Sasfiókák a vérzivatarban, avagy Regőczi atya útja

Regőczi István 1915-ben született egy kis Somogy megyei községben, Látrányban. Az első világháború súlyos terheket rótt a családjára, molnár apja teljesen elszegényedett a nehéz évek alatt. István bekerült egy budapesti szegényházba, ott nevelkedett tizenegy éves koráig. A fiú élete 1926-ban nagy jelentőségű fordulatot vett: egy belga kanonok jóvoltából a Karitász gyermekvonata testvérével együtt elvitte a messzi Belgiumba.

A kanonok úr nagy tiszteletnek örvendett. Egyre többet tudtam meg róla. A háborúban, mikor még a polgármester is elmenekült a németek elől, ő a helyén maradt. Templomát berendezte kórháznak, s mert házát is szétlőtték, egy sátorban tanyázott...

Belgiumban új életet is kezdhetett volna, hiszen tökéletesen megtanulta a flamand nyelvet – csakhogy ő kitartott magyar hazája mellett. Két év múlva visszajött Magyarországra azzal a szándékkal, hogy papnak tanul, de nem volt pénze tandíjra, ezért 1933-ban gyalog visszament. Ott végezte el az iskolát, majd 1943 tavaszán Bruggében pappá szentelték. Ekkor írta meg első könyvét, amelynek bevételéből házat vett szüleinek Budapesten. Jól tudta, hogy itthon számos nehézség várja, mégis visszatért a szülőföldjére és gondoskodni kezdett az elhunytak árván maradt gyerekeiről.

Prohászka Ottokár karácsonyi elmélkedéséből vettem az elnevezést az én drága gyerekeimre: Sasfiókák. Ezekből az elhagyott, árva utcagyerekekből, kis csavargókból akartam egy elit csoportot nevelni, akiknek a legmagasabb, a krisztusi ideál ad szárnyakat, hogy magasba emelkedjenek. (…) Értük akartam küzdeni, minden áldozatot, kockázatot vállalni, azért lett az én jelszavam: Mindent a sasfiókákért, a sasfiókákat Istenért! MASASI. Repülőgépek zúgtak, bombák robbantak. Pestszenterzsébet egyharmada romokban állt. Akkor kezdtem építkezni.

Otthont romokból az elhagyott, elárvult gyermekeknek, hogy mentsem ezeket az elvadult, szenvedésben, nélkülözésben, szeretetlenségben megtört kis lelkeket. (…) Honnan szedtem ezeket az árvákat? Két kisgyermeket: 8 éves fiúcskát és 6 éves húgocskáját egy lebombázott ház sarokszobájában találtam hangosan siránkozva: Apuka, Anyuka! Az apjuk holtan feküdt a romok alatt, édesanyjuk vérző sebekkel, eszméletlenül. Alig tudtam a kövek alól kihúzni. Csepelről két kis testvérkét hoztak, az anyjuk kórházban, az apjuk a fronton tűnt el.

Először Pesterzsébeten nyitott árvaházat, majd 1945-ben Vácon: a Hadügyminisztériumban elfogadták a javaslatát, hogy egy elhagyott laktanya épületét lebonthassa és annak a tégláiból építkezhessen. Mindeközben Belgiumban megjelent a második könyve, amelynek bevételét itthoni templomok építésére, felújítására fordította.

A kommunista hatóságoknak cseppet sem tetszett, hogy valaki a kereszténységet terjeszti a gyerekek között, ezért 1949-ben államosították az árvaházat is.

Lepecsételték a sasiotthon ajtaját, és az állam tulajdonának nyilvánították. Csak ezt a kis cédulát hagyták ott. Belesajdult a szívem, mikor olvastam: »A sasfiókák árvagyermek-otthonát megszüntetem azonnali hatállyal. Indokolás: árvaházakra nincs szükség. A Magyar Népköztársaság az árva, elhagyott gyermekekről gondoskodik.« Ez a pár sor összedöntötte sokévi fáradozásom, minden törekvésem. Ez volt a sasfiókák halálos ítélete.

Keményen megszorongatták az atya munkatársait, és az ő beszámolójuk alapján, a kémkedés koholt vádjával bíróság elé állították. A terhére rótták, hogy az Amerika Hangja Rádió adásait hallgatta, és a rendszer ellenségének számító Mindszenty József hercegprímásért imádkozott. Kistarcsára internálták, ahonnan 1953-ban szabadult.

