenség. A sváb évkönyv egyenesen azt írta, hogy a bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.

Talán ez szó szerint nem igaz, de az biztos, hogy óriási veszteségeket szenvedtek a támadók. A csatatéren lelte halálát az őrgróf és két érsek, rajtuk kívül még számos további herceg, gróf és püspök. A katasztrofális vereség egyet jelentett azzal, hogy a németek elveszítették Pannóniát, és már nem tudták fennhatóságuk alatt tartani.

Honfoglaló őseink győzelmüket elsősorban nomád harcmodoruknak és reflexíjuknak köszönhették. A bajorok számára mindkettő ismeretlen volt, ezért történhetett meg, hogy emberfölényük dacára ilyen csúfos vereséget szenvedtek. Biztos választ azonban arra nem adhatunk, hogy kinek a nevéhez fűződik a diadal.

Egyes feltételezések szerint Árpád vezette a magyarokat és a csatában esett el, más vélekedések szerint ekkor már halott volt, és a fia, Zolta állt a magyarok élén.

Mire emlékezik a turul?

Emlékmű áll a diadal helyszínén, ám nem a győzteseké. A Rotes Kreuz nevezetű keresztet az ütközetben elhunyt Theotmar salzburgi érsek tiszteletére állították. Ugyan Pozsonyban semmi sem hirdeti a magyarok egykori diadalát, a világ legnagyobb madárszobra, a Tatabánya fölé magasodó turul mégis ennek állít emléket. Kézai Simon krónikája a pozsonyi csatát nem említi, azonban a 907-es esztendőhöz kapcsolja a magyarok sorsdöntő bánhidai győzelmét. Ennek emlékére állították fel 1896-ban, a millennium évében Donáth Gyula szobrászművész alkotását Tatabányán, mivel Bánhida a város egyik részét képezi. (Kézai szerint Attilától Géza fejedelem idejéig a koronás fejű turul volt a magyarság hadi jelvénye.) Csakhogy a tudomány mai állása szerint a bánhidai csata nem történt meg, a pozsonyi viszont bizonyítottan igen. Vagyis a tatabányai turult akár a 907-es pozsonyi diadal emlékművének is tekinthetjük.

A pozsonyi diadal igazi jelentősége azonban abban áll, hogy a magyar törzsszövetség a honfoglalást követően nemcsak birtokba vette a Kárpát-medencét, de meg is tudta védeni. Egységesen lépett fel a rátörő ellenséggel szemben, és olyan világra szóló győzelmet aratott, hogy 123 évig senki nem merte megtámadni hazánkat.

Ilyen hosszú békés időszak azóta sem fordult elő történelmünk során. Egyébként amikor 1030-ban II. Kon­rád német császár mégis megtámadta a Magyar Királyságot, akkor ő is gyorsan megbánta.

Anno nem hittek Aventinusnak

Ugyan a pozsonyi csatáról kevés biztos információnk van, ma már mégis vitathatatlan, hogy történelmünk legnagyobb diadalai közé tartozik. Ennek fényében még érdekesebb, hogy csak napjainkban kezd bekerülni a köztudatba ez a győzelem.

Az első hazai krónikák (Anonymus, Kézai Simon), amelyek a XIII. században keletkeztek, nem is említik a csatát. A kutatók szerint azért, mert nem rendelkeztek X. szá­­zadi írott magyar forrásokkal, és a mondákon kívül más nem maradt rájuk ebből az időszakból.

A csatára először nem is egy magyar, hanem egy XVI. századi bajor történetíró, Aventinus figyelt fel. Több forrásra, például nekro­lógiumokra támaszkodva alkotta meg a csata részletes leírását. Munkája a XVII. században jelent meg először hazánkban Nadányi István jóvoltából.

Aventinus írása azonban kevéssé terjedt, és a XIX. századi történészek nem is adtak nagy hitelt az egykori humanistának. Csakhogy 1921-ben napvilágra került az egykori Salzburgi Évkönyv is, amelyben a csata helyét is megírták.

Erre az időszakra azonban már elkészültek a magyar történelem nagy összefoglaló munkái, forráskiadványai, amelyekbe vagy nem került bele a csata, vagy csak alig néhány sort írtak róla. A kutatásokat továbbá az is hátráltatta, hogy Pozsony és környéke határon túlra került Trianonban. Emellett a történészek figyelmét azért sem ragadhatta meg a diadal, mert a X. században, vagyis a kalandozások korában néhány évtized alatt körülbelül 50 sikeres hadjáratot vezettek a magyarok.

A történészek látókörébe az 1100. évfordulón került komolyabban az ütközet, 2007-ben jelent meg az Egy elfeledett diadal című kötet, amely lényegében minden fellelhető információt tartalmaz a pozsonyi csatáról.

A kötet tudományos alapon is bizonyítja a diadal elévülhetetlen jelentőségét, és az elmúlt évek több pozitív kezdeményezésének is köszönhetően a társadalom egyre szélesebb rétegei ismerhetik meg történelmünk eme dicsőséges eseményét.