Kicsiben is vitézek! – jubilál az Operaház Gyermekkara

Első felvonás, amely a múltban mereng

– Én mindent a gyerekkórusoktól kaptam: szakmai sikereket, külföldi vendégszerepléseket, még férjet is! – szögezte le huncut mosollyal a Liszt-díjas karnagy, Botka Valéria, akit én nyolcvanéves korában ismertem meg, 2008-ban. Így folytatta:

– Csányi Laci egy évvel fölöttem járt a Zeneakadémián. Diploma után a minisztérium a Magyar Rádióhoz helyezte szerkesztőnek. Amikor munkatársra lett szüksége, engem irányítottak hozzá. Mivel nem szólhatott bele, kivel dolgozzon együtt, sértődötten azonnal felmondott. Nem fogadták el a felmondását, úgyhogy kénytelen-kelletlen el kellett viselnie engem ma­­ga körül...

Akkoriban még úgy készítették a rádiófelvételeket, hogy az ország minden részéből kórusokat hívtak be – pénzért. A jelentős költségeken túl ez óriási rizikóval járt: vajon sikerül-e, leadható lesz-e a felvétel? A Csányi–Botka páros nagy ötlete az volt, hogy az intézmény alapítson és képezzen saját gyermekkórust. Megfontolják, ígérték az elvtársak, és végre 1955-ben zöld jelzést is kaptak. A zenepedagógusok fél évig jártak válogatásokra a fővárosi iskolákba, hogy elindulhasson a Magyar Rádió Gyermekkórusa.

A Ma­­gyar Állami Operaház Gyermekkara a jelenlegi formában 1970 óta működik: az intézmény ugyanis akkor kérte fel a sikeres házaspárt saját gyermekkórusának vezetésére. Akkoriban a Szív utcai általános iskola fogadta tanulói közé az Operaházban éneklő gyerekeket. A pár 1987-ig vezette a kórust.

Megismerkedésünk idején Vali néni az Ódry Árpád Művészotthonban, visszavonultan élt. Mivel éjjelente nem bírt aludni, mindennap reggel hatkor rádióval a fülén ötvenszer végigsétálta az udvart a kerítés mentén. Zenét hallgatott. A madárcsontú asszony egy szem gyógyszert sem szedett. A lelke betegedett meg, amikor a férje három évvel korábban elment. A magány elől menekülve ment a művészotthonba. Csupán nyolc esztendőt élt a párja nélkül, 2013 őszén ment utána...

Második felvonás, tele nagy nevekkel

Fél évszázad alatt immár több generáció szerezte gyermekkorának meghatározó élményeit az Operaház kiskórusában. Nem egy kiváló művész mondhatja el magáról, hogy e kar tagjaként nyert bebocsátást a klasszikus műveltség zenei szentélyébe: többek között Balázs János zongoraművész; Drucker Péter, a kecskeméti színház vezető karmestere; Für Anikó színművész, Mekis Péter orgonaművész, Tunyogi Bernadett musicalszínésznő és Veres Mónika Nika énekesnő.

– Író nagypapám biztatására, első osztályos koromban felvételiztem a Magyar Rádió és az Operaház gyermekkarába is, mindkét helyre fölvettek. Az utóbbi mellett döntöttem, egyértelműen a színpad vonzása miatt – meséli Balássy Betty Fonográf-díjas dzsesszénekesnő.

– A szoprán szólam oszlopos tagja lettem 12 évig, tele sikerélményekkel, merthogy számtalan szólóra is kiválasztottak. Ez persze még több munkával járt, és még nagyobb teherrel a kísérgető szüleimnek is. Ne szépítsük: nehéz volt heti 3-4 előadás és a szinte mindennapos, többórás próbák mellett a matematikával, fizikával foglalkozni...

Mai napig nagy kedvence Mozart A varázsfuvola című operája meg Puccini Toscája, Bizet Car­men­je, Mascagni Parasztbecsülete, Leon­cavallo Bajazzókja... Sorjáznak a nyári szabadtéri színpadok és a külföldi fellépések emlékei.

