Visszavágtunk a tatároknak

A tatárjárást követő években a Mongol Birodalom feldarabolódott, azonban az utódállamok to­vábbra is hódító politikát folytattak. A Magyar Királyság lakói biztosak voltak benne, hogy előbb-utóbb ismét szembetalálják magukat a tatárokkal, ezért is tett meg mindent IV. Béla király az ország megerősítése érdekében.

Ugyan nem az ország területén, de kisebb csatákat vívott is ellenük a király.

Az ellenség aztán szövetségesi viszonyt ajánlott IV. Bélának: fejedelmük és a magyar király gyermekei közötti házasságot szorgalmaztak, emellett zsákmányt ajánlottak fel Bélának, ha velük tart az Európa többi országa ellen indított hadjáratukban. A magyar király azonban elutasította ajánlataikat.

Harmadik tatárjárás

A tatárok 1287-ben hadat indítottak Lengyelország ellen, a krakkói herceg hazánkban lelt menedéket. IV. László király a már az 1285. évi eseményeknél is jeleskedő Simon fia Györgyöt küldte ellenük. Előbb a lengyel Szandec váránál ütött rajta a tatárokon: győzelmet aratott felettük, hadvezérüket meggyilkolta, és rengeteg embert kiszabadított fogságukból. Rövidesen ismét megütközött velük, amikor be akartak törni az országba. Ahogyan a krónikás írja, a Szepességnél „éjjel-nappal harcolt ezekkel a tatárokkal csapatonként, és többeket megölt közülük saját és övéi vérének hullatásával. És így e tatárok György mesternek – aki keményen szembeszállt velük – derekassága és igyekezete folytán nem tudtak behatolni földünkre és megszállni azt, Isten segítségével, hanem megfogyatkozva és vereséget szenvedve vonultak vissza erről a vidékről”.

Pestig pusztítottak

Az 1280-as években a tatárok ismét hazánk felé fordultak, és 1284-ben megtámadták az ekkor szerbekhez tartozó Macsói bánságot. IV. László magyar király seregeivel vonult oda, hogy segítséget nyújtson az ellenség legyőzésében.

A következő esztendő elején hazánkba is betört a tatár had. Az egyik sereg Nogaj vezetésével Erdély felől rontott Magyarországra, a másik Batu kán unokájának, Telebugának a vezetésével az Észak-Kárpátokon, Sáros és Zemplén megyén keresztül tört be az országba.

„Kétszázezer jól fegyverzett tatár támadta meg, az asszonyokat, gyermekeket nem számítva, Magyarországot, hogy elfoglalja” – írta levelében Benedek esztergomi prépost. Az Osztrák Rímes Krónika pedig nem kevesebbet állított, mint hogy az ellenség serege „olyan hosszúra nyúlt, hogy akik hátul voltak, két napig semmit sem tudtak arról, hogy elöl már folyik a csata”.

Noha a tatárok oldalán a leigázott rusz csapatok is ott harcoltak, a támadó sereg létszáma a korabeli leírások ellenére biztosan nem közelítette meg Batu kán 1241. évi hadának lélekszámát. Feltételezhetően céljaik sem voltak olyan nagyratörőek, mindenesetre bizonyára befolyásuk növelése, a magyarság megfélemlítése érdekében és a zsákmányszerzés szándékával törtek be az országba. Ismét kegyetlenül pusztították a lakosságot, a feljegyzések szerint többek között felégették Torda várát, és egészen Pestig hatoltak, de a budai várba már nem tudtak bejutni.

Kíméletlen ellencsapások sora

Válaszul a magyarok rövid időn belül kíméletlen ellentámadásba lendültek! A bárók és a nemesek közül sokan jeleskedtek a tatárokkal szemben, és későbbi birtokaikat ekkori vitézségüknek köszönhették.

Egy Aba Amádé számára kiállított oklevélben az áll, hogy „midőn a hamis hitű tatár nép teljes haderejével betört Magyarországra… a nevezett Amádé nádor szembeszállt velük, számosat kardélre hányt közülük, igen sok foglyot kiszabadított, és győzelme jeléül elküldte ezen álnok nép tíz vezérének a fejét is az említett László királynak”.

A több helyütt is vereséget szenvedő tatárok Erdély felé igyekeztek kivonulni az országból, ám kevesen mondhatták el magukról, hogy élve kijutottak a Magyar Királyság területéről. Ahogyan a már korábban idézett Benedek prépost írta, „a tatárok, hogy a magyarok keze közül kiszabadulhassanak, Erdélybe vonultak vissza, de a székelyek, a vlachok meg a szászok minden útjukat bevágták és eltorlaszolták, és ezért életveszélybe kerülvén tábort bontani kényszerültek”. Emellett tudomásunk van arról, hogy a székelyek Torockónál is győzelmet arattak a tatárok felett, és sokakat kiszabadítottak.

Telebuga gyalog menekült

A menekülő tatároknak az időjárás sem kedvezett, a Kárpátok zord körülményei is megtizedelték őket. A mostoha időjárást több krónikás is Isten büntetésének tekintette.

A télen hazánkra törő tatár hadak áprilisban fejvesztve hagyták el az országot. A IV. Béla idején meghozott várépítési és katonaállítási reformok – támogatta a magánhadseregek szervezését, megerősítését – beértek erre az időre.

Emellett igaz, hogy a királyi hatalom gyengülését okozta a korban a bárók megerősödése, de ebben az esetben igen jól jött, hogy a különböző bárói csapatok azonnal hadba szálltak a központi hatalomtól függetlenül. Amíg a több csapatban portyázó tatároknak az kedvezett volna, ha egy központi sereg akar velük szembeszállni, addig így sikerült felmorzsolni őket. A magyarok többször is rajta­ütöttek a menekülő tatárokon, az orosz évkönyv szerint „Telebuga gyalog jött vissza, a nejét egy rossz gebén vezetve”.