Ízig-vérig katona

„Maderspach Viktor típusa annak a megalkuvást nem ismerő magyarnak, akinek a harci mesterség a vérében van” – írta róla Julier Ferenc vezérkari főnök. A vezetéknévből mindjárt kitűnik, hogy a hazafias értékek mellett bátran kiálló család német eredetű. A Maderspachok a Rajna vidékéről származtak, a harmincéves háború pusztításai miatt költöztek Tirolba, majd a XVIII. század hajnalán a Temesi bánságba.

A főként bányászattal foglalkozó família hamar magyar öntudatúvá vált, Maderspach Viktor nagyapja, Károly húszezer lándzsát készíttetett ruszkabányai vasgyárában Bem apónak, fivére, Ferenc pedig Damjanich egyik ezredeseként harcolt a Délvidéken.

Nem véletlen, hogy Haynau kegyetlenül járt el a családdal a szabadságharc leverése után. Amikor a császáriak megszállták Ruszkabányát, Maderspach Károly feleségét, Buchwald Franciskát a főtéren félmeztelenre vetkőztette és nyilvánosan megvesszőztette, majd börtönbe vetette. A férj nem bírta elviselni a megaláztatást, és az egyik mozsárágyújával agyonlőtte magát.

Sikeres mentőakció

Unokájuk, Maderspach Viktor 1875-ben látta meg a napvilágot a Hunyad vármegyei Vaspatakon. Tízévesen elveszített édesapjától a bányászat és a fakitermelés mellett a vadászszenvedélyt is megörökölte. Budán végezte középiskolai tanulmányait a II. Kerületi Királyi Katolikus Gimnáziumban, majd a bécsi műszaki egyetemre járt. Tanulmányai befejeztével hazatért, megnősült, átvette a családi birtokot, majd tett egy amerikai kitérőt, ahol a Nagy-Tavak vidékének fakitermelését tanulmányozta. Általa megírt izgalmas vadászélményei mellett ebből az időből kiemelkedik az az akció, amikor egy eltűnt katonai járőr megkeresésére szervezett sikeres síexpedíciót.

Az első világháború kitörésekor azonnal önkéntesnek jelentkezett. 1916-ban éppen szabadságát töltötte otthon, amikor a románok betörtek Erdélybe. Rengetegen menekültek ekkor, Maderspach azonban magyarokból, bosnyákokból, olaszokból, szlovákokból és románokból(!) szervezett gerillacsapatot, és a Kudzsiri-havasokban, a Retyezát és Páring hegységekben, valamint a Vulkán-hegységben halálmegvető bátorsággal vette fel a harcot a románokkal szemben.

Szigorú parancsnok volt, aki – ha kellett – felpofozta katonáit, egyik emberét pedig, akit elfogott, miután átállt az ellenséghez, gondolkodás nélkül felköttette.

Nem sokkal később az osztrák–magyar csapatok a németekkel ellencsapást mértek a románokra, bevonultak Bukarestbe, és Maderspach is a Duna-deltánál ünnepelte a győzelmet. Az általa hiénafajzatnak és halottrabló bestiának nevezett Román Királysággal kapcsolatosan birodalmi törekvései voltak, és a magyar korona alá kívánta őket vonni. Mint tudjuk, a háborút végül hazánk a vesztesek oldalán zárta, míg a románok a győztesekén.

Álom a retyezáti nemzeti park

Részlet Maderspach Viktor Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban című művéből: „Az Amerikai Egyesült Államok népe úgynevezett nemzeti parkokat létesített, hogy természeti kincseit az utókor részére megőrizze és azon küzdőtér külső keretét fenntartsa, melyen a fehér honfoglalók hatalmuk és jólétük alapjait lefek­tették. A késő utódok a Yellowstone park és a Yosemity-völgye eredeti jellegének megőrzése által népük lovagkorának és az ezen kort jellemző férfi­ideáloknak oly oltárait emelték, melyeken áldozva egy testet és lelket egyaránt megőrlő civilizáció taposómalmában dolgozó emberek egy nagyobb múlt emlékeit mindig újra felkelthetik, sőt azt részben át is élhetik. Volt idő, midőn arról álmodtam, hogy a Retyezát-hegységet a magyar nemzet egy ilyen parkjává téve, azt a természetimádás templomává lehetne felszentelni. Ez az álom egyelőre szétfoszlott. De a gondolatot nem bírom teljesen elejteni. Az elvesztett édenkert képe állandóan odavetítődik emlékezetem mozivásznára. És miután leghőbb vágyam, hogy hasonló érzések és gondolatok minél több lélekben támadjanak, e szerény sorokkal igyekszem ezen képeket és benyomásokat mások lelki szemei előtt is felvonultatni.”

Menekülés Erdélyből

Maderspach Viktor a határon túl rekedt, és az új román hatalom nem kívánta megtűrni Erdélyben. Egy alkalommal két, magát magyar tisztnek kiadó személy várta az otthonában, és dinamitot kértek tőle egy alagút felrobbantásához. Amikor vendégül látta őket, és észrevette, hogy pisztolyt viselnek a kabátjuk alatt, valamint az is feltűnt neki, hogy a jövevények képtelenek rendesen evőeszközzel étkezni, nyomban rájött, hogy nem magyar királyi tisztekkel van dolga, hanem román titkosügynökökkel. Tűzharc bontakozott ki közöttük, Maderspach az egyik ügynököt megsebesítette, a másikat pedig puszta kézzel ölte meg, majd mezítláb kezdett menekülni. Egyik üldözője bakancsát vette fel később a hegyekben, előbb szerb területre ment, ezután tért a csonkaországba.

Szülőföldjét el kellett hagynia, de nem nyugodott bele a trianoni döntésbe, és jelentkezett a nyugat-magyarországi felkelést kirobbantó Rongyos Gárdába. A döntő győzelmet hozó második ágfalvi csata egyik parancsnoka volt. Személyiségét jól jellemzi, hogy amikor bosnyák katonái, akiket magával hozott a Rongyos Gárdába, fosztogatni kezdtek, akkor egyikőjüket felpofozta, és véget vetett a rablásnak.

Veterán a front felé

Mint legitimista, IV. Károly második visszatérési kísérlete idején fegyveres szolgálatra jelentkezett az uralkodónál, és ott harcolt a kormányzói hadak ellen a budaörsi csatában. Amellett, hogy megsebesült, a Horthy Miklós által vezetett országban egy időre kegyvesztett is lett, ezért a mérnöki pálya felé fordult, és egy ideig Kis-Ázsiában is dolgozott erdőfelméréseken.

A II. bécsi döntés értelmében 1940-ben Erdély egy része visszatérhetett, és Maderspach Viktor 65(!) évesen újra frontszolgálatra jelentkezett. Erdély felé tartott egy teherkocsiban, amely Debrecennél felborult. Az idős katona bordája és tüdeje súlyos sérülést szenvedett, végül egy évvel később, 1941-ben Budapesten hunyt el.

Élete utolsó éveit Mátyásföldön töltötte, sírját ma is meg lehet tekinteni a cinkotai közteme­tőben.