Bognár Zalán: Az elhallgatás még most is érezteti hatását

– Miért november 25-én emlékezünk a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyokra és kényszermunkásokra?

– Az emléknapról döntő 2012-es országgyűlési határozat egyéni indítvány alapján született: Menczer Erzsébet kezdeményezte, akinek a szülei megjárták a Gulagot. Azért november 25-ét választották, mert 1953-ban ezen a napon érkeztek haza az első politikai rabok a Szovjetunió Gulag-táboraiból. Ekkor, a Sztálin halála utáni enyhülés idején, a külföldi foglyok egy részét hazaengedték – egyébként éppen az évszázad mérkőzésének, az angol–magyar labdarúgómeccs napján. Korábban csak a Gupvi-rabok – vagyis hadifoglyok és internáltak – térhettek vissza, az elítéltek nem.

– Két nem hétköznapi fogalmat is használt az imént: Gulag és Gupvi. Mit jelentenek ezek?

– A Gulag a lágerek, munkatáborok, börtönök, rabtelepek főparancsnoksága volt. A harmincas évektől ide a köztörvényes vagy politikai okokból elítélt szemé­lyeket vitték kényszermunkára. A Gup­vi a hadifogoly- és internált­ügyi főparancsnokságot jelentette. Ennek irányításával tömegesen hurcoltak el ítélet nélkül embereket – katonákat és civileket egyaránt – kényszermunkára Magyarországról, a második világháború végétől. Az internáltak mindannyian civilek voltak, köztük nők is tömegesen.

Ám hadifogolystátuszban nemcsak katonákat vittek el, hanem civileket, köztük 13-14 éves gyerekeket is – többek között az én nagyapámat is. Az elhurcolásnál csak a létszám számított. Ha a fogságba vetettek közül menet közben elhunytak vagy megszöktek, akkor helyettük bárkit berángathattak az utcáról is a menetbe vagy a vagonokba. A Gulag-raboknál ezt nem lehetett megtenni, mert ott név szerinti listák voltak az elítéltekről.

– A Gulag- és a Gupvi-táborok között volt kapcsolódási pont?

– Mindkettő az NKVD, a szovjet belügyi népbiztosság alá tartozott. A Gulag mintájára hozták létre a Gupvit is, csak ez utóbbinál – bár volt testi és lelki fenyítés – nem voltak börtönök. A Gupviról sokan átkerültek elítéltként a Gulagra. Egyébként nemcsak a Szovjetunióban voltak lágerek…

– …hanem például Magyarországon is.

– Igen, sőt az egész, a szovjetek által elfoglalt európai területen, így még Ausztria szovjet megszállási zónájában is. Amelyik területet a Szovjetunió megszállta, azt a ma­gáé­nak tekintette, és létrehozta a maga Gupvi-lágereit.

A trianoni ha­­tárok között 47 településen 56 Gupvi-tábor, illetve táborrészleg mű­ködött. Eleinte a magyarországi táborokból engedték el azokat a foglyokat, akik alkalmatlanok voltak a munkára: például a betegeket, a legyengülteket, a 18 év alattiakat és az 50 év felettieket. A Gupvi-táborokból legnagyobb tömegben, több mint 200 ezer embert, már 1945-ben szabadon bocsátottak a szovjetek – többségüket a Kárpát-­medencén belüli térségből. A töb­bie­ket viszont elvitték a Szovjetunió­ba.

– 1945 után minden évben tértek haza elhurcoltak?

– A Kisgazdapárt 1945-ös győzelme miatt 1946-ban alig engedtek el foglyokat. Egyrészt kellett a munkaerő a szovjeteknek, másrészt nem akarták támogatni a magyarországi politikát. 1947-ben ismét több mint 100 ezer ember térhetett haza, hiszen az is választási év volt Magyarországon, és a világháborút lezáró békeszerződést is akkor kötöttük meg. Majd a következő években is folyamatosan érkeztek vissza a Gupvi-táborokból.

– Közben pedig a Gulagra egyre-másra vitték Magyarországról is az elítélteket.

– Már 1944-től vittek ki politikai foglyokat. 1946-ban például Fillér László kisgazdapárti képviselőt, de erre a sorsra jutott Kovács Béla kisgazda főtitkár is 1947 februárjában. Koholt vádak alapján ítélték el az embereket.

– Mekkora felelősségük volt ebben a szovjetekkel együttműködő magyarországi kommunistáknak?

– Igen nagy. Ha csak Kovács Bélára gondolunk: mivel mentelmi joga volt, a magyar kommunisták nem tudtak vele mit kezdeni, ezért a szovjetekkel vitették el. Többeket az ÁVO, majd az ÁVH kérésére hurcoltak el a Szovjetunióba.

– A Gupvi és a Gulag mellett a köznyelvben a „málenkij robot” ta­lán ismertebb elnevezés.

