Halhatatlan szerelmesek

Spanyol Rómeó és Júlia

Teruelt – vagy ahogyan a legtöbben emlegetik: „a szerelmesek városát” – a fennmaradt iratok szerint a XIII. században két vagyonos család, a Marcillák és a Segurák uralták. Juan Diego de Marcilla és Isabel de Segura gyermekkoruktól fogva együtt játszottak.

Nehéz idők jártak a városra, a Marcillák elvesztették vagyonukat, így mire az ártatlan barátságból szerelem lett, s Diego annak rendje és módja szerint megkérte Izabella kezét, a lány apja kikötötte, hogy az ifjú csakis akkor veheti feleségül a lányát, ha előbb vagyont szerez. Erre öt évet kapott.

A fiú katonának állt, hogy a mórok elleni harcban meggazdagodhasson, ám arra senki sem gondolt, hogy a csatában fogságba esik, és évekig egy valenciai börtönben raboskodik. Diego határideje vészesen közeledett, de hírt senki nem hallott felőle. Mikor az utolsó nap is eljött, Izabella nem bízhatott többé kettejük közös jövőjében. Hogyan is sejthette volna, hogy az ifjú végül kiszabadult, és szerelméhez siet tűzön-vízen át?

A házasságkötésre hívó harangok megkondultak, Izabella még egyszer a városkapu felé nézett, majd nagy felhajtás közepette összekötötte életét az apja által kiszemelt jólelkű nemessel. Miután Diego visszatért, és megtudta, hogy későn érkezett, beszökött szerelméhez, hogy még egyszer találkozhasson vele. Egész éjszaka beszélgettek, ám amikor a fiú búcsúcsókot kért, a szemérmes lány nemet mondott. Diego keservesen felsóhajtott, és bánatában meghasadt a szíve. Temetésére Izabella hófehér menyasszonyi ruhájában érkezett, arcát fátyol fedte. Csókkal illette a halott fiút, majd ő maga is holtan omlott össze.

A szerelmesek halála az egész várost megindította, követelték, hogy közös sírba temessék őket. Amikor 1550-ben exhumálták a tetemeket, a mumifikálódott testek kezei összeértek. Ma a város mauzóleumában láthatjuk a párt. 1996 óta Valentin-napon történelmi játékkal emlékeznek rájuk.

Emlékmű az örök szerelemnek

Az indiai Taj Mahal, a világ egyik legszebb épületeként számon tartott márványmauzóleum Shah Jahan mo­gul és felesége, Mumtaz Mahal szerelmének állít örök emléket.

Shah Jahan 1592-ben született a negyedik indiai mogul uralkodó fiaként. Mindössze 14 éves volt, amikor a Meena bazárban sétálva meglátta egy nemesember lányát, Arjumand Banu Begumot, aki selymet és üveggyöngyöket árult.

A fiatalok első látásra egymásba szerettek, majd 1612-ben, öt év jegyesség után házasodtak össze. Arjumand ekkor kapta a „palota ékszere” jelentésű Mumtaz Mahal nevet. Bár Shah Jahannak más feleségei és ágyasai is voltak, Mumtazhoz mély szerelem fűzte. Házasságuk 19 éve alatt 14 gyermekük született, ám mindössze hat maradt életben.

Mumtaz 1631-ben szülés közben vesztette életét. A kétségbeesett Shah Jahan felesége halálos ágyánál megfogadta, hogy soha többé nem házasodik újra, és szeretett asszonya emlékére a világon páratlan mauzóleumot építtet.

Egyévnyi gyász után kezdett hozzá a Yamuna folyó jobb partján a Taj Mahal építéséhez. Az építkezés 22 éven át tartott, amelyet végig személyesen irányított. Munkáját Geronimo Veroneo olasz és Ahmad Lahori helyi építész mellett 22 ezer munkás és ezer elefánt segítette. A síremlék két oldalán vörös kövekből épült imahelyet emeltek, körülöttük meseszép kert szimbolizálja a paradicsomi boldogságot.

Az indián lány és a kapitány

Bár a híres szerelmi történet nem egy mesét és filmet megihletett már, a valódi Pocahontas korántsem volt szerelme az amerikai telepesnek.

Pocahontas 1595 körül született az indián póhatan törzsszövetség főnökének leányaként. Híressé James­town városához – Anglia első sikeres amerikai telepéhez – fűződő kapcsolatai tették. Angol-Amerika alapításának egyik leghíresebb története szerint 1607-ben törzsfőnök apja haragja elől a testével fedezve mentette meg az akkoriban alapított Jamestown városának egyik vezetőjét, John Smith kapitányt.

Bár a romantikus legenda szerint szerelemből tette, a valóságban Pocahontas mindössze 12 esztendős volt, amikor a 28 éves John Smith-szel találkozott. Nem szövődött románc közöttük, a lány csupán szimpátiából mentette meg a kapitány életét.

Végül a sorozatos angol–indián háborúk idején (1613) az angolok csellel foglyul ejtették Pocahontast, remélve, hogy nagyhatalmú apja busás váltságdíjat fizet érte. A lány a rabságban megkeresztelkedett, felvette a Rebecca nevet, megismerkedett az angol szokásokkal. Később feleségül ment John Rolfe telepeshez. A frigy néhány évig békét hozott az indiánok és a telepesek közé. A házaspár dohánytermesztéssel foglalkozott, majd amikor 1615-ben megszületett a fiuk, a Virginia Társaság Angliába küldte a családot, hogy befektetőket keressenek.

Po­cahontas volt az első indián nő, aki Európába látogatott. Kilenc hónapos angliai tartózkodásuk sikeres lett, ám amikor újra hajóra szálltak, Pocahontas halálos betegséget kapott. Története a mai napig megihleti a művészeket.

Találkozó az Édenkertben

Beatrice, a firenzei Falco Portinari leá­nya nyolcéves volt, amikor 1274. május elsején az akkor kilencéves Dante Alighieri megpillantotta és zsenge kora ellenére azonnal beleszeretett. A gyermek Dante érzelmei később nem teljesedhettek be, mert a lányt apja egy Simone de Bardi nevű férfihoz adta feleségül. Dantét nem a házasság, hanem az kergette végső kétségbeesésbe, hogy a szép Beatrice huszonnégy éves korában váratlanul meghalt.

Boccaccio elmondása szerint a fiatalember hónapokig vigasztalhatatlan volt, a találkozás későbbi egész életének és munkásságának meghatározó élménye lett. 1291 és 1294 között harmincegy költeményt írt Beatricéhez. A lány iránt érzett szerelmének mélysége elsősorban az Isteni színjáték című művében jut kifejezésre: a szerelmespár Ádám és Éva egykori lakhelyén, az édenkertben találkozik újra.