A vidék lelke

– Boldog re-formációt! – írta püspök úr egy évvel ezelőtt a Mandiner hetilapban megjelent, reformációról szóló publicisztikájának végén. Mit jelent ez a jókívánság?

– Ez nem megszokott köszöntés. Figyelemfelkeltő és kicsit provokatív is, mert a reformációhoz nem a boldogságot szokták kötni az emberek, hanem a szigort, az önfegyelmet, a munkaetikát, a bűntudatot. Ha biblikusan megújul a hitünk, abban sokkal több derű, felszabadultság, öröm, boldogság lehetne, mint ahogyan az az életünkben megjelenik.

Ugyanakkor értem, hogy miért vagyunk ilyenek: ezen a táján a világnak nem volt könnyű az élet az elmúlt évszázadokban – sem reformátusként, sem magyarként. Mi, magyar reformátusok mindig sorsközösséget vállaltunk a nemzetünkkel, ezért annak minden búját, baját, keservét magunkkal hordoztuk, és ebből nehéz derűs, örömteli keresztyén életet kialakítani.

– És lehetséges?

– A jövő talán kínál nekünk olyan lehetőséget, hogy meg tudjuk mutatni a következő generációknak a mi magyar református hitünk vonzerejét. Mert ami derűs, az vonzó. Főleg, ha ez nem felszínes jóérzést jelent, hanem mélyről fakadó örömöt. Azt szeretném, ha ilyen vonzó lenne a keresztyén hitnek az a formája, amelyet mi reformátusként gyakorlunk.

– Néhány héttel ezelőtt így fogalmazott az MTI-nek: „A reformáció visszatérés a forráshoz, az eredeti tanítás hitelességéhez. Ez pedig azt is jelentheti, hogy olyan értékeket konzerválunk, amelyek ma nem tűnnek korszerűnek, de holnapután mégis szükség lesz rájuk.” Ebben a gondolatban benne van a reformáció lényege?

– Hitem szerint igen. A reformációval kapcsolatosan ez a mondat helyretesz egy súlyos félreértést. Mégpedig azt, hogy a reformációból valamifajta egyházreformot kreáltak azok, akik a progresszió jegyében mindig modernizálni akarják az egyházat. Ők attól kezdve, amikor a technikai és a kultu­rális változások elszakadtak az egyház életétől, úgy gondolták, hogy az egyháznak föl kell zárkóznia a modern korhoz, hogy ne veszítse el a kapcsolatot az emberekkel. Szerintem a progressziónak ez az elképzelése hamis szemléleten alapul.

– Ide kapcsolódik a következő gondolat is, amelyet a lengyelországi Karpaczban, szeptemberben megrendezett közép-európai találkozón mondott: „A reformáció nem progressziót jelent, vagyis az egyházaknak nem kell alkalmazkodniuk a modern világ trendjeihez.”

– Igen, mi nem vagyunk progresszívak, hanem úgy akarjuk megszólítani azt a kort, amelyben élünk, hogy az örök tartalmat abban a formában visszük el a modern kor emberéhez, hogy azt megértse. Nem a tartalmat modernizáljuk, hanem a kommunikációs formákat. Ez a szavaink, a nyelvünk megújulását jelenti. De ennek is van normatív rendszere, amit a Bibliához mérünk. Tehát nem veszhet el a bibliai kifejezéseink eredeti értelme, sőt annak kell érvényesülnie a XXI. században is.

– Miben hozott változást az 1517-ben elindult reformáció?

– Számos olyan hívőt felnőtté tett, akik addig egyfajta kiskorúságban élték a hitüket. A reformáció újra felfedezte a kegyelemtant, hogy a megigazulás hit által van. E szerint az ember és az Úristen kapcsolatába nem avatkozhat bele sem a lelkipásztor, sem a világi hatalom, az mindenkinek a személyes ügye. A hitben nagykorú embernek tehát a hitét nem kell rábíznia másokra. A közösség ugyan se­­gíthet, de az Isten előtt mindenki önállóan megálló személyiség lehet.

– A karpaczi találkozón katolikus beszélgetőtársai is egyetértettek önnel abban, hogy reformációra van szükség az egyházon belül, és az egyházat mint az embereknek nyújtott segítség eszközét szeretnék megerősíteni. Hogyan tud az egyház ma segíteni az embereknek?

– A személyes kapcsolatokon keresztül. Ezt ma sokszor leértékelik, hiszen a számok és a teljesítmény világában az tűnik hatékonynak, ha egyszerre tömegeknek prédikálunk. Pedig lehet, hogy sokkal nagyobb segítséget jelent, ha egy-egy emberre szánunk elég időt azért, hogy lelkileg megerősödhessen. Itt kezdődik a keresztyén hit.

– „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem” – írja költeményében a katolikus Illyés Gyula. Valóban ekkora hatása volt a genfi reformációnak? Egyáltalán, a magyarországi reformátusok kálvinisták?

