Sára Sándor emlékére

Lapunk képviseletében immár ötödik alkalommal lehettem tagja a zsűrinek, amelyet 2017-ig Sára Sándor vezetett. A Magyar Mozgókép Mesterével, a Nemzet Művészével, a kétszeres Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőrrel, filmrendezővel élmény volt együtt lenni, és különösen emlékezetes számomra az a nap, amikor a Kecskemét környéki tanyákat jártuk ketten, idős embereket fölkeresve.

Sára Sándor életének nyolcvanhatodik évében, 2019 szeptemberében hunyt el, s bronz mellszobra – Lantos Györgyi szobrászművész alkotása – most ott áll a Hungarikum Ligetben, a Kölcsey-ház előtt. Jó érzés, hogy az idei filmszemle is hű volt emlékéhez, és talán minden eddiginél több kitűnő alkotást hozott.

Bizony nem volt könnyű dolguk a zsűri tagjainak – köztük Sára Sándor fiának, a ma már szintén Balázs Béla-díjas operatőrnek és filmrendezőnek, Sára Balázsnak –, amikor a szemle díjairól dönteni kellett. Voltak filmek azonban, amelyek a zsűritől és a délelőttönként főként középiskolásokból, délutánonként pedig nagyrészt a környező települések nyugdíjasaiból álló közönségtől egyaránt igen magas pontszámot kaptak, közülük is kiemelkedett a Branka (rendezője K. Kovács Ákos, aki Oláh Tamással írta a forgatókönyvet, az operatőr Tóth Levente).

A film 1991-ben, Jugoszláviában, már a polgárháború idején, valahol a magyar határ közelében, egy jól fölszerelt állami kórház szülészeti osztályán játszódik, ahol munkát kap Branka, a szarajevói fiatal ápolónő. Minden rendben lenne, de Branka rájön, hogy a császármetszéssel világra jött újszülötteket kicsempészik a kórházból, és külföldre, nyugati országokba viszik, miközben az édesanyáknak azt mondják, hogy a csecsemőjük meghalt. Itt kezdődik Branka szövetsége a szinte még kamasz Angélával, a kisbabáját egyedül váró magyar lánnyal egy olyan világban, ahol minden bizonytalan, de Angéla nem akarja elveszíteni gyermekét. A film végén megjelenő felirat szerint Jugoszlávia kórházaiból több ezer újszülöttet vittek így külföldre, s több száz anya keresi ma is a gyermekét.

Pontszámban a Megbélyegzetten – 1968 (rendezője Varga Ágota) és a Mi, svábok mindig jó magyarok voltunk című alkotás (rendezője László Gábor) követte a fődíjas Brankát. Varga Ágota filmje egy olyan ember sorsáról szól, aki 1968-ban – amikor a Varsói Szerződés hadseregei a forradalom leverésére bevonultak Csehszlovákiá­ba – társaival elkövetett egy „diákcsínyt”, amely politikai tartalmat kapott. Kovács László egész életét meghatározta ez a tett, a saját apja – a párthűség mintaképe – a legsúlyosabb büntetést kérte rá, s mi­után a börtönből szabadult, a kommunista gépezet – míg csak létezett – mindenben gátolta és megalázta.

A mi, svábok… címadó mondata pedig egy olyan ember szájából hangzik el, akit a háború után kitelepítettek Németországba. A film legmeghatóbb pillanatai számomra azok, amikor egy – később a családjával ugyancsak kitelepített idős asszony, akkor gyermek – elmondja, hogyan tűzték fel a kokárdát Magyarország 1944. március 19-i német megszállásakor, miközben hitet tettek a magyar haza mellett; „Nem engedjük elvenni a mi országunkat...”.

Nagy sikert aratott az Ahol mégsem kolbászból van a kerítés (Bácskai Gabriella filmje), amely a kele­biai Kolbász sori tanyák lakóinak életét és egy tanyagondnok, Bíró Zoltán fáradozásait mutatja be, valamint a Tervek nélkül semmik leszünk (Osgyáni Gábor alkotása), Lyukóbánya nehéz sorsú lakóinak küzdelmeiről és Horváth János szociális munkás (szobafestő és villanyszerelő) hitet adó mindennapjai­ról (mindkét film a Korkép kategó­riában indult).

Erdély ezúttal két kitűnő portréfilmmel mutatta meg magát: a Csak ide juhászát, Vaczkán Dénest (a kolozsvári Miklós Mátyás Levente készített róla filmet) és az erdőfülei Kolumbán Pista bácsit és feleségét, Eszti nénit a velük egy faluban lakó Szőcs Richárd és Deák András csupán hétperces, Az egyetértés útján című miniportréjából (az Erdővidék száz arca sorozatból) nem felejtjük el.

Remek film a pomázi Vörös András rendezte Detto a sales menedzserről és az ökoterroristáról (harcuk szó szerint is „megrázó” végkifejlethez vezet), a kalocsai Kvalla Gábor Légből kapott világ című portéfilmje Lakatos Norbertről, a vak lufihajtogató művészről, az ugyancsak kalocsai Tóth Dani Möszijő Hollója az uszódi juhtenyésztőről, aki juhbírálóként családjával Párizsba utazik az egyik legrangosabb mezőgazdasági kiállításra, vagy a hat gyermekük után feleségével (de egész családjával) egy Down-kóros kislányt örökbe fogadó Fejér László portréja Hajnal Gábor Ő és én sorozatából (amely az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából készült) és folytathatnánk a sort.

A zsűri végül 26 filmet részesített valamilyen díjban, és 10 alkotás kapott 25 ezer forintos közönségdíjat.

A 40 tagú, főként filmes szakemberekből, írókból, újságírókból álló zsűri és az alkotók között esténként éjszakába nyúló beszélgetések zajlottak, s a vetítések szüneteiben az asztaloknál együtt ült az erdélyi vagy délvidéki rendezővel, operatőrrel, a felvidéki zsűritaggal és mondta el a látottakról véleményét a kiskunfélegyházi, kiskunmajsai, nagykőrösi gimnazista és a lakiteleki, kecskeméti, jakabszállási nagyszülő.

Így vált a Lakiteleki Filmszemle ez évben is a Kárpát-medencei filmművészet ünnepévé, erősítve bennünk az érzést: a határok a járvány idején sem választhatnak el minket, mert mindan­nyian összetartozunk.