Szörnyű volt a bizonytalanság, hiszen ítéletünk nem volt, addig tarthattak fogva, ameddig csak akartak. Bátorítottam őket, sokat meséltem a sasfiókákról, viharos múltamról. Mindig mindenből szolgálatkészen kivettem a részemet, vállalva sokszor a lebukást is. Tény az, hogy rám bízták az Oltáriszentséget. Hetenként egyszer Mócsy atya a szobaparancsnok figyelmét lekötötte, és én föl-alá sétálva a hosszú teremben mondtam magamban a szentmise szövegét, melybe a többiek is bekapcsolódtak. Zubbonyom egyik zsebében kis, apróra tördelt kenyérdarabkák, másik zsebében a szívem felett egy kis alumínium­dobozkában pár csepp bor. Mikor az átváltoztatás szavaihoz értem, fölemeltem a kezem és a szívemre mutattam, halkan mondva az átváltoztatás szavait. (…) Néha egy-egy marék mazsolát is sikerült kapni a szakácsoktól. Ezt vízben megduzzasztottam, kicsavartam zsebkendőbe, így megerjesztve ebből is bor lett.

1956 után egy írást küldött Belgiumba: emléket állított a forradalom szabadságharcosainak, köztük a saját tanítványainak. Ismét a hatóságok célkeresztjébe került, és újra becsukódott mögötte a börtön kapuja. Könyörtelen eszközökkel próbálták megtörni, és rá akarták venni arra, hogy ügynökként a kommunista rendszert szolgálja. Regőczi atya azonban megtörhetetlennek bizonyult.

A kiszabadulása után először káplán volt, majd kis falvakban lelkész. Fáradhatatlan elszántsággal küzdött az egyházért, egy pillanatig sem feledkezett meg az árvákról, továbbá külföldi támogatók és a hívei adományaiból a szocialista hatóságok ellenállása dacára is sikerült új templomokat építenie.

Továbbra is üldözték, nemegyszer az írásai, könyvei miatt. Kitiltották az addigi működési területéről, 1969-ben pedig illegális ténykedéssel vádolták meg, és a bíróság elítélte. Összesen hat évet ült a kommunisták börtönében.

A különféle börtönökben töltött 2000 nap minden szenvedését engesztelésül ajánlottam a Szűzanyának hazánkért. (…) Nem engem illet, Istené minden dicsőség és hála, köszönet, hogy erőt kaptam a helytállásra.

Büntetése letöltése után Pestszentlőrincen kisegítő lelkészként szolgált, majd a XII. kerületben hozzáfogott a romos Boldogasszony-kápolna felújításához, amelynek már a lebontását fontolgatták. A kápolna mellett létrehozta a Táborhegy zarándokházat, s a helyet a magyarság engesztelő központjává tette.

Ez a kápolna több mint kétszáz éves. Azt is mondják, hogy sok zsidó itt lapult meg, mikor az üldözések voltak a német megszálláskor. Az a kút ott hátul, itatója volt a lovaknak. Ebbe zuhant bele egy kisgyerek. Amikor este a szülei kétségbeesve keresték, és megtalálták a kút mélyén, a gyerek lelkendezve mondta, hogy egy csodálatosan szép Asszonyság palástjával tartotta fenn a víz színén. A jó szülők hálából emelték ezt a kis kápolnát a Szűzanya tiszteletére. (…) Azonnal hozzáfogtam a nagytakarításhoz. A de­nevéreket kikergettem, az egereknek is kiadtam az útját.

Régi családi házában öregek otthonát alakított ki. Munkásságáért Magyar Örökség Díjjal és Parma fidei – A Hit Pajzsa Díjjal tüntették ki. 2013-ban, életének 98. évében hunyt el.

Ennyi mindenről nem is álmodhattam. Az isteni Gondviselés sokkal többet ad; minden vágyunkon túlszárnyal. Az utolsó nagy vágyam és álmom, hogy mint Krisztusnak egyszerű szolgája, úgy haljak meg, hogy egyházamnak dicsőséget, hazámnak javát, lelkemnek pedig üdvösséget szerezzek.