Az aixi remete öröksége

Kilenc évvel ezelőtt a Szépművészeti Múzeum már foglalkozott a francia festő művészetével, most azonban sokkal inkább az alkotók, generációk közötti szellemi kapcsolatokat akarja megmutatni a műveken keresztül.

Találkozunk itt a Paul Cezanne-ra ható impresszionisták egy-egy ragyogó képével, a tanári ambíciókkal teli, Cezanne-t inspiráló Pissarro alkotásaival, majd látjuk az egyre merészebb, a látott világot átértelmező darabokat: Georges Braque épületeit, Picasso geometrizált formákat mutató női arcképét, az orosz lucsista festők műveit, a konstruktivista Moholy-Nagy László alkotásait, Piet Mondrian absztrakt kompozícióit, s végül eljutunk Kazimir Malevics Fekete négyzetéig.

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy a tárlaton bemutatott, 1906 és 1930 közötti időszak műveinek sora mind kapcsolódik a magányos, irtózatos munkabírású és lobbanékony természetű Cezanne vezető szellemi örökségéhez. A jómódú családból származó, Aix-en Provence városában 1839-ben született festő számára a tájkép és a csendélet volt a legkedvesebb: a monumentális provence-i fenyő, a sziklákkal teli erdőrészlet, a falusi házak sora; de befejezetlen önarcképe vagy barátja, Émile Zola különös portréján keresztül a festő emberi kapcsolataira is ráérezhetünk. Ezek a kiindulópontok, az elméleti összefoglalók, valamint egy szemléletes, Cezanne és az izmusok kapcsolatát bemutató „térkép” – amelyhez érdemes vissza-visszatérni – kalauzol bennünket ezen a kiállí­táson.

Megtudjuk, hogy Cezanne milyen gondosan tanulmányozta elődeit, milyen fontos volt számára korábbi művek reprodukcióit gyűjteni, mennyire komolyan gondolta a látottak minél valósághűbb visszaadását – élete utolsó éveiben is még azon elégedetlenkedve, hogy nem tudja megmutatni a természet által kínált formák, színek összetettségét. Látjuk, hogyan redukálja a látott táj elemeit, hogyan készít portrét, mely szinte összeolvasztja az emberi alakot a tájjal.

Különleges hatású élményt ad a kiállításon az egymás mellé helyezett festmények sora: Cezanne Kártyázókja és Huszár Vilmos Bak­karajáték című képének alakjai például döbbenetes erővel bír, akárcsak Cezanne feleségéről készített portréja és mellette Fernand Léger nőalakja. Ahogy időben előre haladunk és látjuk a szemléletmódok sokféleségét, a festők által láttatni akart pillanatok változatosságát, egyre inkább fontossá válik a tárlat középpontjába helyezett gondolkodásmód.

„Az idő s a töprengés... lassan megváltoztatja a látást, és végül eljön a megértés is” – írta a művész 1905-ben Émile Bernard festő-szobrász-író barátjának. Nemcsak alkotói hitvallásnak tekinthetjük ezt a sommás megállapítást, hanem talán abban is segíthet, hogy közelebb kerüljünk a kiállításon látott művekhez.