– Felfoghatatlan érzés volt a katalán José Carrerasszal egy színpadon állni, de nekem már az is óriási élményt jelentett, ha a próbák során vagy szünetekben a szendvicsemet rágcsálva csak úgy figyelhettem az operaénekeseket. Képzelje el, milyen izgalmas gyerekfejjel, hogy az a büfében bolondozó pasi percek múlva bement a színpadra, aztán olyan átéléssel énekelt és halt meg, hogy minket a hideg rázott! A „nagyágyúk” is mindig figyeltek ránk, mi pedig az előadás fontos részének érezhettük magunkat. Amikor egyszer Gregor József Sarastrót játszotta A varázsfuvolában, észrevette, hogy beteg vagyok. Odajött és azt mondta: „Bettikém, drága, két dolog jó rá: a pálinka meg az erős paprika.” Ak­kor szoktam rá a büfében az utóbbira.

– A kórus nélkül biztosan nem itt tartanék – összegez Balássy Betty. Szerinte a szakmai tudáson kívül elsősorban alázatot és kitartást tanult ott. Bár élete végérvényesen a dzsessz felé fordult, amikor 2000-ben megnyert egy nemzetközi énekversenyt, mégis van, ami örök: a mai napig, akár koncertezik, akár tanít, mindent ugyanúgy csinál – a légzéstechnikáktól a hangképzésig –, ahogyan anno a gyermekkarban megtanulta.

– Jól emlékszem életem első előadására: Friedrich von Flotow Márta, avagy a richmondi vásár című vígoperája az Erkel Színházban, Leblanc Győzővel Lyonel szerepében. Pár nappal ezelőtt egy vidéki fellépésem során találkoztam az operaénekessel. Muszáj volt neki elmondanom, hogy az az almazöld loknis kislány, akivel közös fotó is készült, én vagyok. Felfoghatatlan, hogy ma már én is elöl állok...

Harmadik felvonás, a János vitézke jegyében

Aki nagyban vitáz, kicsiben is vitéz! – ezzel a szlogennel reklámozzák a Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátéka alapján készülő interaktív gyermekelőadást. Gőzerővel folynak a próbák a János vitézke november végi bemutatója előtt, ottjártunk idején épp az Eiffel Műhelyház Hevesi Sándor kisszínpadán. A dalokat már betanulták a kórustagok Hajzer Nikolett kórusvezető és a korrepetitorok segítségével – a mai próba különlegessége, hogy Harangi Mária rendező instruálása alapján a gyerekekkel együtt „kikísérletezik” a lehető legütősebb mozgást, játékot.

Csak a szolmizációs bemelegítés alatt ülnek a gyerekek a nézőtéri székeken, aztán rendezői utasításra szétszóródnak a játéktéren – az a fő, hogy ne legyen rend a színpadon! Hol juhászbojtárokat, hol Iluskákat, hol juhokat, hol pedig óriásokat alakítanak, de a legnagyobb siker és hangzavar a kiválasztott boszorkányokhoz kötődik. Nem csoda a „kakofónia”, ha egyszer azt kéri a rendező, hogy a banyák hörögve, kacagva, egymás szavába vágva mantrázzák a saját két-két soros szövegüket – a leendő néző szülők örömére és nosztalgiázásképpen Hobótól, a Vadászat cí­­mű albumról, a Vészbanyák dalából: „Legelőször, buta béka, / Te kerülsz be a fazékba.” „Gőte szeme, egy marok, / Denevérszőr, gyíkfarok.” „Lócsont, sárkány pikkelye, / éji konkoly gyökere.”

– Az éneklés mellett ennyi játéklehetőséget és prózai szöveget még sosem kaptak az Operaház Gyermekkórusának tagjai, ebből a szempontból kuriózum ez a darab – magyarázza Hajzer Nikolett, aki 2016 augusztusától vezetője a mintegy 170 tagot számláló karnak. Ő és mai segítője, Breinich Beáta operaénekes-korrepetitor anno ugyanitt kezdte zenei pályafutását, úgyhogy a kóruslét, a próbák, az előadások minden előnyét és hátrányát ismerik, nem beszélve a művekről és az Operaház munkatársairól.

