Ízek, illatok kavalkádja a világ körül

Liliomkert a Balaton-felvidéken

A Káli-medence szívében fellelhető Liliomkert piacot Harmathy Ildikó rákkutató biokémikus hozta létre a saját szántóföldjén. Amikor 2007-ben megnyíltak kapui, csupán huszonkét fő árult, ma kétszázötvenen várják az érdeklődőket. A biozöldségek, -gyümölcsök, húsok, sajtok mellett megtalálhatjuk a levendula- vagy rózsabokrokat éppúgy, mint a ruhákat, a kézműves termékeket, a régiségeket, az antik könyveket is.

Vasárnaponként érdemes korán érkezni, mert egyre többen kíván­csiak a káptalantóti zsongásra. Aki üres hassal fut be a piacra, a helyi termelők asztalkái közt járva végigkóstolhatja a fenséges kínálatot. A pultokon illatozó friss kenyerek, tepertős és sajtos pogácsák mellett frissen sült rétesekből, százféle palacsintából, kemencéből kikapott tejfölös kenyérlángosból is bőséggel választhatunk. A Liliomkertben életre kelnek a békebeli piacozási szokások, emellett a piac egyben park, találkozó- és pihenőhely is, ahol az ember nem csak jókat ehet vagy egészséges, vegyszermentes élelmiszereket vásárolhat, de barátságokat is köthet. Aki az idén a Káli-medencében, a Balaton-felvidéken jár, ne hagyja ki a vasárnapi piacot!

A királynék városában

Lehet-e tökéletesebb helyszínt választani egy középkori piacnak, mint a falakkal körbevett Óbidos óvárosát és várát, mely egészen 1833-ig a portugál királynéké volt? Macskaköves utcácskák, keskeny sikátorok, vakítóan fehér házfalak várnak bennünket a mindössze 3000 lakosú, Lisszabontól egyórányira fekvő településen.

A „nászajándék város”, amit I. Dénes király 1282-ben adományozott szeretett nejének, Izabella királynénak, minden év júliusában négynapos vásárt rendez a szép idők felelevenítésére.

Bár tavaly a járványhelyzet miatt elmaradt a portugálok kedvenc vására, idén a házigazdák mindenkit szeretettel várnak. Kézműves-bemutatókat láthatunk, kardforgató vitézek hódítják meg szívük hölgyét, pénteken és szombaton pedig szabadtéri lakoma és bálozók vidám zaja hallatszik a várfalak mögül.

Kína törzsi piaca

Lijiang 2400 méter magasan fekvő óvárosa nem hiába szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Ameddig a szem ellát, apró boltok szegélyezik a macskaköves sétányt – valahol egy kutya is ugatni kezd, talán a biciklis talicskát egyensúlyozó férfit szúrta ki magának. A XII. századtól kezdve Lijiang óvárosa a Szecsuan, Jünnan és a Tibet közötti kereskedelem fontos áruelosztó központja volt, ahol a Selyemút déli szakasza csatlakozott az ókori, teát, lovat szállító útvonalakhoz.

Ugyanakkor a település a naxi, a han, a tibeti és bai népcsoportoknak is a találkozási helyévé lett. Ebből az évszázados kulturális keveredésből született meg aztán az a különleges építészeti, vallási elegy, ami ma Lijiang várostervezését, színes társadalmi életét és szokásait jellemzi. A négy négyzetkilométernyi területen 6200 család él, közülük legtöbben a naxi nemzetiséghez tartoznak, akik ezüsttárgyak, bőráruk, szőnyegek készítésével, textilfeldolgozással és italkészítéssel foglalkoznak. A vi­lág minden tájáról megfordulnak itt az utazók, a régi stílusú házakból szállodák lettek, lugasos bárok nyíltak a fák alatt, és a különleges teaházak meg a kézműves boltocskák mindenki kedvenceivé váltak.

Drágakövek, ékszerek

Indiát mindig is a szörnyek, varázslók és maharadzsák mesés világaként ábrázolták, a nagyurak északnyugaton terpeszkedő radzsasztáni erődjei, palotái, utánozhatatlan ékszerei régtől fogva hirdették a vagyont.

Dzsaipur, vagy ahogyan mindenki emlegeti, a Rózsaszín Város a maga négymillió lakosával Ra­dzsasz­tán fővárosa, a turisták gyöngyszeme. 1727-ben alapította II. Jai Singh maharadzsa, aki kissé szűkösnek találta a 11 kilométerre fekvő Amber erődöt, ahol az ősei éltek. Dzsaipur épületei eredetileg jórészt sárgák voltak, ám 1876-ban az akkori maharadzsa a walesi herceg, a későbbi VII. Edward király látogatásának tiszteletére az egész várost rózsaszínűre, a vendégszeretet jelképes színére festette.

A háremhölgyeknek megálmodott Szelek Palotája és a városi palotakomplexum tökéletesen tükrözi azt a pompát, ami Dzsaipurnak évszázadok óta szíve-lelke, így nem meglepő, hogy itt található India legnagyobb, legmesésebb drágakő- és ékszerpiac-hálózata. Bármerre induljon el az ember, minden sarkon apró ékszerüzletekbe botlik, amelyek legtöbbjében az arany-, ezüst- és gyémántkollek­ciók mellett különösen finom gonddal összeválogatott régiségekkel is találkozik.

Vásár a vízen

Az Avignontól 32 kilométerre fekvő, Provence Velencéjének nevezett városka, L’Isle-sur-la-Sorgue tökéletes színteret ad a lagúnák közötti nem mindennapi piacnak. Helyiek és a világ minden tájáról érkező turisták ezrei érkeznek nyár derekán a vízimalommal és virágos fákkal tarkított Sorgue folyóhoz, hogy évente egyszer részt vegyenek az úszó vásározásban.

A helyi gazdák már korán nekilátnak a készülődésnek: lapos fenekű bárkáikat színes szalagokkal és virágokkal díszítik, a XVIII. századot idéző kosztümökbe öltöznek, és a friss zöldségektől, tejtermékektől, gyümölcsöktől, halaktól roskadozó hajóikkal folyóra szállnak.

Csatlakozzunk a hagyományaik­ra roppant büszke provence-iakhoz, amikor leróják tiszteletüket védőszentjük előtt. Július harmadik vasárnapján ugyanis a halászok ünneplőbe öltöznek, szürke nadrágot, fehér inget és mellényt öltenek, fejükre bársonykalapot húznak, majd kitolják lapos fenekű faladikjaikat, belepakolják hálóikat, és elindulnak a Sorgue folyón, hogy tradicionális technikával halásszanak. Bár csónakjaik első pillantásra instabilnak tűnnek, kimondottan arra tervezték őket, hogy biztonságosan ringjanak a sekély vízen. Ha szerencse kíséri őket, a fonott halászkosarak délelőtt megtelnek pisztránggal, a halászok pedig a Notre-Dame des Anges templomba mennek, hogy megáldassák a fogást. A mise után megnyílik a halpiac, és kezdődhet az egész napos evés-ivás.