Építő filmkockák

– Hat alkalommal Szatmárcsekén, idén azonban Tállyán tartották a fesztiváljukat. Miért váltottak?

– Úgy láttuk, hogy tovább kell lépnünk, más helyszínt kell keresnünk, ahol jobb infrastruktúrával tudunk dolgozni. Tavaly részt vettem egy tállyai találkozón, ahol Szőcs Géza költő mellett ültem. Őt már korábban is minden évben meghívtam Szatmárcsekére, de nem jött el.

Akkor megkérdeztem tőle, hogy miért nem, mire ő azt felelte: „Azért, mert messze van, de ha elhozod ide, Tállyára a fesztivált, akkor eljövök.” Szőcs Géza az idei tállyai rendezvényen sajnos már nem tudott velünk lenni.

– Hogyan indult a Kulturális Filmek Fesztiválja?

– 2014-ben találkoztam Kerényi Imre rendezővel, aki elvállalta a szatmárcsekei Kulturális Filmek Fesztiváljának zsűrielnökségét. Ő azért érezte magáénak ezt a fesztivált, mert szerette tanítani a pályázó filmeseket. Már a kezdetektől internetes filmversenyt terveztem, és ő ebben igazat adott nekem.

– Már korábban is szervezett filmes találkozókat.

– Az első televíziós fesztiválomat 1993-ban szerveztem Fehérgyarmaton. Annak a kárpátaljai kulturális rendezvénynek Sára Sándor rendező volt a zsűrielnöke. A következő találkozót 2000-ben rendeztem Mátészalkán, az már Kárpát-medencei televíziós fesztivállá nőtte ki magát, és professzionális televíziósoknak szólt.

Ezeken az alkalmakon olyan személyes barátságok születtek, amelyek a mai napig tartanak. Majd még további fesztiválok szervezése következett, európai kitekintéssel is, sőt egyikre még a kínai tévéseket is meghívtuk a 2000-es évek végén.

– Milyen alkotásokkal lehetett pályázni az idei fesztiválra?

– Öt és fél perces filmekkel. A feladat mindig ugyanaz: az alkotók a saját településükön, a Kárpát-medencében vagy a diaszpórában térképezzék föl, hogy milyen kulturális értékek lelhetők fel helyben. Az összeállításokat a közösségi oldalakon jelentetjük meg, majd a közönség értékelése dönti el, hogy melyik alkotások kerülhetnek a zsűri elé.

A nézők nagy többsége a telefonján tekintette meg a pályamunkákat, amelyek az interneten keresztül csaknem kétmillió emberhez jutottak el. A kö­zönség értékelése után a legjobb filmek alkotói vettek részt a tállyai szakmai találkozón.

– Milyen értéket képviselnek ezek az alkotások?

– Ezeket a filmeket több esetben a mi felhívásunkra forgatták le az alkotók. Tállyán kilenc díjat osztottunk szét, hárommillió forint volt az összdíjazás. A zsűri a négy nap alatt személyesen beszélgetett a stábokkal, és utána döntött. A mi fesztiválunkon a filmesek – mint egy vizsgán – gyakorlatilag megvédik a munkájukat. Idén portrékkal lehetett nevezni, az alkotók olyan személyeket kerestek, akik a magyarság értékeit őrzik, és továbbadják azokat.

– Még Brazíliából is érkezett nevezés.

– Egy ott élő délvidéki származású magyar alkotó készített filmet egy brazíliai magyar étterem vezetőjéről. Csaknem egymillióan látták, ez lett a közönségdíjas alkotás.

– Van olyan történet, amely nagyon megindította önt az idei filmek közül?

– A második helyezést elérő mű a Kányádi Sándor költővel készült utolsó interjú. Filmtechnikailag is olyan gyönyörűen elkészített alkotásról van szó, hogy a – Koltay Gábor rendező vezette – zsűri döntése előtt még azt hittem, ez a munka lesz majd a nyertes.

– A győztesek idén kárpátaljai filmesek lettek.

– Igen. A filmjük egy olyan református lelkész asszonyról szól, aki száz árva, kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermeket nevel a hitével, a reménységével, a szeretetével és a tudásával. Ő mindenképpen példakép. Legyünk büszkék arra, hogy ilyen emberek viszik tovább a kultúránkat, a nemzetünket – és mi pontosan ezt szeretnénk megmutatni.

Ezért is hangsúlyozzuk, hogy ezeknek a kulturális filmeknek nemzeterősítő szerepük van. Magyarságunkat a nyelvünk és a kultúránk tartja meg. Akkor marad meg a magyar közösség bárhol a világon, ha kultúráját ápolják, megőrzik és továbbviszik.

– „Átadni a tudást, az információt, a legnagyszerűbb dolog az életben” – fogalmazott korábban.

