Életre keltettem a kertet

– November 17-én lesz kilencvenesztendős. Miként gondol rá?

– Kegyelemnek tartom. Mindazonáltal érzem az idős korral járó hátrányokat, néha cserbenhagy az emlékezőtehetségem, és egyre több­­ször tör rám a gyengeség. Pace­makerrel élek, bottal járok. Szeretnék a kertünkben dolgozgatni, de fizikailag már nem bírom, eléggé bizonytalan a mozgásom.

Hol van az már, amikor diákkoromban költöztetéseket vállaltam némi zsebpénz reményében, páncélszekrényt és zongorát is cipeltem. Ami a szel­lemi munkát illeti, vannak témák, amelyek foglalkoztatnak, s ha elkészül egy tanulmányom vagy könyvem, mindig találok rá kiadót. De meg kell vele békélnem, hogy már nem vagyok a régi.

– Számba veszi olykor, mennyi minden történt az életében? Egyáltalán: szeret visszafelé tekinteni?

– Pályafutásom során számos alkalommal kellett önéletrajzot írnom, hogy csak kettőt említsek, az egyetemi tanári kinevezésem, illetve a magyar művészeti akadémiai tagságom előtt. Néha elcsodálkozom rajta, életem során milyen sok kitüntetéssel halmoztak el, van köztük német, osztrák, japán, finn és persze jó néhány magyar.

– Ha jól látom, ott, a szekrényen a Széchenyi-díj kecses szobrocskája csillog…

– Nem gondoltam volna, hogy megkapom, mert sokszor szembementem az éppen elvárt irányelvekkel vagy kutatási témákkal. Talán ezért nem vettek fel a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába, amit sokáig fájlaltam, de mára túltettem rajta magam.

– Ismeri a mellőzés okát?

– Nézze, mindig is elég határozottan kifejtettem a véleményemet a magyarországi földviszonyokról, a parasztság helyzetéről, a néprajz fontosságáról. Minden esetben a jobbító szándék vezérelt. Ebben részemről soha nem volt semmiféle ellenzéki törekvés, csupán elmondtam, miben hiszek, és jeleztem, miként mehetnének jobban a dolgaink.

Visszaidézve néhány vitatémát, igencsak túlmutatnak a határainkon, globális problémáról, egészen pontosan az emberiség jövőjéről szólnak. Nem engedhetjük, hogy az élelmiszer-termelés a profitot szolgálja. A magyar föld sorsa című könyvemben szerzőtársaimmal ilyen kérdésekkel foglalkozunk.

– Ön mindig a saját útját járta. Ezt példázza a miniszteri megbízatásának visszavonása is a kilencvenes években. Nagyon fájt?

– Szerencsére nem. Ugyanis nem én jelentkeztem erre a posztra, hanem a Magyar Demokrata Fórum úgynevezett népi oldala javasolta, hogy válasszanak meg a rendszerváltás utáni első művelődési és közoktatási miniszternek az Antall-kormányban. Sajnos a vége nem lett túl szép. Éppen Csehországban tárgyaltam fontos oktatási ügyekben, amikor Antall József telefonon értesített, hogy leváltottak. Azt is hozzátette: elegánsabb lenne, ha lemondanék.

Nemet mondtam, arra való hivatkozással, hogy azt a munkát, amit vállaltam, szeretném tisztességesen befejezni, meg hát amúgy sem én törekedtem erre a posztra. Rövid párbeszédünk azzal zárult, hogy akkor nem marad más hátra, mint a felmentésem. Számomra nem volt nagy meglepetés, hiszen több kérdésben nem értettem egyet Antall-lal és másokkal. Ennek ellenére méltatlannak tartottam az eljárást, ami elég megterhelő volt, de hál’ istennek nem roppantam bele.

– Megbánta, hogy politikusnak állt?

– Ez nem megbánás kérdése. Ha valakinek a legkisebb lehetősége is adódik a politizálásra, az nem térhet ki előle. A közösség sorsa nemcsak azokon múlik, akik a döntéseket hozzák, hanem azokon is, akik az intézkedéseket eltűrik.

– Arányaiban véve a szakmai tevékenysége a gazdagabb. Mi áll legközelebb a szívéhez?

– Nehéz megmondani, talán a népköltészet. A költészet és a társadalom szimbiózisa. Azt vallom, hogy a művészet nem állhat csak hivatásos művészekből és műélvezetből. Annak teremtő részesévé kell válnia mindenkinek, ehhez pedig meg kell adni a lehetőséget, annak tanításával, tanulásával. Az emberi kapcsolatok eszköze, megalkotója, megtartója a művészet. Ahol ez nincs meg, ott bekövetkezik az elmagányosodás. Tehát a jö­­vőre nézvést rengeteg a dolgunk.

– Van hiányérzete saját életútját illetően?

– Egyedül az bánt, hogy kultuszminiszterként, majd művelődéspolitikába beleszóló emberként kevés eredményt értem el, nemigen tudtam keresztülvinni az elképzeléseimet. Szívügyem volt a közoktatás átalakítása, a véleményem azóta sem változott. Szerintem vissza kellene állítani a kisiskolákat, hiszen a körzetesítés sehová nem vezet.

Halaszthatatlan a tanítói-tanári hivatás rangjának újbóli megteremtése, hogy ismét elkötelezett és lelkes fiatalok kerüljenek a pályára, nem pedig olyanok, akiket máshová nem vettek fel. És át kellene írni a magyar történelmet, de legalábbis több ponton kiegészíteni. Jó lenne, ha honfitársainkban – éppen a művészeteken keresztül – tudatosodna, hogy a magyar nemzethez tartoznak, ami kötelezettségekkel is jár. Ez persze parancsszóra nem működik.