Apropó, művek! A gyermekkar rendszeres szereplője az Operaház, illetve az Erkel Színház, pár éve pedig már a vadonatúj Eiffel Műhelyház műsorra tűzött operáinak, de hanglemezfelvételeken, jótékonysági koncerteken és egyéb rendezvényeken is közreműködik. Az utóbbi időszakban akadt több olyan előadás is, amelyet különleges mérföldkőnek tartottak; ilyen volt Dohnányi Stabat Materét énekelni a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, vagy pár héttel ezelőtt az 50. évforduló alkalmából rendezett (tavaly a járvány miatt elhalasztott) születésnapi gála, benne A makrancos királylány című gyermekoperával.

– Az a gyerek, aki nálunk szo­cia­lizálódott, egy klasszikus kórusba átkerülve szinte biztosan szenvedne, ahol „csak” állnak és énekelnek – véli Breinich Beáta. – Itt nem csupán énekelni kell, hanem ügyesen mozogni a színpadon, zavar nélkül viselni a reflektorfényt, és alkalmanként prózai részeket is elmondani. Nézze az arcukat! Látszik, hogy sokan az éneklésen túl a színpadi jelenlétet is élvezik.

Közéjük tartozik a nyolcadik osztályos Dávida Márton, aki János vitézt alakítja, és nem titkolja, hogy színészi álmokat dédelget. Különösen örült a címszerepnek, merthogy nemrég ezzel térhetett vissza a gyermekkarba. Hogy honnan?! Amikor hatodikban mutálni kezdett, kikerült a kórusból. (Nem elég baj, hogy eleve nagyon kevés fiú jelentkezik a gyermekkarba, még a kamaszkorban bekövetkező hangváltozás is megakaszthatja a pályafutásukat, vagy idejekorán véget is vethet annak!) Legnagyobb élménye itt? Az első és meghatározó opera, amelyben szerepelt: A pikk dáma Csajkovszkijtól.

Mások ezek a gyerekek, mint a kortársaik? A zenepedagógusok egyetértenek abban, hogy a kórustagok igazi közösségi emberek, nagy munkabírásúak, komoly memóriával és koncentrációs képességgel bírnak. Emellett, ha kell, rendkívül fegyelmezettek: egy cél érdekében képesek összeszedni magukat, az adrenalin elnyomja a fáradtságot és a fájdalmat is.

– Olyan ez, mint az élsport, csak mi a vívócsarnok vagy az uszoda helyett a próbatermekben vagyunk. Ez is elköteleződést kíván, a szó nemes értelmében „rabságot”. Aki nem való ide, nem szereti meg vagy nem bírja fizikailag a kóruséletet, az hamar, az első egy-két évben kihullik – osztja meg tapasztalatait a karvezető. Itt a rendszeres próbák mellett olykor naponta vannak előadások, decemberben néha kettő is, vagyis folyamatosan topon kell lenni.

Harangi Mária ötlete szerint eltelik némi idő a színdarab elején, míg kiderül, a jelöltek közül melyik Kukorica Jancsi szívének gyöngyháza, lelke Iluskája. A 15 éves Sitkei-Magyar Csenge az igazi, aki egyébként leglegként Gershwin Porgy és Bess című operájára esküszik „elsősorban a lazább, dzsesszesebb hangzása miatt”. Az elsőéves gimnazista, aki korábban zongorázott és hegedült is, most úgy képzeli el felnőttéletét, hogy abban csak hobbiként, de mindenképpen jelen van a zene.

Hajzer Nikolett szerint a kórusnak nem az az elsődleges célja, hogy leendő zenészeket, énekeseket neveljen – csupán az, hogy ezek a 7–20 év közötti gyerekek, fiatalok megszeressék és felnőttként is élvezzék az igényes zenét, műfajtól függetlenül. Azért persze az sem baj, ha ezek a felejthetetlen kórusévek mégis útjelzőül szolgálnak a kimagaslóan tehetséges tagok számára a pályaválasztáskor.