– Ha egy pedagógus kiáll a gyerekek elé, akkor ő példakép. Nemcsak a tudást kell átadnia a fiataloknak, hanem az életével, a hitével, a személyiségével példa lehet számukra. A televízió hasonló szereppel bír, alakítani tudja a lelkeket. Ha nem teszünk azért, hogy építsünk, akkor a romboló áradat elsodorja a fiatalokat.

– Fehérgyarmaton nőtt fel, és a kilencvenes évek végéig ott is élt. Hogyan kezdett el érdeklődni a filmek iránt?

– Már a Kádár-rendszer idején városi kábeltelevízió-hálózatot szerettem volna kiépíteni, de a tanácselnök és a pártvezetők ezt nem akarták. A rendszerváltás táján azonban sikerült meggyőznöm a polgármestert ennek hasznosságáról, így 1990-ben elindulhatott a fehérgyarmati televízió. Másfél év alatt több mint háromezer lakásba építettük be a kábelhálózatot.

– Úgy tudom, hogy ekkor már jócskán volt tapasztalata a televíziózással kapcsolatosan.

– Igen, a helyi szakmunkásképző iskola stúdiójából zárt láncú televíziót indítottunk. Ennek köszönhetően a fehérgyarmati iskola tanóráin a kilencvenes évek elején már digitális oktatás folyt. Akkoriban is azt mondtam, hogy a televízió olyan, mint az atomenergia: lehet hasznos, de káros is. Folyamatosan arra törekedtem, hogy erősítsük azokat, akik értéket képviselnek és közvetítenek.

– Hogyan fogadták a diákok a stúdió adta lehetőséget?

– Sok diák még írni és olvasni sem tudott rendesen. Tanárként ugyan feladtuk nekik a leckét a tankönyvből, de előfordult, hogy többen nem is tudták elolvasni. Amikor vi­deón látták a könyvek tartalmát, akkor könnyebben meg tudták tanulni a tananyagot. Új pedagógiai módszert sikerült tehát megvalósítanunk, és ez nagyon népszerű volt a tanulóink körében. Ha a televízión keresztül például egy-egy ismert színész előadásában elhangzó vers megérintett néhány fiatalt, ak­kor már nem volt haszontalan a munkánk.

– Televíziócsatorna létrehozásában is részt vett Szatmárban. A Szamos Televízió igen különös körülmények között indult.

– 1994-ben az új fehérgyarmati polgármestert már nem érdekelte a nyilvánosság, és megszűnt az állásom. Megpályáztam az UHF 38-as frekvenciát, amelyről kiderült, hogy a nemzetközi egyezmények alapján Ukrajnához tartozik. Sikerült megszerveznem, hogy Ukrajna lemondjon a frekvenciáról Magyarország javára.

1994 végén a két ország akkori államfői aláírásukkal látták el azt a dokumentumot, amely alapján 1995 áprilisában már Magyarországon, Fehérgyarmat helyszínnel írták ki üzemeltetésre a korábbi ungvári frekvenciát. A következő évben erre megkaptuk a napi 24 órás sugárzási jogot, így indult el a Szamos Televízió adása, amelynek műsorai 150 ezer emberhez értek el Szatmár-Beregben. A helyi értékeket karoltuk fel, a térségbeli kultúrát és embereket mutattuk be – vasárnaponként pedig még egyházi közvetítéseink is voltak. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy mi ott élünk Szatmárban.

– Miért, mi jellemzi a szatmári embert?

– Tizenkét éves koromban az árvíz miatt összedőlt a házunk. Édesapám akkor, hetven­évesen azt mondta nekem: „Fiam, újrakezdjük az életet, és az új házat már neked építem!” Ilyen erő van az ottani emberekben. Kisgyermekként a hatvanas években a szü­leimmel kezdtem járni templomba. Nagyon sok erőt adott ez nekünk akkoriban.

Édesanyám korán reggel a sparhelten megfőzte a vasárnapi ebédet, majd hazaérve, ünnepi ruhában leültünk a családi asztalhoz, és együtt ebédeltünk. Ezt nem lehet elfelejteni. A kultúra alatt én nemcsak a művészetet, hanem a gasztronómia, a hit vagy éppen a gazdálkodás kultúráját is értem. A szatmári ember mindig fenn tudta tartani a családját, hiszen jellemzően a gazdálkodásban látta a jövőt.

– Visszatérve a kulturális filmekhez: lesz nyolcadik fesztivál?

– Igen, már tervezzük, és szeretnénk megjeleníteni benne a környezettudatosság témáját is. Lényegesnek tartom, hogy továbbra is hozzájáruljunk a nemzeti összetartozáshoz. Ha nincs összetartozás, akkor elfúj bennünket a szél. A mi kis filmkockáinkat mint egyfajta építőelemeket hozzátesszük a magyarság kultúrájához.