Búcsú a francia sármőrtől

Megint szegényebb lett a világ. Bébel, vagyis Belmondo, a legendás francia színész nemcsak kivételes tehetségével kápráztatta el a színház- és filmbarátokat, hanem végtelen szerénységével és humorával is. Olyan fickó volt, akit mindenki kedvelt, a nők pedig kifejezetten rajongtak érte.

Pedig nem tartozott a szépfiúk közé, mint például kollégája és barátja, Alain Delon, neki inkább csibészes mosolyával kellett hódítania. A két sármos színész első közös filmjét 1958-ban forgatta Légy szép és tartsd a szád címmel, itt még csak mellékszereplők voltak. Aztán a Borsalino című gengsztertörténetben hatalmasat alakítottak, s a film minden idők legnagyobb francia kasszasikere lett.

Belmondo szicíliai származású apja szobrász, anyja festő volt. Kézenfekvőnek tűnt, hogy maga is művészi pályára lépjen, de ő bohócnak készült, majd focizott és bokszolt. Ez utóbbi látható nyomot hagyott az orrán, ami még markánsabbá tette a fizimiskáját. Aztán 17 évesen beült egy színházi előadásra, ami olyan nagy hatást tett rá, hogy attól kezdve színész akart lenni. Voltak, akik nem sok jóval kecsegtették a szétkalapált orra és a túl széles szája miatt.

Tévedtek. Jean-Paul Belmondo a korszak legkarakteresebb és legsikeresebb sztárjává nőtte ki magát, egy nemzedék bálványozott példaképe lett. A francia újhullám alapfilmjével, az 1960-ban bemutatott Kifulladásiggal kezdte, majd sorra jöttek a szórakoztató produkciók, amelyekben legtöbbször zsarut vagy csirkefogót alakított, s a legveszélyesebb jeleneteket is kaszkadőr nélkül forgatta.

Mintegy nyolcvan filmben játszott, utoljára 2008-ban az Ember és kutyája című moziban tűnt fel. És pályafutása során voltak kiemelkedő színházi korszakai is.

Aztán 2001-ben nem sokkal egy korzikai filmforgatás után szélütés érte, és lebénult arcának jobb oldala, egy párizsi intenzív osztályon ápolták. Öt év múlva újabb baj történt: megcsúszott a fürdőszobájában és combnyaktörést szenvedett, a kórházban pedig tüdőgyulladást kapott, válságos volt az állapota. Szerencsére felgyógyult, sőt még filmezett is.

Az utóbbi években azonban magányosan élt. Rajongóival tartotta a kapcsolatot, a legtöbb levélre válaszolt is. Az élet nagy ajándékának tartom, hogy júniusban kaptam tőle egy névre szóló dedikált fotót, mellé pedig egy számítógéppel írott levelet, amiben megköszöni a 88. születésnapjára küldött jókívánságaimat.

„Megmelengette a szívemet” – kezdte a válaszát, majd utalt a veszteségeire, a megpróbáltatásokra, amiket a járvány okozott. „Vigyázzon magára, ne legyen vakmerő” – így búcsúzott.

Most, hogy repül a mennyországba, én is csak ennyit mondhatok.