Lélekvilágok – hitvilágok

Temetésig a házban marad. A lélek és annak a test elenyészése után valamilyen formában való túlélése a világ legtöbb kultúrájában megjelenik, az ehhez kapcsolódó hiedelmek, vagy éppen megmagyarázhatatlan jelenségek évezredek óta léteznek. A másvilággal való kapcsolattartás hite bennünk, magyarokban is régóta él.

Ahogyan a néprajzi lexikon­jainkból ismerjük, a kereszténység előtti magyarság a léleknek legalább két fajtáját különböztette meg: a lélegzetlelket (pára, lehelet), melyet lényegében az életfunkciókkal azonosított, és a képmáslelket (árnyéklélek), amely inkább a személyes adottságokat, mentalitást és karaktert határozta meg.

Ez utóbbi időlegesen – súlyos betegség, önkívület, álom állapotában – hagyhatta el a testet és oda visszatérhetett, míg ha az előző távozott a testből, az egyet jelentett a halállal. Ezt a képzetet őrizték meg a szólások: „kiadja a lelkét”, „kileheli a lelkét”.

A halál tehát az a pillanat, amikor a lélek végérvényesen elhagyja a testet. A temetkezési szokások során számos hagyományos cselekvés, eljárás ennek a testből szabadult léleknek a biztonságát, gondviselését és útra bocsátását szolgálja, ugyanakkor a továbbélők védelmét és nyugalmát is vele szemben.

A hiedelem szerint a testet elhagyó lélek a temetésig a házban vagy a szobában marad, ahol a holttestet felravatalozták: a fej közelében, vagy a mestergerenda, csángó hiedelmek szerint az eresz alatt. A koporsó lezárásakor, illetve az udvarra vitelekor a lélek a koporsófedélre ül, majd a temetés végeztével a felállított sírjelre telepszik, míg végül a hatodik-hetedik héten megindul a túlvilágra, s immár végképp eltávozik az élők közül.

Szellemek nyomában. Anglia és különösen a Skót-felföld a paranormális jelenségek szempontjából a világ egyik legfrekventáltabb területe, évszázadok óta elválaszthatatlan a szellemhistóriáktól. Az elhagyatott vidéki kastélyok, omladozó temetők, a sokszor még ma is szállodaként vagy étteremként működő épületek a középkortól kezdve megannyi misztikus történet helyszínei.

Nem csoda, hogy a Hert­fordshire Egyetem professzora, dr. Richard Wiseman és kutatócsoportja úgy döntött, tudományosan is pontot tesz az ügy végére, kideríti, mi áll a paranormális élmények hátterében.

A kísérletekben részt vevő önkénteseket a hírhedt Hampton Court palotába zárták, és arra kérték őket, hogy jegyezzenek fel mindenféle szokatlan jelenséget: zajokat, lépéseket, különös hideg fuvallatokat, s azt is, ha egyszerűen úgy érzik, nincsenek egyedül. A kutatók térképpel látták el őket: azon jelöljék be, hogy pontosan hol, mikor és milyen intenzitással törtek rájuk a hátborzongató élmények. A kísérlet eredményei igencsak meglepőek voltak: a résztvevők azokon a helyeken észleltek furcsaságokat, amelyeket – a történetek szerint – a kísértetek rendszeresen látogatnak.

De valóban léteznek-e ezek a szellemek? Dr. Wiseman és munkatársai erre a kérdésre még nem találtak feleletet – szerintük a kísértetekről beszámolók tapasztalatai valósak, de maguk a kísértetek nem. A britekben kétségtelenül létezik valami sajátosan furcsa törekvés a másvilág felfedezésére, megértésére. Nekik vannak a szellemekről tájékoztató legnagyobb történetíróik, mint Charles Dickens, aki tagja volt a paranormális jelenségeket kutató legrégebbi társaságnak, a Kísértet Klubnak is.

Hét ökröt áldoznak. A Vietnam és Kína határán élő hegyi népnek, a hmongnak igen egyedülálló a halálhoz és halottakhoz kötődő hiedelemvilága. Évezredek óta sámánista vallást gyakorolnak, melyben számos szellem és szörny játszik fontos szerepet, s áldozatokat is bemutatnak. Különös hitük szerint az álmukban hirtelen elhunytak mellkasára a Vén Banya, vagyis Dab Csog démon ül.

A feljegyzések szerint a legtöbb démontámadás pánikrohammal kez­dődik, ilyenkor azt érzi az ember, hogy valami a mellkasára telepedett, képtelen megmozdulni, nem kap levegőt. Ha túléli a borzalmas éjszakát, másnap még több ajándékot visz és még nagyobb áldozatot mutat be ősei szellemeinek, mert a hiedelem szerint ők féken tudják tartani a rontó szándékú szörnyeket, amelyek csak akkor képesek áttörni a védelmen, ha az emberek a felmenőiknek járó szertartásokat elhanyagolják, vagy más vallási szabályt szegnek meg.

Régen, ha valakit megtámadott a Dab, a sámánok összeültek, hogy megállapítsák a zaklatás okát, majd különleges áldozatot mutattak be a szellem haragjának csillapítására. Ha ez nem történt meg, a Dab újra és újra visszatért, és előbb-utóbb magával vitte az áldozat lelkét.

A halál, akárcsak a születés, nagyon fontos esemény a hmong család életében. A temetési szertartást az előírásoknak megfelelően kell végrehajtaniuk, nemcsak a túlvilágra igyekvő, de a hátrahagyottak érdekében is. A halál beállta után másnap hét ökröt áldoznak fel, húsukat megsütik, ezzel várják a tiszteletüket leróni kívánókat.

Miután a szeretett halottat felkészítették a hosszú útra, melléhelyezik a legfontosabbakat, amelyekre szüksége lehet a túlvilágra tartva: egy üveg alkoholt, főtt csirkét tökbe téve, tojást, egy-egy számszeríjat, kést és papír napernyőt.

A testet aztán a hordágyra helyezik, és énekelve elindulnak a temetkezési hely felé. Az egész falu csatlakozik a hegyekhez tartó menethez, ahol a holttestet lábbal kelet felé fordítva helyezik el. Azért így, mert nyugat a halál iránya, s ha a fej keletre néz, akkor az elhunytat megvakítja a felkelő nap fénye.