– Azzal a hazugsággal vitték el az embereket, hogy néhány napi munkára van rájuk szükség. A „málenkij robot” – magyarul kis munka – kifejezés átment a köznyelvbe, és alapvetően a civilek Szovjetunióba történő, ítélet nélküli tömeges elhurcolását jelentette. A második világháború végétől az akkori Magyarország területéről mintegy 300 ezer civil embert vittek el, továbbá csaknem 700 ezer katonát, így összesen körülbelül egymillió embert hurcoltak el mint foglyot.

– Miért kellett a Szovjetuniónak a munkaerő?

– Már a teheráni konferencián, 1943-ban arról beszélt Sztálin, hogy nemcsak anyagi, hanem munkaerő-­jóvátételre is számít. A második világháború idején mintegy 30 milliós emberveszteséget szenvedtek el, és több mint 10 millió főből állt a Vörös Hadsereg. Nagy volt tehát a munkaerőhiány.

– Mi történt azokkal, akik visszatértek?

– Akiket magyarországi táborból engedtek el, semmilyen dokumentumot nem kaptak. Előfordult olyan is, hogy valaki hazatért, de a családját már közben kitelepítették Németországba. Sokan kimaradtak a földosztásból, és nehezen találtak munkát. Rákosi Mátyás a Gupvi főparancsnokának levélben írta meg 1945-ben, hogy az elengedett személyek többsége olyan gyenge volt, hogy kórházba kellett őket vinni.

A pártfőtitkár szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kommunisták elveszítették a választásokat. Negyvenkilós férfiak érkeztek haza a munkatáborokból. Az ilyen emberek közül sokan abba haltak bele, hogy visszatérésük után egyszerre sokat ettek. Meg is fogalmazták, hogy nem a gyomruk, hanem a sejtjeik éheztek az akár évekig tartó kényszermunka idején.

– Akik hazatértek, megbélyegzett emberré váltak.

– Igen, az áldozatokat bűnösnek tartották, akik nem beszélhettek a meghurcoltatásukról. A magyarországi kommunisták hamar kisajátították a hadifogolykérdést, hogy az ő „tálalásukban” kapjon in­for­má­ció­kat a társadalom e kérdésről is.

– Ma már szabadon emlékezhetünk a foglyokra, és ebben a Málenkij robot emlékmű is segíthet.

– A 2015-ös Szovjetunióba elhurcoltak emlékéve egyik eredménye a két évvel később átadott Málenkij robot-emlékmű. A Honvéd téren már akkor is állt a Gulag-emlékmű, de mindig fontosnak tartottam, hogy a málenkij robotra is emlékeznünk kell, hiszen – mint említettem – 300 ezer civil állampolgárt érintett.

A kárpátaljai Szolyva mutatott számomra példát, ahol a maroknyi magyarság komoly emlékparkot hozott létre siratófallal. A ferencvárosi pályaudvart javasoltam helyszínnek, mert a legtöbb fogolyszerelvény ott ment keresztül. A veszteglő szerelvényekből a rabok papírcetliket dobtak ki, amelyeken tájékoztatni szerették volna sorsukról a hozzátartozóikat.

– A Magyar Nemzeti Levéltár nyilvánossá tett csaknem 700 ezer kartont. Ezzel bárki számára kutathatóvá váltak az egykori foglyok adatai?

– A levéltár honlapján tíz adatbázis található azokról, akiket elhurcoltak a Szovjetunióba. Ennek töredéke tartalmazza a Gulagra került rabokról szóló adatokat, hiszen ők nagyságrendekkel kevesebben voltak, mint a Gupvi-foglyok, de az is igaz, hogy a Gulagon sokkal hosszabb ideig raboskodtak az el­ítéltek.

Általában huszonegy adat található a kartonokon, de van, amelyiken csak a négy legalapvetőbb: vezetéknév, keresztnév, apa neve és születési dátum. A kézzel írt lapokon rengeteg az elírás. Hatalmas feladat a kartonok feldolgozása a most létrejött Gulag- és Gupvikutató Intézetben.

– Manapság már megfelelő mennyiségű információ jut el az emberekhez a Gulag- és a Gupvi-­táborokkal kapcsolatosan?

– A történelemkönyvekben, társadalomtörténeti munkákban sajnos még mindig nem a kellő hangsúllyal szerepel a téma. A civilek elhurcolása nem igazán jelenik meg a szakirodalomban, mindenkit hadifogolynak tekintenek: az internált német származású nőt, az utcán civilként összeszedett és elhurcolt személyt, de azt is hadifogolyként említik, akit a Gulagra vittek.

Az előző rendszerben működő elhallgatás még most is érezteti a hatását. A tudományos eredmények sajnos nehezen mennek át a közbeszédbe. A nemzeti levéltár most információs kárpótlást is vé­gez azzal, hogy a honlapján közzétett adatokat a társadalmi nyilvánosság, a hozzátartozók számára hozzáférhetővé teszi.