– Nemcsak kulturális, hanem agrárgazdasági vonatkozásban is sok adósságunk van. Ezek egyike az ön által favorizált ártéri gazdálkodásra való visszatalálás. Történt változás?

– Több fórumon elmondtam, több tanulmányt publikáltam a témában, de semmilyen lépés nem történt. Pedig fekete-fehéren kimutatták mások is, hogy a hajdani árterek több emberi fogyasztásra és háziállat ellátására alkalmas terméket adtak (zöldség, gyümölcs, takarmány, fűszer, halászat és vadászat), mint az ártéren kívüli területek. Ez világszerte így van, de mi még a paradicsomot, a hagymát, a krumplit is inkább importáljuk.

– Miért nem hallják meg a professzor úr hangját?

– Azért, mert pillanatnyilag a haszonszerzés a fontosabb.

– Hogy látja a vidék, a kisfalvak jövőjét?

– Vannak pozitív lépések, főleg a családtámogatás terén, és az agrárpolitikusok is támogatják a kisgazdaságok megmentését. Magyarországon a földbirtokok nagyságát tekintve még mindig a nagyüzemek dominálnak, végleg eltűntek a parcellák. A falvak életben maradásával kapcsolatban hadd említsem lakóhelyem, Hosszúhetény helyzetét. Ha az utóbbi évtizedekben nem költöztek volna ide sokgyermekes fiatal családok, akkor igen lecsökkent volna a lakosok száma. Akik jöttek, Pécsre járnak dolgozni.

– Hogyan talált rá erre a parasztházra, ahol most beszélgetünk?

– Pécsett laktam, szerettem volna falura költözni, mivel a rossz levegő miatt a három fiam közül a legkisebbnél már asztmás tünetek jelentkeztek. Néztem az apróhirdetéseket, találtam is egy hosszúhetényi házat. Eljöttünk a feleségemmel megnézni, de egyikünknek sem tetszett, ráadásul drágán adták. Nézelődés közben találkozunk az ott élő Bocz Gyula szobrászművész barátom feleségével, aki csodálkozott, mit keresünk mi errefelé.

Pont jó helyen álltunk, mert a hátunk mögött lévő ingatlan eladó volt. Meg is vettük. Sok pénzt áldoztunk a felújításra, a bővítésre. Az épülethez tartozó, parlagon hagyott hátsó kertet pedig életre keltettem, száz gyümölcsfát ültettem bele. Mindmáig teremnek, de én már csak „beszélgetek” velük, nincs erőm ápolni őket.

– Bármerre nézünk az otthonában, biztosan találunk olyan tárgyat vagy fotót, amihez emléke fűződik. Hirtelenjében meg tudná mondani, melyik áll legközelebb a szívéhez?

– Azok a csodálatos szőttesek, melyeket a bukovinai székelyektől kaptam ajándékba. Először a Bácskába telepítették őket, majd amikor onnan is menekülniük kellett, Tolnában és Baranyában kötöttek ki. Néprajzosként sokat gyűjtöttem köztük, barátságos emberek voltak, szívesen beszéltek a sorsukról.

Nagyon meghatónak találtam, hogy maguk közé fogadtak, és teljesítették a kéréseimet. Hasonló élmények értek a néptáncgyűjtéseim során is. Magam is táncoltam, sőt tanítottam is. Örülök neki, hogy nyolc unokám közül az egyik fiú tagja egy néptánccsoportnak.

– Előfordul, hogy dúdolgat egy régi dallamot, amit egykoron gyűjtött?

– Katolikusként gyakran hallottam, ahogy hithű evangélikusok zsoltárokat énekelnek, nem csak hét végén. Édesanyám sokat betegeskedett az asztmája miatt, s amikor rátört a roham, a szomszédságunkban lakó Podmaniczky Pali bácsihoz – aki a Pécsi Tudományegyetem soproni hittudományi karán tanított – szaladtunk át telefonálni orvosért.

Podmaniczkyné is átjött, hátha tud segíteni, de csak annyit tudott tenni, hogy megfogta anyám kezét és zsoltárokat énekelt. Amikor anyósom hozzánk költözött, feleségemmel együtt mi is énekeltünk. Ezt a hagyományt ma is életben tartjuk a párommal.

– Elénekelné a kedvencét?

– (Énekel) „Isten nékem erőm, bizodalmam, Nyugodalmam, Sújtson bár sok fájdalmam. Én hatalmában / Bízom s oltalmában Éltem folytában. / Benne élek, haláltól se félek, Jót remélek, Tőle csak el ne térjek. El nem enyészem A sírban végképpen: Mennyben lesz részem. / Semmi engem tőle el nem választ, Látom már azt, Hogy rám jót csak ő áraszt. Támogat engem Erőtlenségemben És ínségemben. / Mindenkoron azért csak őt áldom, őt imádom, Míg élek e világon. Szívemet intem: Erős vár az Isten, Más üdvöd nincsen! / Te légy, Uram, őrzője a nyájnak, Egyházadnak, Mely Krisztust vallja Úrnak. Mert bűneinkért Ontott megváltó vért Mindannyiunkért. / Itt e földön magasztaljon téged, Míg csak élhet, Nagy buzgón a te néped. Míg szemtől szemben Éneklünk a mennyben Mind nagy örömben.” Ez a 338. ének. Szép, ugye?