Kígyóhústól a műmézig – mit ettek katonáink a fronton?

A 2. magyar hadsereget 1942 tavaszán szállították ki a keleti frontra. A kezdeti kisebb sikerek után 1943. január 12-én indította meg a Don folyónál ellentámadását a Vörös Hadsereg. A magyar alakulatoknak egy csaknem 200 kilométer hosszú szakaszt kellett megvédeniük. Honvédeink arcvonala azonban szétszakadt, a németek alig küldtek segítséget, a tőlünk délre védekező szövetséges 8. olasz és a 3. román hadsereg alakulatainak többsége a kedvezőtlen körülmények miatt fel sem vette a harcot. Ilyen helyzetben a magyar honvédek kitartó küzdelme csak növelte áldozataink számát.

A honvédség élelmezése az oroszországi hadjárat során nemegyszer hagyott kívánnivalót maga után, így volt ez a doni áttörés előtt, de különösen utána. 1942 tavaszán még minden a legnagyobb rendben volt, a 2. magyar hadsereg hatalmas mennyiségű élelmiszerrel indult útnak. A csapattestek hentesüzemmel, saját kenyérsütő kemencékkel és gulyáságyúval (mozgókonyha) voltak ellátva.

A frontmozgás és a rossz gépesítettség miatt később már gyakran előfordultak fennakadások, és egyre kevesebbszer valósult meg a napi háromszori étkezés, a meleg ételt egyre többször kellett hidegen elfogyasztani.

A háború folyamán rengeteg múlott az egyes parancsnokokon. Volt, aki odafigyelt arra, hogy nagyobb készleteket halmozzon fel, akár a helyi lakosságtól beszerezve az élelmet.

Magyar ember nem él lekváron és cukorkán

Honvédeinket különösen kedvezőtlenül érintette, amikor a németek élelmezték őket. „Maga a tény, hogy a magyar embernek lekváron, cukorkán, halkonzerven és műmézen kell élnie, úgy az er­kölcsi erőt, úgy a testi erőt, de különösen a harckészséget és harckedvet erősen letöri. Köztudomású, hogy a magyar embernek fő étele a leves, a szalonna és a tészta-, valamint a húsnemű, továbbá a jó kenyér. Éppen ezeket a zászlóalj minden egyes embere nélkülözi” – jegyezte fel Vécsey Béla alezredes.

Noha ma már sokan vásárolnak hazánkban is szardíniakonzervet, de nyolc évtizeddel ezelőtt annyira ismeretlen étel volt ez a bakák között, hogy nagyon gyorsan kígyóhúsnak nevezték el. „Soha nem mertem volna gondolni, hogy zászlóaljparancsnok létemre tököt szedjek, hogy kiegészítsem a magyar katonák másnapi ebédjét” – írja később Vécsey.

A doni áttörést követően az eddigieknél is sokkal mostohábbra fordult a katonák helyzete. Az élelmiszerraktárak vagy azonnal az ellenség kezére kerültek, vagy épphogy menteni tudtak belőle valamit. Ezután a menekülő honvédek az olvasztott hó mellett már annak is örültek, ha egy lovat le tudtak vágni, és a húsát gyorsan megfőzhették.

Rákosi kudarca

Mint a magyar kommunista emigráció első számú vezetőjére a második világháborúban a magyar hadsereg szétbomlasztását bízták rá, majd a magyar hadifoglyok számára szervezett iskolák oktatási programjának a kidolgozását. Rákosi Mátyás tevékeny szerepet vállalt akkor is, amikor a szovjetek kihallgatták a magyar hadifoglyokat, és igyekezett az ingatag személyeket átállásra vagy kémkedésre rábírni. Ezzel kapcsolatosan jegyzett fel elmesélés alapján egy érdekes történetet Mindszenty József hercegprímás a Kommunista arcélek című kéziratában: „A doni áttörés után felkeresi a magyar katonákat az orosz fogolytáborban: szálljanak repülőgépekre, dobjanak röplapokat és bombákat hazájuk földjére. Egyik szem- és fültanú hazakerülve mondja el nekem 1946-ban, hogy nincs jelentkező. Rákosi: »Akkor itt vesztek!« A magyarok mind: »Akkor itt veszünk!«”

Új frontbetegség

Bő harminc esztendeje jelent meg dr. Viczián An­tal sebész könyve, aki orvosként élte végig a Don-kanyart, és művében egy különös járványbetegségről számolt be. Leírása szerint nem klasszikus értelemben vett járványról volt szó, hanem az adott életkörülmények miatt megjelenő betegségről. A sok gyengélkedő igencsak megnehezítette az amúgy is létszámhiánnyal küzdő hadsereg helyzetét.

„Egy új betegség is felütötte fejét, amely tüneteiben, lefolyásában elüt az eddig ismert frontbetegségektől. Augusztus végével, az éjjelek és nappalok közti nagyobb hőmérsékleti különbségek beálltával jelentkezett először, igen nagy számban, szinte járványszerűen tört a legénységre. Körülbelül 50 százaléka esett át ezen a betegségen, de azokban a szakaszokban, amelyek közvetlenül a Don partján, figyelőőrsökben teljesítettek szolgálatot és a nap legnagyobb részét ásott, nyirkos bunkerekben töltötték, ez az arányszám még nagyobbnak mutatkozott.”

A katonák étvágytalanságra, bágyadtságra, végtagi fájdalomra és sokszor 40 foknál is magasabb lázra panaszkodtak. A betegség mintegy 10-12 napra döntötte le lábáról az embereket. Hála istennek, Viczián doktor számára rendelkezésre állt megfelelő mennyiségű kinin, amit amúgy is szedettek a katonákkal a malária miatt. Érdekes még az orvos azon feljegyzése, miszerint „a foglyok vallomásából tudjuk, hogy a Don másik oldalán, a szovjet katonáknál is igen nagy számban fordultak elő ilyen megbetegedések”.

A számok tükrében

A 200 ezer fős 2. magyar hadseregből 42 ezer katona veszítette életét, 28 ezer megsebesült, és 26 ezer lett hadifogoly. Érdekes ezt összevetni más hadviselő felek veszteségeivel. A Don-kanyartól délre, Sztálingrád térségében védekező, mintegy 260 ezer fős német hadtestet bekerítette a szovjet sereg. Ebből 42 ezer főt tudtak repülőgépen evakuálni, 107 ezer esett hadifogságba, akik közül csak 4 ezer térhetett haza, a többiek pedig eleve odavesztek a csatatéren.

A Vörös Hadsereg veszteségei ugyancsak magasak voltak. A Voronyezsi Front támadó hadművelete közben 33 ezer katonájuk esett el, és 61 ezer sebesült meg, mindezek fele a magyarok ellen.

Honvédeink helytállásához nem fér kétség, a visszaemlékezések, leírások alapján egyértelmű, hogy vitézül harcoltak, csak akkor hagyták el állásaikat az első sorokban küzdők, amikor elfogyott a lőszerük. A parancs teljesítése mellett a magyar katonákat az is erősen motiválta, hogy semmiképpen sem akartak orosz hadifogságba kerülni, pontosan tudták, mi várna rájuk...