– A szintén katolikus Nemes­kürty István hangsúlyozta, hogy ha nem lett volna reformáció, akkor ma valószínűleg nem magyarul beszélnénk. Olyan nyelvet kaptunk ajándékba, amely a maga kifinomultságával és bonyolultságával alapvetően kifejezi a bibliai hit lényegét és a magyar életérzést. Bízom benne, hogy a magyar reformátusok először is keresztyének, mert minden más csak jelző a Jézus Krisztushoz tartozás mellett. Krisztushoz különböző módon lehet tartozni.

A keresztyén hit olyan gazdag, hogy egy ember, sőt egy közösség élete sem tudja megjeleníteni és megélni a legkülönbözőbb formáit. A keresztyénség sokszínűsége ebben a megközelítésben áldás. A másik oldalon pedig megjelenik a fájdalom, az, hogy részekre szakadt Krisztus teste. Egyrészt tehát a hit gazdagságában a kezdetektől létezik a sokszínűség, a mi életünkben pedig fájdalmat jelent, amikor kizárjuk egymást a hit megtapasztalásának konkrét formáiból.

– A fájdalmat lehet csillapítani?

– Teljes megoldás nincs, ám olyan út létezik, amelyen el lehet indulni. Nem egymáshoz kell közeledniük a protestánsoknak és a katolikusoknak, hanem Krisztushoz. Ha ez sikerül, akkor majd egymáshoz is közelebb kerülnek. Mi, protestánsok az eucharisztikus kongresszuson számos gesztusban részesültünk. Részt vettünk a zárómisén, sőt megbecsült helyet kaptunk.

Ferenc pápával is találkozhattunk, és a katolikus egyházfő a hazafelé úton azt említette a legnagyobb élményének, hogy nálunk érezte az ökumenikus légkört. Tudunk együtt imádkozni, és közösen tanulmányozhatjuk a Bibliát, a továbbiakban is együtt kell küzdenünk a közös igaz útért. Ezáltal egy idő után magától értetődő lesz, hogy az asztalközösség felé is tudunk lépni egyet. Addig is szükség van a Krisztus közelségében megélt közös hittapasztalatokra.

– A magyarországi reformációban igen jelentős szerepet játszottak a nagyobb városok mellett a kisebb települések is. Hogyan látja a mai vidéki reformátusság helyzetét?

– A 2000-es évek elején több konferenciát szerveztünk A vidék lelke az egyház címmel. Az Országgyűlés felsőházi termében vidéki lelkipásztorok mondták el, hogy milyen az egyházi élet náluk. Örülök annak, hogy a magyar kormány ma látja azt, hogy az egyház népességmegtartó erejéről nem mondhat le, és ezért például a kistelepülések lelkipásztorai a kormányzattól jövedelemkiegészítést kapnak.

Az orvos, a posta, az iskola és az óvoda mellett a helyben lakó lelkipásztor, a működő gyülekezet, a rendben tartott templom mutatja egy település valóságos életét. Az egyháznak ott kell lennie, ahol az emberek vannak.

– Úgy tudom, püspöki munkájának részeként folyamatosan látogatja az egyházközségeket.

– Szeretek beszélgetni a vidéki református emberekkel, mert érdemes rájuk odafigyelni, jó velük együtt lenni. Közöttük igazán jól érzem magam, azért is, mert mindenfajta fellengzősség nélkül tudják megélni és közvetíteni a hitüket. A tartósság, a szívósság és a lényeglátás jellemzi az életüket és a hitüket egyaránt. A mi református népünk legjelentősebb részét mindig a gazdálkodó emberek alkották.

Még ma is annak a tragédiának a következményeit éljük, amelyet a téeszesítés jelentett a magyar reformátusság számára. Amikor megfosztották a gazdákat a földjüktől és az életterüktől, majd megszűntek a vidéki életforma szociális, kulturális és gazdasági alapjai, az olyan komoly veszteséget hozott az egyházunk számára, hogy még mindig nem heverte ki.

– Az egykori gazdák hite viszont tovább él?

– Ma már a kuláknak minősített generációnak az unokái és a déd­unokái élnek velünk. Miközben a felmenőiknek el kellett hagyniuk a földjüket és az otthonukat, a maiak már új templomokat építenek például a Budapest környéki kisebb településeken is. Nem veszítették el a hitüket, és ez azt jelzi, hogy a nagy- és a dédszüleiknek olyan mélyen meggyökerezett a magyar református keresztyén hite, hogy abból még a mai generációknak is jut.

De az örökség mellett, Krisztus mellett minden embernek személyesen lehet és kell döntenie. A magyar református ember kegyessége személyes, nem érzelgős, még akkor sem, ha komoly érzelmi megrendülésekre képes. Szigorúan tartja a hitét, mert tudja, hogy a hite tartja meg őt.